Botanika III. Bevezetés a növénytanba, algológiába, gombatanba és funkcionális növényökológiába Szerkesztette Tuba, Zoltán, Szerdahelyi, Tibor, Engloner, Attila, és Nagy, János

Észak-Amerikában a füves puszták zónája inkább észak–déli irányban húzódik, és a kontinens csapadékban szegény központi területén kívül Kaliforniában és a Columbia-folyót kísérő száraz völgyekben is jellemző. Az észak-amerikai füves puszták, más néven prérik jellegzetes pázsitfüvei közül az Andropogon,Stipa,Agropyron, kékgrama (Bouteloua) s bivalyfű (Buchloe), azok, melyek a fajkészlet kisebb (átlag 20%), de a biomassza döntő (90%) tömegét adják. Kétszikűek közül gyakoriak az Oenothera- és a Phlox-fajok. A prérik csapadékosabb keleti területei magasfüvűek, szárazabb nyugati területeik rövidfüvűek, széles átmeneti zónával (kevert füvű). A florisztikai diverzitás dél és kelet felé növekszik.

A déliféltekeformációból Dél-Amerikában, az Andok szárazabb keleti oldalán és Argentína területén húzódik a füves puszták zónája: a pampák. Megjelenésük és növényzetük sokban emlékeztet az északon megismert füves pusztákéra: fűféléik közül kitűnik a sok Stipa-faj (pl. Stipaneesiana) és a többi, főleg az észak-amerikai prérikkel azonos nemzetség. Jellemző a mi füves pusztáinkon is gyakori, de más fajú iringó (pl. Eryngiumeburneum), déli jelleget ad az Eriocaulon(Eriocaulaceae) tömeges fellépése. Hűvösebb, enyhe telű, viszonylag száraz klímában fejlődik a xerofita tussockvegetáció. Habitusa a punanövényzetre emlékeztet. Magas pázsitfüvek alkotják (pl. Stipatrichotoma,Botriochloa-,Panicum-,Festuca-ésPapsalum-fajok) zsombékszerűen növő csomóit, melyeknek közepén fejlődnek a kemény, elszáradt levelek tömegétől védett friss levelek. Legtipikusabban Patagóniában és a dél-óceáni fátlan szigeteken fejlődött ki, de megtaláljuk Új-Zéland szigetén és Ausztrália DK-i részén csakúgy, mint a gyakran mérsékelt övi erdőkbe ágyazott zárt füvű vegetációtípust. Dél-Afrika keleti részén, a száraz magasföldek jellemző füves élőhelye a grassveld,Eragrostis-,Digitaria-,Aristida- és Panicum-fajokkal.

A füves puszták átmenete a sivatagok felé a félsivatag, az erdőzónák felé az erdőssztyepp (36. kép). Az erdőssztyeppek tranzicionális zónájába tartozik a Magyar Alföld és az Erdélyimedence nagy része. (Az erdőssztyeppöv éghajlatát Kecskemét klímadiagramjával illusztráljuk, lásd V.5. ábra.) A Kárpátokon túl már összefüggően húzódik ez az átmeneti zóna 8000 km-en át egészen Kínáig. Az erdőssztyeppeket erdő- és sztyeppfoltok mozaikos váltakozása vagy nyílt, park jellegű, pusztai elemekben gazdag erdők, főleg pusztai tölgyesek jellemzik. Összefüggő, zárt, nedvességkedvelő fajokban gazdag erdőségek csak a nagy folyók mentén alakultak ki. A halászó-vadászó és állattenyésztő ősmagyarok vonulási területe éppen ez a ligetes, jó legelő- és vadászterületekben gazdag átmeneti jellegű erdőssztyeppzóna volt. Kelet-Ázsiában, Dél- és Észak-Amerikában egyaránt megvan ez az átmeneti zóna az erdőterületek és a fátlan puszták között.

3.4.2. 3.4.2. Mérsékelt övi lomberdők zónája

A lomberdőzónát az északi mérsékelt övben télen lombhullató fafajok, a déli félgömbön sokszor örökzöld fafajok alkotják. Az óceánok és tengerek viszonylagos közelsége miatt a csapadék elegendő mennyiségű ahhoz, hogy a fák a vegetációs periódus alatt – nálunk tavasztól őszig – fotoszintetizáljanak. Európa délnyugati felében nagy területen vannak lombhullató erdők, kelet felé zónájuk elkeskenyedik, majd a mérsékelt övi Kelet-Ázsia óceáni éghajlatú részein újra nagy területet borítanak. Észak-Amerikában kiterjedtebbek az Atlanti-óceán felőli hegyvidéken, de a Csendes-óceán felőli oldalon csak kis területen találhatók lombhullató erdők.

V.14. ábra - A mérsékelt övi lombhullató erdők klímadiagramja

Ázsia és Észak-Amerika belső, kontinentális éghajlatú részein, ahol hiányoznak a lomberdők, a tűlevelű erdőzóna közvetlenül érintkezik a füves pusztákkal vagy a sivatagokkal. A déli féltekén nagyon kis területet foglalnak el, mivel ebbe a zónába Dél-Amerika és Ausztrália (a környező szigetekkel) déli vége esik. Az északi mérsékelt öv lomberdőit jellemzi, hogy a fák legnagyobb része ősszel, a tartós fagy beállta előtt leállítja nedvkeringését és lehullatja lombját, elkerülve a fagystressz sejtkárosító hatását. A jelenség analóg a száraz évszakos trópusi erdők és a szavannafák lombhullatásával. A ritmikus életműködés kapcsán mindkét típus fájában évgyűrűk alakulnak ki. Lényeges különbség, hogy a trópusokon az eső hiánya, míg a mérsékelt övben a téli hideg teszi lehetetlenné a vízfelvételt és váltja ki a lombhullást.

A mérséklet övi lomberdőknek több formációja van, melyek közül Európában legelterjedtebbek a tölgyesek. Nyugat-Európa atlantikus tájain a kocsányos tölgy (Quercusrobur) nyírrel (Betulapendula) elegyesen alkot nagy kiterjedésű zonális erdőségeket, Közép-Európában a kocsánytalan tölgy (Quercuspetraea) társul a kocsányos tölgyhöz. Délkelet-Európában más tölgyfajok jutnak fontos szerephez, mint a csertölgy (Quercuscerris) és a magyartölgy (Quercusfarnetto). A tiszta állományú tölgyesek a síkság és alacsony hegyvidék száraz talajának erdőségei. Koronaszintjükbe szálanként más lombosfafajok is elegyednek (pl. gyertyán, nyír, rezgőnyár, mezei juhar és szil). Európában a zárt tölgyerdők koronaszintje természetes körülmények között 20-30 m magas, vegyes állományokban az egyéb fafajok gyakran második, alsó koronaszintben helyezkednek el. A fán lakó növények közül a mohák inkább a fák törzsének alsó részén, a zuzmók a felső, fényben gazdagabb, de szárazabb részén élnek. Lián jellegű növény tölgyesekben és gyertyános-tölgyesekben a borostyán és az iszalag. Cserje- és gyepszintjük többnyire dús és változatos. Előbbi jellemző nemzetségei a mogyoró, som, kecskerágó, fagyal. Nyugat-Európában az örökzöld magyal – Ilexaquifolium és a Lonicerapericlymenum jellemző. Az európai tölgyeseknél sokkal fajgazdagabbak az amerikai – Quercusalba,Q.rubra,Q.velutina, nyír-, gesztenye- és hikoridiófajok (Carya sp.) stb. – és kelet-ázsiai – pl. Quercusvariabilis,Q.liaotungensis,Ulmusmacrocarpa,Acertruncatum,Tiliaamurensis,Fraxinuschinensis – tölgyesek.

A bükkösök (25. kép) Nyugat-Európa atlantikus tájainak alacsonyabb dombvidékein, valamint a csapadékosabb, kiegyenlített éghajlatú közép-európai (főleg 500–1000 m közötti magasságban) és dél-európai (1000–1800 m) hegyvidékeken bükkerdők váltják fel a tölgyeseket. A bükk (Fagussylvatica) magas növésű (25-35 m) koronája erősen záródik, sűrű árnyékot ad. Ezért cserjeszintje alig fejlődik, gyepszintjében is kora tavasszal, lombfakadás előtt nyílik a növények nagy része. Jellegzetes kora tavaszi hagymás növények bükkösökben a medvehagyma (Alliumursinum), a csillagvirág (Nyugat-Európában a Scillanon-scripta és más fajok), a hóvirág (Galanthusnivalis), gumósak a keltikefajok (Corydaliscava,C.solida stb.), gyöktörzsük van a szellőrózsáknak (Anemonenemorosa,A.ranunculoides). Föld alatti szerveikben a kora tavaszi virágnyíláshoz szükséges tápanyagokat raktározzák, és mire a bükk kilombosodik, már termésüket érlelik. Záródott koronájú bükkösbe a teljes fény alig 80-ad része jut csak be! Sziklás területeken a bükk állományába juhar és kőris elegyedik (sziklaerdők, szurdokerdők), magasabb hegyvidékeken pedig jegenyefenyő (Abiesalba, jegenyefenyves bükkösök), a Krímben, a Balkánon a Fagusmoesiaca, Kis-Ázsiában és a Kaukázusban a Fagusorientalis, Japánban a Faguscrenata és F.japonica. Észak-Amerika keleti részén pedig a Fagusgrandifolia fajokban igen gazdag erdei díszlenek.

A déli félgömbön Patagóniában, a dél-chilei Valdiviában és a Tűzföldön, Délkelet-Ausztráliában, Tasmániában és Új-Zéland déli szigetén óceáni éghajlati viszonyok között a bükk közeli rokonai, a Nothofagus-fajok alkotnak erdőket. Egy részük lombhullató (Nothofagusantarctica), nagyobb részük azonban örökzöld (pl. Nothofagusfusca Új-Zélandon). A Nothofagus-erdők egy része megjelenésében a mi bükköseinkhez hasonló, más része a csapadékos és alacsony hőmérsékleti viszonyok miatt esőerdő jellegű, liánokkal és páfrányokkal, mohákkal. Ilyen mérsékelt övi esőerdő van például az Andok nyugati lejtőin és tengerparti tájain, a dél-chilei Valdiviában és délebbre a Magellán-szorosig, ahol a nyár hűvös ugyan, de a tél igen enyhe, és egész évben bőséges a csapadék. A Nothofagus-erdőkben páfrányfák is előfordulnak (pl. Dicksoniaantarctica).

3.4.3. 3.4.3. Edafikus vegetációtípusok

Különleges okok miatt a mérsékelt öv lomberdőzónájában is kialakulhatnak fátlan élőhelyek (melyek közül a vízi, lápi és réti vegetációkat a VI.2.2. Fátlan társulások c. rész ismerteti), valamint a folyókat kísérő, az eddig bemutatott formációktól eltérő fajösszetételű és szerkezetű liget- és láperdők (részletesebben lásd a Fás társulások c. fejezetben).

Az óceáni éghajlatú területeken Nyugat-Európában, Dél-Chilében, de nálunk is többnyire a Nyugat-Dunántúlon (pl. Kemeneshát, Uzsa) az erdők helyén jellegzetes másodlagos vegetációtípus alakul ki, a fenyér. Ez a növényzeti típus örökzöld, pikkelyes vagy keskeny, tűlevelű (erikoid) törpecserjékből áll, erősen elsavanyodott, leromlott, tápanyagszegény talajokon fejlődik ki. A fenyérek jellegzetes növényei Nyugat-Európában a különböző lila virágú Erica-fajok (E.tetralix,E.verticillata), a sárga virágú pillangós törpecserjék (Genistaanglica,Ulexeuropaeus). A hazai fenyéreken is él az erikafélékhez tartozó csarab (Callunavulgaris) és több rekettyefaj (Genistasagittalis,G.germanica,G.tinctoria). Chilében hasonló szerepet tölt be a fészkesek családjába tartozó Lepidophyllum és sok pillangós növény. A fenyérek természetes körülmények között kiszáradó lápokon vagy sovány homok-, kavicstalajon is kialakulhatnak, többnyire azonban lomberdők irtása és legeltetése nyomán fejlődnek.

Sziklákon legelőször moha- és zuzmógyepek telepszenek meg. A zuzmók a szikla nyílt felületét mállasztják, a mohák inkább a repedésekben halmoznak fel humuszt. Jellegzetes sziklalakó zuzmók mészkövön a különböző Verrucaria- és Caloplaca-fajok, szilikátos kőzeten a Gyrophora-,Umbilicaria-,Parmelia- és Physcia-fajok. Nyílt sziklák mohái például a Grimmiák. A virágtalan növények munkája nyomán – sokszor azokkal párhuzamosan – jellegzetes sziklalakó füvek (Festuca- és Sesleria-fajok) jelennek meg a hasadékokban más khazmofita (hasadéklakó) növényekkel együtt, mint az egyes páfrányok (Aspleniumrutamuraria mészkövön, Aspleniumseptentrionale és Woodsiailvensis szilikátos kőzeten), kövirózsafélék (Sempervivum- és Sedum-fajok). Gyakoriak az erős besugárzásnak kitett sziklafalakon a párnás termetű és szőrös levelű növények. A sziklapárkányokon a növényzet lassan sziklagyeppé zárul, és megjelennek az első fák, gyakran fenyők. Mállásformája és kémiai összetétele miatt egészen sajátos, bennszülött és maradványnövényekben gazdag vegetáció alakul ki a dolomit- és szerpentinsziklákon. A nyílt sziklás felszíneken – a futóhomokhoz és a sós talajokhoz hasonlóan – különösen jól megfigyelhető a növényzeti típusok egymásra következése, a szukcesszió.

Homoki növényzet tengerpartokon és kontinentális klímán is kialakulhat. A tenger hullámaitól partra vetett nedves homokon sótűrő homoki növényekből sajátos életközösség alakul ki. Ilyen helyen él Európában a tengerparti iringó (Eryngiummaritimum). A kiszáradó homokot a szél a parton dűnékbe rendezi, amelyek eleinte növényzet nélküliek. A laza, mozgó homokdűnéket kúszó szárú pázsitfűfélék (Ammophila-,Agropyron- és Elymus-fajok) és sásfélék (pl. Carexarenaria) tarackjai hálózzák be először. Ezután jelenik meg az első cserje, a homoki fűz (Salixarenaria), majd idővel átadja helyét a zonális növénytársulásnak. Ez az északi partokon és a Balti-tenger dűnéin erdeifenyves, Nyugat- és Dél-Európában lomberdő. A szárazföld belsejében is van, részben egykori gleccserek, részben folyók által szállított futóhomok. E futóhomok-területek benépesedése és megkötése a tengerpartihoz hasonló folyamat. A balti országok belső dűnéin a növényzet a tengerpartokéhoz hasonló. Tömeges az ezüstperje (Corynephoruscanescens). A Duna-vidék és Dél-Oroszország homokpusztáinak növényzete viszont már sztyepp jellegű, sok bennszülött növényfajjal, mediterrán, Feketetenger vidéki és balkáni elemekkel. Közép-Európa legnagyobb homokpusztái a Kisalföldön, a Duna–Tisza közén, Nyírségben, Delibláton és a Duna alsó szakaszán találhatók (Vidintől a Duna-deltáig). Jellemző növényük a magyar csenkesz (Festucavaginata).

A sótűrőnövényzet (13. kép) előfordulása a homokihoz hasonlóan kettős. A tengerpartok lapos, iszapos, tengervíztől átáztatott partszakaszain vagy ahol a hullámverés a sziklás partot éri, a talajvíz nagy sókoncentrációját tűrő (halofil) és/vagy sókedvelő (halofiton) növények jellemzőek. A halofitonok (pl. Crithmummaritimum,Armeriamaritima,Puccinelliamaritima) szövetei nagy sótartalmúak és emellett gyakran húsos, szukkulens termetűek. A kontinens belső területein is létrejöhetnek sós talajok, ha a klíma annyira száraz, hogy a talajvíz az intenzív párolgás miatt állandóan felfelé áramlik, és a benne oldott sók a felszín közelében koncentrálódnak. A kontinentális sós puszták (szikesek) növényzete részben a tengerpartok sótűrő növényzetével egyezik (Salicornia-fajok, Artemisiamaritima,Suaedamaritima stb.), részben pusztai növényfajokból áll (pl. nálunk a Puccinelliadistans,Limoniumgmelinii subsp. hungaricum, az Erdélyi-medencében a hazánkból is előkerült Petrosimoniatriandra).

3.4.4. 3.4.4. Magashegyvidékek növényzete (orobiomok)

Európa hegyvidékein bizonyos magasságban a lomberdőket fenyvesek váltják (az Alpokban és a Kárpátokban 800-1800, a Pireneusokban és a Balkánon a fenyveseket 1400-2300 m magasságban találjuk). Ezek a fenyvesek már az északon következő tűlevelű erdőzóna orografikus képviselői (lásd részletesebben ott). Közép-Európában ebben a zónában legelterjedtebb a lucfenyő (Piceaabies), magasabb fekvésben a jegenyefenyő (Abiesalba), a luczóna felső határán cirbolyafenyő (Pinuscembra) és vörösfenyő (Larixdecidua) elegyedik hozzá. Dél-Európában a tűlevelű erdőzóna fenyveseit a Pireneusokban Pinusuncinata,Abiesalba, a Balkánon sok helyen Pinuspeuce,Pinusheldreichii,Piceaomorica alkotják. A Kaukázusban Abiesnordmanniana erdők díszlenek. A fenyveszóna felső határán az erdő letörpül, a fák ritkulnak, és átadják helyüket a törpefenyő (Pinusmugo), a havasi éger (Alnusviridis), a törpeboróka (Juniperussibirica) és különböző hangarózsafajok (Rhododendronhirsutum,Rh.ferrugineum, a Keleti- és Déli-Kárpátokban Rh.kotschyi) alkotta alhavasi vegetációnak.

A fahatár felett (Közép-Európában 2000 m-től) alakul ki az arktikus tundrazóna analógja, a havasi gyepek zónája (22. kép). A rövid vegetációs időszakban is bármikor lehetségesek fagyok, és az évi középhőmérséklet 0°C alatt van. A törpe termetű füvek (Festucasupina,Agrostisrupestris,Oreochloadisticha,Festucavaria stb.), sásfélék (pl. Carexcurvula,C.ferruginea), szittyófélék (Juncustrifidus,Luzulaspadicea) összefüggő gyepszőnyegében törpe növésű fajok díszlenek, mint például tárnicsok (Gentianakochiana,G.punctata,G.verna), kőtörőfüvek (Saxifragamoschata,S.caesia), gombvirágok (Androsacehelvetica,A.arachnoidea), kakascímer (Pedicularisoederi). Gyakoriak az örökzöld törpecserjék, többnyire az Ericaceae családból (Loiseleuriaprocumbens,Empetrumhermaphroditum stb.).

Felfelé haladva a havasi gyepek ritkulnak, és az ún. szubnivális zóna párnavegetációja jelenik meg (Közép-Európában 2400 m körüli magasságban). A növényzet a zord időjárási viszonyok miatt már nem tudja összefüggően beborítani a kőtörmelékes talajfelszínt. Párnákba tömörülve jobban védve van a hideg és az erős inszoláció szélsőségeitől, valamint az erózió ellen (21. kép). Ilyen párnás növekedésű fajok például a szártalan habszegfű (Sileneacaulis), a törpe kankalin (Primulaminima) és számos Saxifraga-faj. Efölött már az örök hó és jég birodalma kezdődik, ahol csupán a kiálló szirteken, meredek sziklafalakon van gyér virágos és moha-zuzmó vegetáció (ún. nunatak növényzet).

3.4.5. 3.4.5. Tűlevelű erdők zónája

A lomberdőzónát északon – és Eurázsiában kelet felé – fokozatosan a fenyvesek váltják fel. Közép-Európa északkeleti részén Berlintől a Baltikumon és Moszkván át az Urálig átmeneti tűlevelű-lomblevelű elegyeserdő-zóna húzódik, akárcsak a szibériai tajgazóna délnyugati részén.

A lomberdei fafajok (bükk, tölgy, gyertyán) ebben az átmeneti sávban tűlevelű fafajokkal (erdeifenyővel és lucfenyővel) elegyeserdőket alkotnak. Ezek mellett a jobb talajokon tisztán lombos fákból áll az erdő faállománya, a soványabb homok- és kavicstalajokon pedig nagy területet foglalnak el az elegyetlen erdeifenyvesek is. A lazán záródó, sokszor luccal kevert erdeifenyő-korona alatt áfonyákból (Vacciniummyrtillus,V.vitis-idaea,V.uliginosum), körtikefélékből (Pyrolachlorantha,Chimaphilaumbellata) álló örökzöld gyepszint és összefüggő mohaszőnyeg alakul ki. A mohákat szárazabb helyeken zuzmók helyettesítik (több mint 20 Cladonia-faj!). Gyakoriak a tőzegmohalápok. A tűlevelű elegyeserdő-zóna északamerikai képviselői a Nagy-tavak vidékén Pinusstrobus és Picearubra-Acersaccharum erdői. A nyugat-szibériai tajgazóna déli részének vegyes lombú erdeiben tűlevelűfajok (Picea, Abies, Pinus), nyír és széleslevelű lombhullató fák (Populusnigra,Tiliacordata,T.sibirica) jellemzők.

Dél-Finnország, Moszkva vonalától északra már jórészt eltűnnek az erdőalkotó lombos fák, és inkább a fagynak jól ellenálló tűlevelűek dominálnak. Itt kezdődik és egészen a sarkvidékig tartó széles sávban húzódik Eurázsián és Észak-Amerikán át a boreális tajgaerdők (16. kép) zónája. A lombkoronaszint jellemző lombhullató nemzetsége a nyír (Betula spp.) több európai, ázsiai és amerikai fajával. Európában a tajga déli részén a lucfenyő (Piceaabies) dominál, melyet északabbra az erdei fenyő (Pinussylvestris) vált fel, majd a sarkkör közelében eltűnnek a tűlevelűek, és uralkodóvá válik a nyír (Betulapendula subsp. tortuosa). A nyugat-szibériai tajga a luc-, jegenye- és fenyőfajok (Pinussibirica,Piceaobovata,Abiessibirica) és nyír (Betulapendula,B.alba) zárt, gyakran nedves, mocsaras területeken kialakult állományaiból áll. Ugyanakkor Kelet-Szibéria leghidegebb területein lombhullató vörösfenyőfajok (Larixsibirica,Larixdahurica) alkotnak nyílt, száraz erdőségeket erdeifenyővel elegyedve. Az Amurvidéken és Szahalin szigetén már ismét óceánibb klímaigényű fenyők (Abiesnephrolepis,A.sachalinensis,Piceajezoensis) az erdőalkotók, gyakoriak a kelet-ázsiai rokonságú kúszónövények. Amerikában a Nagy-tavaktól északra, főleg Kanada területére esik az összefüggő tajgaerdőzóna, ahol a fehér és fekete luc (Piceaglauca,P.mariana), valamint a balzsamfenyő (Abiesbalsamea) a fő állományalkotó fafaj. A Sziklás-hegység ezüstfenyő- (Piceapungens) erdőségei már nem az összefüggő tajgazónához tartoznak, hanem az európai viszonyokhoz hasonlóan a tűlevelű erdők magashegységi képviselői. A tajgaerdő koronaszintje jellemzően zárt, mohaszintje dús, gyepszintjében az acidofrekvens (lásd hazai fás társulások) fajok tömegesek. Belső-Ázsiában és Közép-Kanadában, ahol a sztyeppzónával érintkezik, állománya ritkás, aljnövényzete, mohaszintje gyér.

V.15. ábra - A hideg mérsékelt övi fenyveserdők éghajlatának klímadiagramja

A tajgazóna jellegzetes színfoltjai a tőzegmohalápok (18. kép), melyek óceáni, csapadékos klímában délebbre is elterjedtek. A hideg éghajlatban a kevés csapadék a sokáig vagy állandóan fagyott talajba nem képes el szivárogni, továbbá a párolgás is kismérvű. A fentiek miatt kialakuló pangóvizes területeken, sokszor kiterjedt (akár több tízezer négyzetkilométeres, mint a Nyugat-szibériai alföldön) területeket borítanak az ún. dagadólápok, amelyeknek egyik típusa az aapaláp. Ezekben jelentős mennyiségű vizet raktároznak a domináns tőzegmoha- (Sphagnum sp.) és szőrmohafajok (Polytrichum spp.). A dagadólápok egyes típusainak összefüggő mohapárnáját gyakran a mélyebb semlyékek (ún. hollow) és a kidomborodó halmocskák (ún. hummock) mozaikja jellemzi. A mohapárnákon örökzöld, erikoid levelű cserjék (pl. Andromedapolyfolia,Chamaedaphnecalyculata,Empetrumnigrum,Vacciniumoxycoccos,Ledumpalustre, Amerikában a Ledumgroenlandicum), rovaremésztő növények (pl. Drosera rotundifolia és D.anglica, Amerikában a Dionaeamuscipula,Sarraceniapurpurea), sásfélék (pl. Eriophorum-,Carex-fajok) és fásszárúak (pl. Pinussylvestris,Betulapubescens) is előfordulhatnak. Kontinentális klímájú területeken gyakoriak a fenyőkkel borított tőzegmohalápok és a lápos tajgaerdők. A déli félgömbön az összefüggő tajgazóna hiányzik.

3.5. 3.5. A sarkvidékek növényzete

Az északi sarkkör táján, ahol már a júliusi középhőmérséklet sem éri el a 10 °C-ot, a fenyves ugyanúgy ritkul és törpül, mint a havasi erdőhatáron. Az alhavasi cserjezónának itt a ritkuló fenyvesben tömegesen megjelenő alacsony termetű nyírek (Betulatortuosa,B.kusmischeffzi,B.nana) és füzek (Salixpolaris,S.lapponum) állományai felelnek meg. Ez az erdőstundra. Az altalaj egész éven át fagyott (ún. „permafrost”, Kelet-Szibériában még a tajgaövben is). A növényi életnek alig van napszakos ritmusa, mert a sarki nyár több hónapos nappalból áll, melyet rendkívül hideg, sötét sarki tél követ. Az észak-amerikai erdőstundrán a Piceamariana kiritkuló állományai között az ún. labradortea (Ledumgroenlandicum) cserjései uralkodnak, míg Északkelet-Ázsiában a Pinuspumila és Alnusmaximowiczii társulásai jellemzőek.

Még északabbra, a tundranövényzet uralta tájakon már sosem emelkedik a levegő hőmérséklete + 10 °C fölé. Az átfagyott talajnak csak a felszíne enged fel a sarki nyár idején, és törpecserjékből (Salixherbacea,Vaccinium-fajok,Dryasoctopetala,Ledumpalustre,Empetrum) álló fás vegetációnak ad csupán otthont. A törpecserjék között a havasi gyepekkel analóg fűnemű növényzet díszlik, sok közös (ún. arktikus-alpin) fajjal. Gyakran már csak a virágtalan növények borítják a talajt (mohos és zuzmós tundra). A zuzmós tundra a rénszarvasok legelőterülete (fajai: Cladoniarangiferina,C.alpestris,Cetrarianivalis stb.). A lápok közül jellemzőek a palsalápok, melyek több méter magasra kidomborodó részének belsejében jéglencse található. Tundraterületeken jellemzőek a talaj felső rétegének ismétlődő átfagyásával és fölengedésével kapcsolatos ún. „szoliflukció” körébe tartozó jelenségek (pl. sárfolyás, az ún. poligonképződés [a hőtágulás miatt kisebb-nagyobb kövek sokszögekből álló mintázatba rendeződnek]). A különböző okokból mozgó talajon a növényzet sokkal nehezebben telepszik és marad meg. A tundranövényzet megjelenésében, faji összetételében a havasi vegetációra emlékeztet. Az Északi-Urál, Skandinávia és Alaszka hegyeiben, ahol a még meglévő erdővegetáció fölött kezdődik a tundrával összefüggő gyepvegetáció, nem is lehet a két típust élesen elválasztani. A magas észak hegytetőinek tundra jellegű vegetációfoltjait fjellnek, illetve tunturinak is nevezik. A Déli-sarkvidéken a tundravegetáció nagyon alárendelt, mert alig van ebbe a szélességbe eső antarktikus szárazföldi terület (Tűzföld egy része és néhány kis sziget). Az Északi-sarkvidék gleccser borította szigetein (Spitzbergák, Ferenc József-föld, Novaja Zemlja, Grönland stb.) és az Antarktiszon már csak a védett parti öblökben és a jégtakaróból kiálló sziklafalakon él tundra jellegű növényzet. Az Antarktisz „meleg oázisain” a vulkáni utóműködés következtében a környezetéhez képest enyhébb hőmérsékleti viszonyok miatt gazdag mohavegetáció díszlik.