Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

Új monográfia Sylvester Jánosról

Balázs János szép kiállítású könyvének címe, (és imponáló terjedelme) sokat ígér. Sylvester János és kora (Bp. 1958. Tankönyvkiadó 473 l.), valóban megérdemel egy monográfiát, hisz a magyar reneszánsz nagy jelentőségű szakaszának sokrétű problémáit, elsősorban a Mátyás-korban gyökeret vert, és a Jagellók korában elterebélyesedett latin nyelvű humanista kultú­ránk és literatúránk magyarra váltásának izgató kérdéskötegét rejti magában. Közhelynek számít: hogy a reneszánsz-kor majd minden európai népnél a nemzeti kultúra és irodalom ki­ala­kulásának a kora. Nálunk sincs ez másképp; természetesen a polgárosultabb európai népek­től elmaradt társadalmi fejlettségünk szintjén és arányában. Már eddig is többen tapogatták e kérdéscsomót, írtak róla jól-rosszul vegyesen.

Reneszánsz-korunk eme, időben a XVI. század második negyedét felölelő szakaszának prob­lematikáját azonban máig sem oldotta meg kielégítően marxista tudományunk, máig adós vele. S ez az adósság, sajnos, Balázs testes monográfiája után is fönnáll.

Pedig vállalkozása, erőfeszítése tiszteletet parancsoló. Balázs ugyanis nem irodalomtörténész: klasszikus filológusnak indult, majd a magyar nyelvészetnél kötött ki. Szaktudományának jeles képviselője, a grammatikatörténet kutatása terén - európai viszonylatokat tekintve is - figyelemre méltó eredményeket ért el. Ennek középpontjában Sylvester latin-magyar nyelv­tana áll. S az első magyar grammatika-íróval, helyesebben, a nyelvtanával való lelkes foglal­kozás vezette odáig, hogy Sylvesterről és koráról a hiányzó összefoglaló jellegű monográfiát megírja, s ezzel a mi tudományunknak is szolgálatot tegyen.

Ahol klasszika-filológián edzett, kiváló nyelvészeti felkészültségét kell kamatoztatnia, ott ki­vá­lót is kapunk, - mint többek közt a Sylvester nyelvtanáról írt fejezetben. Az effajta komplex tematika és monográfia azonban komplex marxista módszert követel. A komplexségre való törekvés igénye Balázs Jánosból ugyan nem hiányzik, a pozitivista módszer azonban, amellyel itt dolgozik, rég elavult.

Történeti tudományágról levén szó, közhelyszámba menő igazságot ismétlünk: marxista módszer és elviség nélkül ma már nem lehet időszerűt, - Sylvester János szavaival élve - „e századhoz méltót” alkotni. Balázs János más „műfajban” próbálva szerencsét, úgy látszik, erről elfeledkezett...

Hogy azért nem teljesen, azt némi, periferikusan jelentkező nyomok mutatják. Bár ezek sem a leg­jobb tájékozottságra vallanak: az irodalomtudományunkban is jelentkezett vulgár marxiz­mus lecsapódásai. Így például a „népi humanizmus” fiktív konstrukciója minduntalan fel­buk­kan az anyanyelv érvényesítése és érvényesülése kapcsán. Például: Krakkóban a kancelláriait polgári humanizmus egészíti ki, „mely a nemzeti nyelv jogainak követelésével és fokozatosan kivívásával hovatovább szinte népi humanizmussá színeződött át”. (108. l.) Amennyiben pedig valóban marxista terminusok bukkannak föl, mindig csak esetlegesek, szólamszerűek, nem a tárgyalásmód szükségszerű velejárói.

Már az eddig elmondottak alapján is sejdíthető: Balázs monográfiájának nincs átgondolt koncepciója. Az egyetlen összetartó erő, ami ezt a nagy szorgalommal és nem megvetendő tájékozottsággal és fölkészültséggel összehordott nyersanyagot úgy-ahogy összetartja: Sylvester személye. Ő, illetve életpályája (világra jöttétől elhunytáig) az a karácsonyfa, amely­re minden lényeges és lényegtelen, ami vele valóban összefügg, vagy netán összefüg­ghet, komolyabb válogatás, szigorúbb rosta nélkül, vékony fonalakkal rá van aggatva. De lássunk erre néhány kikapott példát is!

Mikor könyve 9. lapján Balázs eljut odáig, hogy „a gondos szülők tehetséges gyermeküket valamelyik közeli iskolába, mégpedig minden valószínűség szerint [persze, ezt adatok híján még valószínűsíteni sem lehet! - G.R.] a hozzájuk legközelebb eső nagybányai városi iskolába küldték” - egyből megkapjuk Nagybánya egész történetét: mikor érkeztek oda a legelső bányamunkások, s ezek „kezdetben, szétszórtan bizonyára csak aranymosással foglalkoztak”; miféle privilégiumok szabályozzák a bányajogot és a pénzváltójogot is; s hogy „alkalmasint az ő [Hunyadi János] korában fejezték be a Szent István tiszteletére emelt templom tornyát, mely - a város legbecsesebb műemlékeként - ma is fennáll”; és így tovább...

S mivel Sylvester Krakkóban tanult, ennek ürügyén megkapjuk az egyetem történetét a kezdetektől. Itt egyébként a magyar bursa seniora is volt, tehát a bursáról is mindent tudnia kell az olvasónak; még ilyeneket is: „Mint egy 1538-ban kelt bejegyzésből kitűnik, a bursa a sót a vielicskai sóbányákból kapta”; vagy: „A már említett sóalapítványról szóló oklevél úgy rendelkezett, hogy a tagok ünnepnapokon a szóban forgó templomban a királynak és a bursa egyéb jótevőinek lelkiüdvéért a mise alatt, az Úrfelmutatás után a Gaude dei genitrix kezdetű Mária-éneket tartoznak elénekelni. Ez a kötelesség - mint a Regestrumban olvasható be­jegyzés megállapítja- igen csekély, de az említettek lelkiüdvét nagymértékben szolgálja.”

Sajnos, az efféle lényegtelen, tehát fölösleges töltelék nem is oly csekély, könyve egyik-másik fejezetét szinte elönti. S nem a monográfia „lelkiüdvét” szolgálja; sokkal inkább a vaskosra dagasztását.

S a valóban lényeges dolgok némelyike is mikor és milyen formában kerül elő, hacsak nem kézzelfogható függvénye a szorosan követett kronológiának, - teljesen ad hoc, esetleges; sőt, erre is van példa, a véletlenen fordul meg. Így például az erazmista Sylvesterrel foglalkozó monográfiának csak a 371. lapján, épp a kapuzárás előtt történik meg az alábbi fontos elvi mondanivaló írásba rögzítése: „Ám ugyanakkor - mint erre ugyancsak Révész Imre volt szíves felhívni figyelmemet - mind Erazmus, mind pedig követői a legnagyobb tartózkodással tekintettek minden olyan mozgalomra, amely a reformáció szellemében gyökeresebb gazda­sági, társadalmi és politikai változásokat követelt...”

Az itt, Sylvester egyik latin versezetének ismertetése kapcsán „betétként” elsütött, egyébként közismert elvi megállapításnak nem volnának messzemenő konzekvenciái? S ezeket a konzekvenciákat nem kellett volna Balázsnak levonnia és kamatoztatnia, hogy többek között ezekkel is megvilágítsa és magyarázza az erazmista Sylvester világnézeti hovatartozását, magatartását, egész gondolkodásmódját?

Eme elvi „igénytelensége” miatt ád korjellemzés címén szertehulló mozaikképet, melyből épp a lényeg marad ki; analízis helyett deskripciót; irányzatok helyett írók és művek katalógusát, vagy tartalmi kivonatokat, bőven fűszerezve idézetekkel; írók jellemzése helyett lexikon­cikkeket, vagy - jobb esetben - pszichologizálással készült amatőr pillanatfelvételt.

Főhőse, Sylvester János sem jár különbül. Egyhelyütt ugyanis megkapjuk portréját. Mégpedig arra az apropóra, hogy Sárvárra kerül iskolamesternek, Nádasdi Tamásnak, „Sárvár földes­úrának, a budai kancellária szintén Erazmusért hevülő egykori humanistájának udvarába”: „Két szellemiekben rokon, de anyagiakban és lelki alkatban igen elütő egyéniség találkozik ekkor. Az ifjabb nemzedék tagja, Sylvester, ekkorra már megjárta Kelet és Közép-Európa két neves egyetemét. Eszményi humanista, jól tud latinul, görögül és héberül. A lengyelek híres főiskoláján a szabad szellemű lengyel humanizmus, Wittenbergben pedig a humanizmussal szövetkezett reformáció eszméi nevelték. Képzettsége, tudása alapján fényes jövőt érdemelt volna. De lehetőségei sokkal szerényebbek voltak, mint képességei. A sors irigy volt hozzá. Kiforgatták vagyonából, el kellett bujdosnia szülőföldjéről, s családjával együtt vándorútra kellett kelnie. Házassága sem volt boldog. Természete szerint különben is borúlátásra hajlott. A jókedv talán sosem tudott belopódzni a szívébe. Egész életét beárnyékolta a gond; valódi vagy vélt sérelmei miatt folyton emésztette a keserűség. Bizalmatlanná, gyanakvóvá lett, vagy talán ilyennek is született. Nem termett boldogságra, nem talált sohasem megnyugvásra”. (151.)

Érdemes még néhány mondatot ideidézni a Nádasdi-jellemzésből is: „Mennyivel kegyesebb volt a sors pártfogójához! Nádasdit anyagi gondok sohasem gyötörték...” „Házasélete is merő ellentéte a Sylvesterének. Családi fészkét éppen pártfogoltjának megérkezésekor rendezi be. Szeretett Orsolyája hozzá képest igen fiatal, de ez sohasem zavarta boldogságukat. Kölcsö­nösen, őszintén szeretik és becsülik egymást. Ránk maradt levelezésük megható gyöngéd­ségről tanúskodik. Későn született, egyetlen gyermeküket, a kis Ferkót is elhalmozzák szeretetük minden jelével. Így hát Nádasdit igazán kegyelte a sors; a gazdagság, a hatalom mellé a családi boldogságot is megadta neki. Csoda-e, hogy már diáktársaitól magasztalt vidám kedélyét egész élete folytában megőrizte? Rokonszenves lényéből az itáliai ég kék derűje sugárzik, szelleme igazában nem is Erazmuséval, hanem inkább az élet örömei iránt fogékony reneszánsz államférfiakéval rokon. - S most, hogy megismertük a vár urát, vessünk egy pillantást a várra is...” (152.)

Csak egy pillantást kell vetnünk a két, egymással szembeállított portréra, s egyből láthatjuk, hogy alapjaiban elhibázottak, mert nem „társadalmi” foganásúak, hanem esetleges, külső jegyek alapján összeróttak. A történelem mozgatója, fő rugója a „sors”? Ennek kegye vagy kegyetlensége irányítja szuverén módon a „hősök” életpályáját? Vagy a „lelki alkatban” adott valamiféle eleve elrendelés szerint az egyik boldogságra terem, a másik meg boldog­talan­ságra? De ha jobban szemügyre vesszük a Balázs Jánostól megrajzolt Sylvester-portré alkotó elemeit, még a pszichologizálás kerületén belül maradva is, azt kell állítanunk, hogy azok hiteléhez is szó fér.

„A sors irigy volt” Sylvesterhez? Egy világi, értelmiségi akkor nagyobb ívű pályát aligha futhatott be; ő elérte a maximumot: egyetemi tanár lett Bécsben. Még álmaiban sem dajkál­hatott és dajkált vérmesebb reményeket! Közel hasonló tehetségű és képzettségű magyar kortársai legföljebb egy jobb mezővárosi iskolamesterségig vagy predikátorságig vitték, mégsem érezték magukat a sors mostoha gyermekeinek. És a borúlátásra hajló természete, boldogtalanságra termettsége nem a fönnmaradt kevés adat hibás interpretációja alapján felfújt, elhamarkodott konstrukció? Valószínűleg az.

Balázs ugyanis ezt a sommás általánosítást Sylvester néhány fönnmaradt levelének, valamint epistola dedicatoriáinak egyes, saját anyagi helyzetét és nehézségeit felpanaszló passzusaiból kerekíti ki. Elfeledkezve többek között arról is, hogy ezeknek a sirámoknak nemcsak Sylves­ternél, de a különféle humanista episztolákban is, általában „komoly”, gyakorlati hiva­tá­suk van: a patrónus könnyen lankadó figyelmének fölhívása, ébrentartása a várt vagy óhajtott anyagi vagy másfajta támogatást illetőleg...

S még néhány szót Sylvester „családi boldogtalanságáról”, melynek árnyai - Balázs szerint - tragikusan felhőzték be élete egét, még jobban elsötétítve az amúgy is borúlátásra hajló (?) kiváló grammatikusunk egész életét. Az adatot, melyre ez a (Sylvester egész életét befelhőző) alkotmány épül, Bornemisza Péter szolgáltatta: „Hallottam Bécsben egy Sylvester Jánost, az ki először magyarul fordította az új Testamentumot, hogy feslett felesége miatt sokat szen­vedett.” Hitelességében nincs okunk kételkedni, hisz Bornemisza nem sokkal Sylvester halála után járt a bécsi egyetemen, 1557-ben. Balázs könyvében azonban e motívum vissza-visszatér, sőt egyre gazdagodik. Így már a 90. lapján feltűnik, hol az ifjú házasról beszél, majd egy 1543-ban írt levelének elemzése kapcsán kulminál.

Ebben a levélben Sylvester egyebek közt azt is megírja Nádasdinak, hogy kislánya leesett a kemencéről, melyen aludni szokott, s úgy összeverte magát, hogy majd belehalt, s ő ápolta. Miket olvas ki ebből Balázs János? „Feltűnő, hogy a gyermek anyját nem is említi, s hogy a kis beteget maga ápolja. Féltő szavai azt sejtetik, hogy a szerencsétlenségért feleségét okolta. Ezért hangsúlyozza, hogy a leányka ápolását nem bízza másra. Még feleségére sem. E keserű fogadkozás egyben kiáltó vád is a gondatlan, könnyelmű anya ellen. Sylvesterné, úgy látszik nemcsak rossz feleség, hanem rossz anya is volt.” (333. l.)

Annak előrebocsájtása után, hogy az anyát aligha lehet gondatlanság vádjával illetni, mert a gyermek - a korabeli lakáskultúra ismerete alapján - a legjobb helyen aludt, azt kell monda­nunk: abból a tényből, hogy Sylvester maga ápolta gyermekét, illetve feleségéről szót sem ejt, legföljebb azt és annyit szabad kikövetkeztetnünk, hogy Sylvester ekkor özvegy volt. (S ezt Nádasdi is jól tudhatta.)

S a Bornemisza följegyezte „feslett feleség” már 1543 utáni, tehát kései szerzemény. Való­színűleg Bécsben, már túl élete delén nősült újra; s a már csak a filológiában erős, beteges­kedő, megsántult bécsi professzort ez az új asszony szarvazhatta fel...

Ahol pedig társadalmilag akarná megfogni Sylvestert Balázs, ott is téved. Beszédesen illusztrálja ezt az a kis részlet, melyben Sylvester származását taglalja: „Sylvester atyja - úgy látszik - elég jómódú, bár csak jobbágyi származású volt. Ezt a Grammatica Hungarolatina latin ajánlásából következtethetjük, ahol a szerző arról beszél, hogy kis fia - atyja és nagyatyja részéről - örökségre számíthatott volna, de ellenségeik minden vagyonukból kiforgatták őket, és őt magát is koldusbotra juttatták, számkivetésbe kergették. Hogy ez mikor történt, pontosan nem tudjuk, de - mint később elmondandókból kitűnik - 1527-1534 között. Addig Sylvester feltehetően - később majd még említendő Mihály nevű testvérével, alkalmasint öccsével együtt - anyagi gondok nélkül, talán éppen jómódban élt.” (9.)

Míg Sylvester nevének kibogozására nem sajnál három és fél lapot, addig osztályhelyzetének kérdését, származását imígyen, kurtán-furcsán intézi el. S különben is a Grammatica Hungarolatina latin ajánlásából ezt lehet következtetni? Azt igen, hogy apja „elég jómódú” lehetett, persze ezzel még alig mondtunk valami sokat, de azt már, hogy „bár csak jobbágyi származású volt”, - nem. Ama fiához intézett mondatból (2.), melyből Balázs a föntebbieket ki­hámozta, legföljebb annyit lehet kihüvelyezni, hogy Sylvester apja vagy tehetősebb mező­városi polgár volt, vagy pedig főúri (a Perényiek) szolgálatban álló értelmiségi kisnemes, kinek vagyona - valószínűleg halála után - zálog címén részint a „gonosz polgárok”, részint pedig a papok kezére került.

Sylvester Ambrus tehát aligha lehetett jobbágy! Két fiáról tudunk: János egyetemet végzett, Mihály pedig csak hazai iskolát, de mint literatus címe igazolja, szintén világi értelmiségi lett. S ebből már látható, hogy nagyobbik fiát papnak szánta, a kisebbiket pedig főúri szolgálatban álló értelmiségi szervitornak, vagy valami ehhez hasonlónak.

Apjának - ki tudja, hogy szerzett - vagyonát Sylvester elvesztette ugyan, de nem jutott kol­dusbotra, s nem is kergették számkivetésbe (?), mert az ő „vagyona”, illetve a vagyon­szerzés lehetősége az értelmiségi képzettségében in potencia adva volt. S amellett, hogy a sárvári iskolamesterséget - képzettsége miatt - kevesellte, éppen ezt ragadta meg, hogy Nádasdi révén birtokot szerezzen magának. Tehát ő, mint a Krakkóban végzett, első magyar reformátor nemzedék, amelyhez tartozott, mezővárosi polgári vagy kisnemesi származású értelmiségi. S ez a proveniencia egyrészt nagyjából meghatározza lehetőségeit a Mohács utáni Magyar­országon, másrészt pedig - bizonyos fokig - megszabja munkásságának irányát és szellemét.

S mivel Balázs monográfiája hősét sem tudja „röghöz kötni”, hogy is láthatná helyesen Sylvester „irodalmi” működésének valódi indítékait és reális társadalmi szerepét, valamint korának mozgató erőit. Hisz valamiféle nemzeti romantikát vetít vissza a XVI. század első felébe: „Maga Sárvár csak várközpont és Nádasdi kiterjedt uradalmainak gazdálkodási köz­pontja volt. Nádasdi ugyan, mint mondottuk, mindent megtett, hogy e végvári szerephez jutott hely a magyar művelődésnek, a magyar politikai és szellemi függetlenségnek valamiféle felleg­vára legyen. Ezért emeltetett ott iskolát, ezért rendeztetett be nyomdát, ezért hívatta Sárvárra Sylvestert, Abádit és ezek munkatársait, ezért támogatta Sylvester irodalmi műkö­dését. 1534-től kezdve hét éven át Sylvester szellem volt Újszigeten, a világító szövétnek.” (321.)

Az effajta, a marxista történetiséget nélkülöző légkörben helyes és új eredmények sem kerül­hetnek a reális társadalmi összefüggések távlatába. Pedig Balázs monográfiájának nemcsak negatívumai vannak, melyeknél oly hosszan időztünk, hanem pozitívumai is fölösen. Ennél többet, s valljuk be, már mennyiségét tekintve is, ennél jobbat Sylvesterről eddig nem írtak. Nemcsak az eddigi Sylvester-irodalom anyagát foglalja össze szinte hiánytalanul, ennél jóval többet-kapunk: az aránylag szegényes életrajzi adatokból kikerekített biográfiát, valamint egyes munkáinak elemzését. Ez utóbbiak közül messze kiemelkedik nyelvtanának sokoldalú analízise, az európai előzmények és közel egykorú próbálkozások sorába való állítása stb. Itt elismerést érdemlő tájékozottságot árul el, s új jelentős eredményeket hoz. (Sajnos, a körítés itt is nagyobb a szükségesnél.) A bibliafordításáról készült rész már nem vetekedhet az előbbi­vel, de azért itt is kapunk némi újat. Hasznos Sylvester latin műveinek deskriptív ismertetése is. Bár a ráfordított terjedelmet sokallom. Annál inkább, mert ez így félrevezető; úgy tűnhet, mintha ezek jelentős alkotások volnának, pedig csak tucattermékek, közepes, vagy azon aluli rutinmunkák.

Összegezve az eddig mondottakat: Balázs monográfiája nem annak sikeredett, aminek szerző­je szánta, de így is nagyon hasznos, mert anyagával, sok új részleteredményével elősegíti, meg­könnyíti Sylvester munkásságának és kora literatúrájának marxista elemzését és össze­gezését.

(Irodalomtörténeti Közlemények 1962. 238-41.)