Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Az első magyar világkrónika

1559

„Nemzetünk és nyelvünk múltjáról csak igen keveset tudtam fölkutatni, ama közismerteken kívül, amik latin és német historikusoknál, valamint Bonfininél olvashatók. Valamennyi könyv közül pedig, miket eddig összekerestem, a legrégibb: Székely István magyar nyelven írt Világkrónikája...” - írja 1610-ben latin nyelvű Új magyar grammatikája⁴⁹⁹ ajánlólevelében Szenczi Molnár Albert.

Mi már szerencsésebb helyzetben vagyunk, középkori kódexek s Székely Világkrónikájánál koraibb anyanyelvű nyomtatványok sorát ismerjük és forgathatjuk. Régebbi magyar nyelvű történeti munkát azonban az 1610-től eltelt kerek 350 esztendő alatt sem sikerült fölkutatni. Azért nem, mert Székely műve úttörő alkotás: az első, magyar nyelven megjelentetett történeti mű.

Latin nyelven számos történeti művet írtak Magyarországon ő előtte. Így századokkal megelőzték középkori krónikásaink, gestaíróink: Anonymus és a már név szerint ismert társai, Kézai Simon, Kálti Márk és mások. Közel egy századdal elébb - 1473-ban - az első magyar­országi nyomda kiadványai között is akad történeti mű: a Chronicon Budense. Thuróczy János Chronica Hungaroruma pedig - 1488-ban - gyors egymásutánban kéthelyütt, Brünnben és Augsburgban került kiadásra. Ez idő tájt már javában írja hatalmas humanista Magyar tör­téne­tét Mátyás király megbízásából az olasz Bonfini. Műve évtizedekig kéziratban hevert, s nyom­tatás­ban 1543-ban - csupán egy része látott napvilágot, az egész meg jóval később, 1568-ban.

Van némi magyar nyelvű előzmény is: egy 1526 táján írt egyházi beszéd gyűjteményben, az ún. Érdi-kódexben. Ennek szerzője, irodalomtörténetírásunk Karthauzi Névtelennek keresz­telte el, a magyar „szent királyok” (I. István és László) ünnepére készített beszédeiben ezek életét, legendáját is adja. E legendák azonban túllépik az e nemű termékek szokványos kereteit; így például a László-legendában a XI. század magyar történetét kapjuk. A Karthauzi Névtelen egyik középkori krónikánkra támaszkodik, melyet „az országnak régi krónikája” néven emleget. Tehát ő - mint ezt Horváth János helyesen állapítja meg - „voltaképp magyar történetet ír, s így e legendáiban történetírásunk legelső magyar nyelvű termékeit kell üdvözölnünk, nyelvükben pedig a magyar történeti stílus zsengéit”.⁵⁰⁰

S ha előzményekről beszélünk, anyanyelvű ún. történeti énekeinkről sem szabad megfeled­keznünk. Ezek elsődlegesen nem az írásbeliségben gyökereznek, szóbeli, dallam kísérte előadásra készültek, elsősorban latinul, illetve olvasni nem tudó széles rétegek számára. A legrégibb ránk maradt e nemű alkotás a Pannónia ének 1526-ból. Egy ferencrendi barát, Csáti Demeter szerzeménye. Miképp foglalta el Árpád Pannóniát, ezt énekli meg, részben Thuróczy János latin krónikájában olvasottak alapján.

Korai reformátoraink ezt a hagyományos műfajt is átveszik, hírverő céljaiknak megfelelően átalakítják, és a reformáció célkitűzéseinek, eszmevilágának, történeti fölfogásának szó­csövévé teszik. Farkas András A zsidó és magyar nemzetről (1538.) szerzett énekében párhu­za­mot von az ún. választott nép és a magyar története között, s az ebből leszűrt tanulságokkal szándékszik megmutatni az ország lezüllésének okait, valamint a fölemelkedés útját: János király mellé kell állni, és azokat a „bölcseket és jámbor tanítókat” kell követni, kiket „mostan is az isten közinkbe bocsátott.” Batizi András történeti látóköre még tágabb, a Meglött és megleendő dolgoknak, teremtéstül fogva mind az ítéletig való históriájában (1544.) a refor­máció történetbölcseletét, világtörténelemről alkotott fölfogását fejti ki népszerűen. Hasonló nyomon jár Dézsi András is 1548-ban. (Világ kezdetitül lött dolgokról.)

A magyar reneszánsz kor irodalma a reformációval vált át gyorsabb ütemben a latinról magyarra. Ebből épp a történetírás maradna ki! A Karthauzi Névtelen kezdeményezése még ad hoc próbálkozás, néki nincsenek történetírói vágyai; a történeti anyag esetlegesen, pél­dázatul került néhány beszédébe. Ő még a középkor embere, nem érti az új idők szavát, remeg minden újítástól, görcsösen ragaszkodik az elavult régihez. Ezért mennydörög az „átkozott Luther” ellen, aki - szerinte - „nagy sok országokat megdögletött átkozott hitetésével”. Kivá­gásra ítélt, korhadt, öreg fa hozhat új virágot, de egészséges új gyümölcsöt többé nem terem. Újat az általa elítélt „átkozott Luther sectájá”-nak követői hoznak.

Ez az új első fokon a történeti énekekben jelentkezik kézzelfoghatóan. Nyilvánvaló azonban, hogy anyanyelvű történetírásunk a történeti ének szűk műfaji keretén belül nem emelkedhetik egy nagyobb igényű összefoglalás magaslatáig. Erre csak a történeti próza alkalmas. De a történeti énekekben jelentkező új történetfölfogás és magyarázat, valamint az őket létrehozó új igény már jelzi, hogy ez a magyar prózában írandó nagyobb igényű történeti összefoglalás nem soká várathat magára.

Nem is soká váratott magára. Alig negyedszázados múltra tekintett vissza a magyar refor­má­ció, mikor - 1559-ben - Chronica ez világnak jeles dolgairól cím alatt kibocsátotta világ­történetét Székely István.

1.

Ki, mi volt ez az első magyar nyelvű történeti művet szerző és kibocsátó Székely István?

Első, XVIII. századi méltatója, Bod Péter szerint: „... volt szép tudományú nevezetes ember, akinek fáradsága által jutott az evangyéliomnak nagyobb világosságára Magyarországnak az a része, amely vagyon Lengyelország felől. Sokat fáradozott a tudatlanságnak elkergetésében, e végre botsátott világra egy nehány könyveket magyarul”.⁵⁰¹ A magyar reformáció első nagy nemzedékéhez tartozott, az úttörők közé, életét és tehetségét, tudását és tollát a reformáció ügyének, tanainak terjesztésére szentelte.

Életéről aránylag keveset tudunk. A XVI. század első évtizedében születhetett vagy a második tized első éveiben. Bod születési helyét is megadja: „Bentzéden született Udvarhelly-Székben”. Jólértesültségében nincs okunk kételkedni, hisz kezén Székelynek azok a munkái is megfordultak Árva Bethlen Kata bibliothékájából, melyeket mi már csak hírből, épp az ő értesítése nyomán ismerünk; az 1849-ben esett nagyenyedi tűzvészkor hamvadtak el.

Székely származásával egybevág az a sajátosan kihangsúlyozott „székely öntudat”, mely elég központi helyet kap műve magyar része koncepciójának kialakításában. Másrészt Udvarhely megyei illetőségét alátámasztani látszik az 1548-ban megjelentetett Zsoltárkönyvének egyik jegyzete, melyben a 103. zsoltár egyik helyének magyarázatához a Fekete Hargita bizonyos forrásában megifjodó keselyűket hozza fel példának.⁵⁰² Bizonyára gyermekkori emléket, illetve helyi mendemondát idéz fel e helyütt.

Családja valóban nemes volt, vagy csak vagyonosabb szabad székely, adatok híján nehéz válaszolni. Az azonban bizonyítható, hogy ő magát a nemességhez tartozónak vallotta. Krónikájának ama helyén, hol elmondja Árpád és a magyarok bejövetelét, kiknek - szerinte - a székelyek elébük mentek, „és béhozzák ököt Erdélységbe”, nem minden célzat nélkül jegyzi meg: „A székelyeknek is akort adák a nemessíget...”⁵⁰³

Családjának, akár nemes volt, akár nem, módosabbnak kellett lennie, mert őt 1529-ben a krakkói egyetemen találjuk; márpedig az egyetemjáráshoz pénz kellett. Ezt ha csak nem volt valamiféle egyházi javadalma, a családnak vagy pártfogójának kellett állnia. Magyarországról egyetemre az egyházi javadalmasok mellett, szinte kivétel nélkül a tehetősebb nemesek és pénzesebb polgárok fiai jártak. Ő meg aligha volt egyházi javadalmas, korai reformátoraink nem ezek közül rekrutálódtak. Az egyetemjárás ténye azonban jelzi, hogy papnak készült.

1529 nyarán (commutatione aestiva) Debreceni Gergely szeniorsága alatt csupán ketten léptek be a krakkói magyar bursába: Blasius Zeplakinus, és Stephanus Siculus. S hogy ez utóbbi valóban a mi Székely Istvánunk, kétségtelenné teszi a bursa utolsó széniorának a későbbi ellenreformátor Telegdi Miklósnak Székely neve mellé kanyarított, megbélyegzésnek szánt jegyzete: „Ő az idők folyamán a szakramentáriusok elvetemült eretnekségétől megfertőzve igen sokakat másokat is megfertőzött.”⁵⁰⁴

S ha már a magyar bursába fölvétette magát, nyilván az egyetemre is beiratkozott. Így is történt. Az egyetem anyakönyvébe azonban nem egyszerűen Stephanus Siculus néven került, hanem a beírás szabályainak megfelelően keresztnevén kívül apja nevét, egyházmegyei illetőségét, valamint az általa fizetett iratkozási díjat is bejegyezték: „Stephanus Dominici de Zenthmiklos dioc. Quinqueecclesiensis 4. gr. s” vagyis: „Szentmiklós-i Domokos fia István, a pécsi egyházmegyéből, fizetett 4 grosnyt”.⁵⁰⁵

Az Udvarhely megyei Bencédről származott, székely voltával „dicsekvő” Székely Istvánnak a pécsi egyházmegyei Szentmiklós-i Domokos fia Istvánnal való azonosítása valóban meg­alapo­zott? Minden kétséget kizáróan? Igen. Miként a krakkói magyar bursába csak ketten vétették föl magukat, ugyanúgy kb. ezzel egyidejűleg - 1529. augusztus 27-én - csupán két tanuló iratkozott az egyetemre: az egyik ő, a másik meg a szintén pécsi egyházmegyei illetőségű Széplaki Balázs.⁵⁰⁶ Egyébként törvényszerűnek mondható, hogy ez idő tájt a magyar hallgatók a bursába lépéssel kb. egy időben iratkoznak az egyetemre is.

Székely, illetve családja még 1529 előtt elhagyta a Székelyföldet, s a Baranya megyei Szent­mik­lóson telepedett meg. Apja, Domokos itt volt birtokos, vagy a Perényiek baranyai birto­kain töltött be valamiféle tisztséget. Ez utóbbi látszik valószínűnek. Mikor ugyanis újra föltűnik - 1538-ban - Perényi Abaúj megyei birtokán, Szikszón iskolamester. Tehát Perényi embere; egyik művét is patrónusának ajánlja.

Perényi Péter, aki mint abaúji főispán és temesi gróf Mohácsnál a sereg egyik szárnyát vezette, a csatát túlélve siklósi várában húzta meg magát. Majd hamarosan János király mellé állt, aki ennek fejében erdélyi vajdává és koronaőrré tette meg s neki adta Sárospatakot. 1527 szeptemberében mégis Ferdinándhoz szegődött. 1529 nyarán arra a hírre, hogy a török császár megindult Ferdinánd ellen, s hada élén már a Szerémségben jár, forrónak érezte talpa alatt a talajt Siklóson, s családjával és kincseivel abaúji birtokainak központjába, Sárospatakra akart menekülni. Ellenfelei azonban elfogták és a töröknek kiszolgáltatták. János király közben­járására nyerte vissza szabadságát. 1534-től többnyire Patakon székelt, s János pártján maradt, ennek 1540-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor újra, Ferdinánd pártára állt. 1542-ben főúri ligát szervezett, Ferdinánd elfogatta, s csak néhány nappal halála előtt szabadult börtönéből, 1548-ban.⁵⁰⁷

E kis kitérőre azért volt szükség, mert - úgy tűnik - némi fényt vet Székely sorsának alakulá­sára is. Ő vagy apja 1526 végén, illetve 1527 elején léphetett Perényi Péter erdélyi vajda szol­gálatába, s Erdélyből ebben az időben került át Baranyába, hol Perényi délvidéki birtokainak nagy része feküdt. (Még 1527 szeptembere előtt, Perényi ugyanis ekkor állt át Ferdinándhoz, s ettől az időponttól erdélyi vajdasága már csak névleges.) 1529 nyarán valószínűleg Perényi Péterrel együtt, szedte föl sátorfáját, hogy a közelgő török elől biztonságosabb vidékre, ura abaúji birtokaira meneküljön. Ura fogságba került, ő ezért nem állt meg Sárospataknál, hanem továbbment Krakkóba - tanulni. Ide érkeztének, illetve egyetemre iratkoztának dátuma - 1529. augusztus 27. - a föntebbi összefüggések valószínűségét sugallja.

Az egyetem, ahová beiratkozott, már 1400 óta kedvelt tanulóhelye a magyarországi diákok­nak. Népszerűségével csak a bécsi universitas vetekedett. Magyarországon nem lévén főis­ko­la, ezért felsőbb tanulmányok végzésére elsősorban ezekre a közel fekvő, olcsóbb egyete­mek­re özönlött a hazai diákság. Itáliába aránylag kevesen mentek, a leggazdagabbak gyerekei és a nagyobb egyházi javadalmasok. Bécsbe főként az ország nyugati részeiből, valamint a hazai német polgárság fiai jártak. Krakkót a magyar lakta területek diáksága látogatta, Somogy, Tolna, Szerémség, Temes, a Duna-Tisza köze, Debrecen s az északi részek, valamint Erdély fiatalsága. A németek közül csupán a felvidéki városokból jöttek ide számosabban. A XV. században még középkori műveltséget adó főiskola 1500 táján nyitja meg kapuit a humanista műveltség előtt, s ettől kezdve egy negyedszázadra az új eszmék tűzhelyévé válik. A húszas évek­ben itt is tért hódít az erazmizmus, s termékeny vihart támaszt Luther forradalmi tanítása.⁵⁰⁸

Itt tanult 1526-ban, s itt szívta magába az erazmista tudományt a bibliafordító Sylvester János, kinek az első magyar grammatikát is köszönhetjük. Itt tanult vagy itt kezdte tanulmányait a magyar reformátorok első nagy nemzedékének majdminden jelentős alakja, s egyben az új hitet magyar nyelven terjesztő könyvek egész sorának írója. Így 1523-ban Dévai Bíró Mátyás és Kálmáncsehi Sánta Márton, Sylvesterrel egyidőben Gálszécsi István, 1531-ben Ozorai Imre, s folytathatnók a sort tovább.

Mindezek, mint Székely István, egyben a magyar bursa tagjai is voltak. E bursa, azaz kollé­gium, hol az egyetemet járó magyar ifjak laktak, még a XV. század nyolcvanas éveinek végén alapíttatott Krakkóban. Ide más nemzetiségű, mint magyar, elvétve került be. A Krakkó­ban tanuló felvidéki németek vagy erdélyi szászok voltak tagjai ennek a kis közösség­nek. Ők nem akartak ide belépni, vagy a magyarok nem vették be őket? Nem tudni, bár - úgy látszik - a magyar bursa tagjait erős nemzeti öntudat fűtötte. Már a bursa címe is - Bursa Hungarorum seu Hunorum - jelzi, hogy az ott lakó magyarok az egykor világhódító hunok utódainak vallják magukat. Nem is csodálkozunk azon, hogy e közösség könyvtárából a Chronica Hungarica, vagy valószínűleg Thuróczy János 1488-ban nyomtatott Magyar krónikája sem hiányzott. Legalább is egy ideig nem. Olyannyira olvasgatták, hogy 1533-ban Cicero egyik munkájának társaságában szőrén-szálán lába kelt.⁵⁰⁹

Krakkói tanulásáról a személyes élményeit műveibe bele-beleszövő Székely István sehol sem beszél. A lengyelekről Világkrónikájában természetesen többször szól, Krakkóról is. Egy alkalommal - jellemző módon - némi nemzeti büszkélkedéssel elmondja, hogy I. László elfoglalta Krakkót, „kinek örök emlékezetire az magyarok egy-egy szekérnye földnek oda­vivésé­ből Krakkón innét egy hegyet rakának, ki mind ez napiglan ott megláttatik”. Való­színűleg több évig kellett ott tanulnia, s ott szerezte meg széles körű műveltségét s nem éppen lebecsülendő tudományának alapjait. Tudtunkkal másutt, más egyetemen nem tanult.

Nem járt, mint korai reformátoraink legtöbbje, Wittenbergben sem, az egyetem matrikulájá­ban hiába keressük. Bod Péter, ki Magyar Athenasában azt írja, hogy „hol tanult ifjúságának idején, nem tudatik”, kéziratban maradt latin nyelvű Literata Pannodaciájában mégis svájci egyetemet végeztet vele: „Hogy tanulmányait a helvéteknél végezte, azt a nyilvánosság elé adott munkái bizonyítják”.⁵¹⁰ Tehát némely művének a helyét szakramentáriusokra (Zwingli, Bucer stb.) visszamenő eszméiből - önkényesen - svájci iskolázottságára következtet. Ez azon­ban nem bizonyítható.

Épp annyira nem, mint a vele foglalkozó szakirodalomnak az az egyöntetűen hangoztatott állítása, hogy a krakkói egyetemet mint ferences barát végezte.⁵¹¹ Igaz, neki is, mint a feren­­cesből lett reformátor Szkárosi Horvátnak, a szerzetesek közül kiváltképp a franciskánusok voltak a begyében, s írásaiban, ha róluk esik szó, jócskán megnyomja a tollát, s nagyokat üt Ferenc barátnak „az ő szürke, ondok, rút, tetves, koldus barátin”. De ez nem saját múltjának kompenzációjaként tör ki belőle, hanem a nép előtt is kedvelt, éppen ezért igen veszélyes ellenfélnek szól. Ő már azért sem járhatott ferencesként a krakkói egyetemre, mert egyrészt akkor nem a magyar bursában lakott volna, hanem a krakkói ferences klastromban, másrészt pedig az egyetem anyakönyvében rendi hovatartozása is jelölve volna.