Előadások a természetfilozófia történetéből

Filozófia és teljes tudás

Nyilvánvaló, hogy egy-egy tudományterület tudja saját tárgyáról a legtöbbet, de általában hiányzik belőle saját tárgyának más tudományterületek által kialakított képe. A tudományterületek közötti kommunikáció így nehézkes, ritka és legtöbbször sikertelen. A filozófia, hiszen minden tudományterületre támaszkodnia kell, arra kényszerül, hogy az egyes tudományterületek eredményeit, módszereit egymással kapcsolatba hozza, közös nyelvre fordítsa. A filozófia a tudományterületek közös nyelve, kommunikációs eszköze lehet. (Bizonyos értelemben hasonló szerepe van a matematikának is, ámbár az egy másik nyelv.) Sikeres kommunikáció nyomán lehetővé válik egy egységes, tudományosan megalapozott világnézeti rendszer felállítása. A tudományok a tudás elemeinek létrehozásával az emberi tudat kialakításában és termelésében tevékenyek. A filozófia, a tudáselemek egymásra vonatkoztatásával, s az ember világává való összeállításával, az ember tudományosan megalapozott öntudat ának létrehozásában és fenntartásában járatos.²²

Tökéletlen filozófiai rendszerek tökéletlen történelmi és társadalmi viszonyok kifejeződései: az adott korban, az adott kultúrában nem lehetséges a részekre szakadt emberi tevékenység szférái közötti harmonikus együttműködés, nincs hatékony kommunikáció a megosztott társadalom meghatározó csoportjai között. Emiatt alig lehet olyan tárgyat, vagy problémakört találni, ahol a tudományos leírásnak a teljessége elérhető volna, bár a filozófia megpróbálja összekapcsolni a különféle tudományokat, közös alapjaikat, közös tulajdonságaikat, közös problémáikat keresi, de alig jut valamire. Jóllehet a tudományok megvalósíthatóan együtt létező összessége, amit a filozófiai analízis segítségével szerkeszthetünk meg, a különálló filozófiát feleslegessé tenné és megszüntetné. Ebben az integrálódási folyamatban megszűnne a tudományágakra különvált és a filozófiában összegződő tudás szükségszerű elválasztottsága, lehetővé válna egyesítésük egy tudománnyá, egy össztudománnyá, a tudományossá vált filozófiává, vagyis a teljes tudássá. Ez a folyamat egyszerre jelentené a megelőző korok filozófiájának és tudományágainak megszűnve-megmaradását, és egy új egységbe való átfejlődésüket.²³ Persze a filozófia nem szüntetheti meg magát a szaktudományok összességének megvalósítása nélkül, ill. a tudományok összessége nem valósulhat meg a filozófia megszüntetése nélkül. A filozófia megszüntetése, az össztudomány létrehozása tudatos, aktív tevékenységet kíván, amelyik az egész emberi létszférát átfogó egységes emberi gyakorlat megalapozásának szándékával indokolható. Amilyen mértékben kialakulnak ennek az egységes emberi gyakorlatnak a feltételei, ugyanolyan mértékben számíthatunk e folyamat előrehaladására is, vagyis arra, hogy az elkülönült szaktudományok folytonos átalakításával, egymásra vonatkoztatásával tisztázhatjuk helyzetüket a dolgok egyetemes rendszerében, illetve arra, hogy a filozófiában létrejövő teljesség-modelleket a kiteljesedő tudományos tevékenység révén a maximális mértékben konkretizálhatjuk, s ezáltal létrehozzuk és fenntartjuk az egyetlen, teljes tudást. A filozófia megszüntetése nem egy állapot, hanem egy valóságos mozgalom volna, amelyik az emberiség tulajdonképpeni történetének öntudatos tudományát, vagy tudományos öntudatát termelné.

.. 1.2. A természet filozófiai és tudományos leírása

A filozófiáról fentebb mondottakat felhasználhatjuk vállalt feladatunk megoldásához: a természetfilozófia fogalmának megfelelő jellemzéséhez. Mivel a természetfilozófia is filozófia, minden, amit a filozófia általános természetével, tulajdonságaival, tudományokhoz való viszonyával kapcsolatban eddig megállapítottunk, nyilvánvalóan érvényes lesz a természetfilozófiára is. Mindezeket az adottságokat nem fogjuk ismét felsorolni, de ezekre alapozva most már, talán, érthetőbbé tudjuk tenni a speciális an a természetfilozófiára jellemző, sajátos tárgyával szorosabban összefüggő problémaköröket is, s ezzel a természetfilozófia teljesebb értelmezését tudjuk nyújtani.

A természetfilozófia tehát egy filozófiai "diszciplína", a filozófiának egy "különös"²⁴ változata, amelynek jellemző, speciális meghatározottsága mindenekelőtt sajátos tárgyán, vagyis a természeten alapul. Persze, a filozófiáról mondottak alapján érthető, hogy egy filozófia saját tárgyát nem tekintheti eleve adott, örök tulajdonságokkal rendelkező, egyértelműen meghatározott, további elemzést nem igénylő tárgynak, hanem ahhoz is filozófiai módon viszonyul, vagyis a folyton gyarapodó tapasztalatok összességével kapcsolatba hozva, ismét és ismét újra elemzi. Emiatt a természetfilozófia egyik legfontosabb problémája, kikerülhetetlen feladata a természet fogalmának értelmezése.²⁵ A természet fogalmának kialakítása különféle természetfilozófiák esetében persze eltérő, az adott természetfilozófiára jellemző lehet. Kezdjük itt is a görögökkel.

... 1.2.1. A természet fogalma az antik görög kultúrában

Martin Heidegger, századunk jelentős filozófusa részletesen elemezte a görög "phüszisz" szó jelentését.²⁶ Megállapította, hogy

"abban a korban, amikor a nyugati filozófia a görögöknél első ízben és mértékadó módon kibontakozott, miáltal az egészében vett létezőre mint olyanra való kérdezés igazában kezdetét vette, a létezőt "φύσιζ"-nek nevezték. Ezt a létezőt jelölő görög alapszót "természet"-nek szokták fordítani. A latin natura fordítást használják fel, ami tulajdonképpen azt jelenti: "megszületni", "születés". Ez a latin fordítás azonban kiszorítja már a görög "φύσιζ" szó eredeti tartalmát, lerombolja a görög szó tulajdonképpeni megnevező erejét... Később a kereszténység és a keresztény középkor számára a római fordítás lesz mértékadóvá. Ez helyeződött át azután az újkori filozófiába... Mi azonban most ... megpróbálkozunk azzal, hogy újra meghódítsuk a nyelv és a szavak még töretlen megnevező erejét... Mit mond mármost a "φύσιζ" szó? Az önmagából felnyílót (például egy rózsa kibomlása), a magát megnyitó kibontakozást, az ilyen kibontakozásban megjelenésbe-lépést és az abban való tartózkodást és megmaradást, röviden szólva a felnyíló-időző működést nevezi meg... A "φύσιζ"-t mint felnyílást mindenütt tapasztalhatjuk: az égi folyamatokon (nap-felkelte), a tenger háborgásán, a növények növekedésén, azon, ahogyan állat és ember előbújik az anyaölből. Csakhogy a "φύσιζ" mint felnyíló működés nem azonos jelentésű ezekkel a folyamatokkal... A "φύσιζ" maga a lét; ennek folytán válik csak a létező megfigyelhetővé és marad is meg akként... A "φύσιζ" a felnyíló-kikelő működést jelenti és az általa áthatott fennmaradást. Ebben a felnyílón-időző működésben benne rejlik mind a "létesülés", mind pedig a "lét", a merev megmaradás leszűkített értelmében. Nem más a "φύσιζ", mint elő-állás , az elrejtettből önmagát kihozás és az elrejtettnek épp ezáltal fennálláshoz juttatása."²⁷

Heidegger értelmezése szerint a korai görög gondolkodásban (ahogyan ez megnyilvánul az i. e. VI.-V. században, mindenekelőtt Anaximandrosz, Hérakleitosz, Parmenidész és Szophoklész esetében) még nem válik külön a lét a létezőktől, így nincs különvált természet sem, csak a mindent átfogó működés. Ebben a működésben még nem válik külön az ember, nem is része az egésznek; részt vesz a működésben, de nem mint hatalomra törő akarat, hiszen az ember nem a lét ura, "... az ember a lét pásztora".²⁸ A "phüszisz" nem a létezők mindensége, sokkal inkább "logosz" ("összeszedő összeszedettség" – később szabály, ok vagy törvény értelemben is használjuk). De a "logosz" nem uralkodik a "phüszisz"-en, hiszen minden erőszaktétel "szét kell zúzódjék a lét túlerején".²⁹

A korszak természetfelfogását elemző Collingwood továbbá beszámol róla, hogy a korai görög szövegekben található "phüszisz" szót kezdetben egyáltalán nem használták a létezők sokasága, a létező dolgok mindensége értelemben.³⁰ Az ión filozófusok számára a "phüszisz" kizárólag a dolgok tulajdonságait meghatározó, bennük található valami, amit mi talán a dolog természetének mondanánk, például az, amiből egy dolog áll, mondjuk egy bronzszobor esetében a bronz. Csak az i. e. V.-IV. századtól kezdődően kezdik használni a "phüszisz"-t ama másik értelemben is, ami tehát az összes létező dolgot, a létezők egész sokaságát jelöli. Figyelemre méltó, hogy Arisztotelész természetfelfogásában mindkét jelentés szerepet játszik.

Arisztotelész idejében már előrehaladt a társadalmi tagozódás folyamata. Elindul az a folyamat, amit Heidegger létfelejtésnek, "phüszisz"-felejtésnek nevez, s belépünk a Heidegger által metafizikainak nevezett korszakba. E korszak embere már képes viszonyulni a léthez, elválasztja magát a "felnyíló-kikelő működés"-től. Ennek a differenciálódási folyamatnak a továbbhaladása következtében a "phüszisz"-ből természet, sőt, később már a létezők sokaságaként felismert természet lesz. Az ember a lét pásztorából a lét urává avanzsál, a "phüszisz"-szel szembeállítja saját furfangját, ügyességét, akaratát, eszét és szabadságát, amit majd a "tekhné" (tudás) közvetít és juttat érvényre a természetben. A "phüszisz"-nek természetté, s különösen a létezők mindenségévé válásával megjelenik a természethez való tudományos és filozófiai viszonyulás lehetősége, kialakulhatnak a természettudományok és a természetfilozófia. A létezők adott körére, vagy egy létező bizonyos adottságaira, tulajdonságaira irányítják figyelmüket a tudósok, a létezők mindenségére, vagy egy létező minden aspektusára figyel a filozófus.

... 1.2.2. A természet fogalma a természetfilozófiákban

Egy természetfilozófia jellegét tehát nagymértékben meghatározza, hogy milyen természetfogalmat alakít ki. Tipikus változatokat képviselnek a következő felfogások.

Heidegger fentebb idézett leírása alapján azt mondhatjuk, hogy a korai görög gondolkodás inkább a létre és nem a természetként felfogott létre irányult. Ez valamiféle dinamikus, folytonos, határtalan és végtelen fogalma; inkább folyam, mint folyó. Ez a felfogás nem csak a görög kultúrában van jelen, találkozhatunk vele a keleti kultúrákban, a kínai, vagy akár a japán természetfelfogásban is. Némely újabb keletű ökofilozófia is efféle nézeteket vall.³¹ Ezt a természetfilozófiai felfogást nevezzük, mondjuk, archaikus nak. Az archaikus természetfilozófiák mellett nem találunk természettudományokat, mivel ilyen körülmények között effélék még nem jöhetnek létre.

Az antik görög gondolkodók egy másik csoportjának nézetei, illetve a korabeli elgondolások egy másféle értelmezése lehetővé teszi, hogy a természetet a dolgok tulajdonságait meghatározó belső adottságként azonosítsuk. Ez a természet mindig vagy a dologban van, vagy nagyon szorosan kapcsolódik hozzá, mint az adott dolog természete. A természet forrása lehet például az "arkhé", amelyből a dolog áll, vagy a létezőt hordozó közeg, vagy akár mindkettő is. Arisztotelész nagy jelentőséget tulajdonított ennek a természetfogalomnak, elemzéseiben rendszeresen figyelembe veszi. Későbbi korok természetfilozófiáinak is állandó feladata maradt a létezők jellegének, tulajdonságaik meghatározottságának, a létezők szerkezetének, stb. feltárása. A természetfilozófia eme változata, nevezzük talán analitikusnak, feladatai közé tartozik például olyan kérdések elemzése, hogy mi is valójában a létező, melyek legalapvetőbb tulajdonságai, ezeket mi határozza meg, stb. Mi a mozgás, mi az idő, vannak-e elemek, mitől elem valami, egyirányú-e, egydimenziós-e az idő, s más efféle kérdésekbe ütközünk a természetfilozófia eme változatában.

Mint már említettük a természetnek a létezők sokaságaként való felfogásával is találkozhatunk már a görög gondolkodóknál. A természetnek ez a terjedelmi, extenzív felfogása talán a legelterjedtebb természetfogalom. A természetfilozófia feladata ekkor például abban áll, hogy azonosítsa és megfelelő rendszerbe foglalja a természeti létezőket. Ezt az álláspontot képviseli például Gőőz József, egy régi magyar természetfilozófus:

"A természet részegész a nagy világegészben. A világegész az egység, a természeti dolgok az egységnek részei. A természet tudomány ágai a részekkel foglalkoznak; míg a természetphilosophia a részeket egymáshoz és az egészhez viszonyítva az általános célt és az általános törvényeket mint egyesítő, egységesítő tudomány vizsgálja."³²

Az ilyen természetfilozófiai álláspontok, nevezzük, mondjuk, rendszerezőnek őket, az adott korszak természettudományos diszciplínái eredményeit felhasználva építik fel az adott korszakban érvényes természetképet. Az egységes természettudomány, a tudományossá vált természetfilozófia, a természetre vonatkozó teljes tudás konstrukcióját nyújthatja a természetfilozófia eme típusa.

Egy további lehetséges felfogás szerint a természetet úgy is tekinthetjük, mint az emberi aktivitás, vagy tevékenység objektumát. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk pl. azt a nézetet, amit Whitehead képvisel:

"A természet az, amit megfigyelünk az érzéki észlelés során. Az érzéki észlelésben tudatosítunk valamit, ami nem gondolat, és ami független a gondolattól. A létező eme gondolattól való függetlenségén nyugszik a természettudomány. Ez azt jelenti, hogy a természet zárt rendszerként gondolható el, amelyhez való viszonyunk nem követeli meg ama ténynek a kifejezését, hogy gondolkodunk róla."³³

Whitehead azzal folytatja, hogy a természetről kétféleképpen is lehet gondolkodni. Egyrészt homogén módon, vagyis úgy, hogy a természetről gondolkodunk, anélkül, hogy gondolkodnánk e gondolkodásról is; így tesznek például a természettudományok. Másrészt heterogén módon, amikor a természetről való gondolkodással együtt magára erre a gondolkodásra is gondolunk. Ez nyilván a természetfilozófia módszere.

Természetesen az ember gondolkodásán túlmenően, egyéb tevékenységeit is tevékenységének objektumára, a természetre irányíthatja. Megemlíthetjük pl. a megismerő aktivitást, a munkát, vagy a termelést, a természet átalakítását, stb. Mindezek a természetfilozófiai problémák rendkívüli sokaságát eredményezik, ebben a mondjuk így, objektiváló felfogásban: a szubjektum – objektum viszony részleteinek tanulmányozásától kezdve, technológiai és ökológiai kérdésekig. Most csak egyetlen kérdéskört emelnénk ki mindebből: a természet-ember viszonyban megjelenő hatalmi kérdéseket. Úgy tűnik, itt két tipikus megoldást találunk a különféle természetfilozófiákban: vagy az embert, vagy a természetet helyezik isteni pozícióba, s így vagy az ember uralja abszolút módon a természetet, vagy a természeti viszonyok uralják az emberi világot is.

... 1.2.3. A természetfilozófia szemléletmódjai

A természetfilozófia sajátosságainak leírása során eddig főként speciális tárgyát vettük figyelembe. De igénybe vehetünk még további értékes, a filozófia jellegét meghatározó szempontokat is: beszélhetünk például a természetfilozófia ontológiai, ismeretelméleti és konkrét-gyakorlati formáiról is.

Természet ontológiai kérdések az előzőekben felsorolt összes természetfogalom kapcsán felmerülnek. A természet totalitását elemezve egy tudományos természetkép előállításával próbálkozhatunk, amiben egyaránt szerepelnie kell a belső meghatározottságként, a sokaságként és az objektumként értelmezett természeti aspektusoknak. Ennek során a legnagyobb nehézséget a teljesség értelmezése és konstrukciója okozza. A teljes természetképhez nem csak természettudományok, hanem társadalomtudományok is hozzájárulnak, hiszen adott korban a teljességet szervező hatásokról (ilyenek például a termelési viszonyok a gazdaságban, stílusirányzatok a művészetekben) gyakran ezek tudnak a legtöbbet. Ilyen természetképként jött létre a XVII. században konstruált óraművilág, vagy a romantika természetfogalma is.

A természet ismeretelméleti szempontokat követő elemzései, a természetfilozófia ismeretelméleti vonatkozásai lényegében egybeesnek a természettudományok tudományfilozófiai kérdéseivel – ezekről korábban már esett szó. E szempontok jelentősége mindig világos volt a tudományról gondolkodók számára. Tanulságos illusztrációként idézzük fel Francis Bacon gondolatmenetét a XVII. század elejéről:

"Ha tehát annak okát keressük, miért fejlődött oly gyatrán a tudomány, ... arra a minden tekintetben nagyjelentőségű okra bukkanunk, hogy a természetfilozófiára még azokban az időszakokban is alig fordítottak fáradtságot, amikor az emberi szellem és műveltség akár a legjavában, akár csak valamelyest is virágzott. Márpedig kétségkívül ez az összes többi tudomány ősanyja, és ha erről a törzsről leszakítjuk a tudományokat és mesterségeket, kicsiszolódni esetleg kicsiszolódnak és hasznot is hajtanak, de fejlődni alig fejlődnek. ...

... a tudományban (különösen gyakorlati téren) senki ne számítson addig haladásra, amíg a természetfilozófiát el nem vezetik külön-külön minden tudományhoz, és amíg külön-külön minden tudományt vissza nem vezetnek a természetfilozófiához. Ez okozza, hogy a csillagászatból, az optikából, a zenéből, a legtöbb mechanikai mesterségből, még az orvosi tudományból, sőt – ami talán még különösebb – az erkölcsi és politikai filozófiából is hiányzik az elmélyülés, valamennyi csak a felületet súrolja és egyik tárgyról a másikra kalandozik, mert a különféle tudományágak, mihelyt kialakultak és elkülönültek, máris elszakadnak a természetfilozófia éltető talajától. Pedig a természetfilozófia új serkentő erőt önthetne beléjük, mert megtanítaná őket, hogyan kell helyesen szemlélni a mozgásokat, sugarakat, hangokat, a testek külső és belső szerkezetét, az érzelmeket és az értelmi fogalmakat. Nem csoda tehát, ha a tudomány ilyen gyökértelenül nem gyarapodhat."³⁴

De érdemes talán felidézni egy huszadik századi nézetet is. Collingwood állapítja meg, hogy:

"egy tudós, aki sohasem filozofál, tudományával kapcsolatban nem lenne több másodrendű, utánzó, iparos tudósnál ... egy filozófus, aki sohasem tanulta és művelte a természettudományt nem filozofálhat róla anélkül, hogy bolondot ne csinálna magából."³⁵

A természetfilozófia konkrét – gyakorlati szemléletmódját egyes természeti folyamatok, vagy a természethez való konkrét emberi relációk filozófiai leírásában azonosíthatjuk. Ezt a lehetőséget reprezentálja a természettudományok filozófiai problémái körébe sorolható kérdések sokasága. Ezekről a korábbiakban már szintén esett szó.

.. 1.3. A természetfilozófia történetéről

A természetfilozófia történeti fejlődése csakis a filozófia és a természettudományok történetével együtt értelmezhető. A természetfilozófia által képviselt általános értékek minden korban alapvetően megegyeztek a filozófia értékrendjével, így változásai, fejlődésének alapvető lépcsőfokai megegyeznek a filozófia történetében megfigyelhető folyamatokkal. Arról persze lehet beszélni, hogy egyes korszakokban a természetfilozófiai gondolatmenetek fontosabb szerepet játszottak a filozófia egész rendszerén belül, míg más korokban jelentéktelen szerepük volt csupán. A természetfilozófia jelentőségének növekedését vagy csökkenését persze befolyásolták a tudományok történetének eseményei is. (Lásd pl. a jegyzet következő fejezetét.) Mindazonáltal megtehetjük azt is, hogy a filozófia és a természettudományok történetének mellőzésével megpróbáljuk kizárólag a természetfilozófiai gondolkodás történetét felvázolni. Ekkor persze figyelmesen kell eljárnunk, hiszen a fenti összefüggések esetleg homályban maradnak, s a történet értelme bizonytalan lehet. A természetfilozófia-történet néhány neves kutatójának munkái alapján megkísérelhetünk rekonstruálni egy önálló természetfilozófia-történetet. Ennek a történetnek a fontosabb korszakait tárgyalja jegyzetünk.

1. A természetfilozófia kialakulásáról és az antik változatok történetéről már beszámoltunk. Az antik korszak pontosabb beosztása az egyes szerzők esetében (Heidegger, Collingwood, Ahutyin, Hartmann, Gőőz³⁶ ) némileg eltér, de ezeket a részleteket talán felesleges lenne felidézni, hiszen e jegyzet vonatkozó fejezeteiben minden fontosabb eredmény úgyis megtalálható, s minden olvasó kialakíthatja a saját álláspontját.

2. Jegyzetünkben a középkori természetfelfogások fejlődésének vázlatos bemutatására is vállalkoztunk.

3. Persze az kétségtelen, hogy az antik periódus után a következő jelentős korszak a XVI.-XVII. században figyelhető meg. Ezt többen reneszánsz természetfilozófiaként említik, de ez nem nagyon jó név és túl tág kategória, hiszen Kopernikusztól, Galilein át, Newtonig sorolnak ide filozófiai rendszereket. Éppen ezért mi inkább a mechanisztikus természetkép kialakulásáról és kiteljesedéséről beszélünk – több fejezeten át.

4. A német romantika és racionalizmus képviselői a természetfilozófia új dimenzióit nyitották meg a XIX. század elején Kant, Hegel, Goethe, Humboldt, Herder és Schelling személyében. Ez az időszak egyben a spekulatív természetfilozófia fontos korszaka.

5. A XIX. század későbbi évtizedeiben radikálisan szakítottak a néhány évtizeddel korábbi felfogásokkal. A természetfilozófiában is materialista és pozitivista álláspontok kerültek előtérbe.

6. A XX. századi N. Hartmann – a klasszikus értelemben felfogott természetfilozófia magányosan álló – teljesítményének ismertetésével zárjuk a történet rendszeres áttekintését.

Persze mindannyian tisztában lehetünk vele, hogy Hartmann munkája nem a természetfilozófia végső szava. Megfigyelhetjük, hogy természettudósok bizonyos körei próbálják követni a newtoni utat, s természetfilozófiai gondolatmenetekkel támogatják természettudományos és matematikai eredményeiket.³⁷ Sok természettudós keresi a mai tudomány megoldatlan kérdéseire a különféle természetfilozófiák ajánlotta válaszokat. Némelyek, ha nem találnak megfelelőnek vélt természetfilozófiai megoldásokat, maguk próbálkoznak ilyenek létrehozásával.³⁸ Időnként filozófusok is hozzájárulnak a természetfilozófiához, igaz, mindenekelőtt a tudományfilozófia oldaláról, hiszen ez a jelenleg legnépszerűbb filozófiai diszciplína. Érdekes, hogy a Magyarországon az utóbbi évtizedekben lefolytatott filozófiai viták egy része éppen természetfilozófiai témakörben zajlott.³⁹

Végül talán legjobb lesz, ha ezt a némileg hosszúra nyúlt bevezetőt gyorsan befejezve illendően és sürgősen elköszönünk a nyájas olvasótól. Megköszönve eddig kitartó türelmét, hadd idézzük közös emlékezetünkbe Diderot szavait, melyeket még 1754-ben intézett "a fiatalokhoz, akik a természetfilozófiát akarják tanulmányozni":

"Vedd és olvasd, fiatal barátom. Ha sikerül munkám végére érned, akkor nálam különb szerzőt is megérthetsz. Nem annyira tanítás a célom, mint az, hogy elméd megmozgassam, és ha figyelmedet teljesen lekötöttem, nem nagyon érdekel, elfogadod, vagy elveted gondolataimat. A természet erőivel majd ügyesebben megismertet valaki más; nekem elég, ha saját erőidet próbára tehetem. Élj boldogul." ⁴⁰

. 2. Történeti bevezetés

(Szigeti András)

Előadássorozatunk tárgya, a természetfilozófia sokféle jelentéstartalommal bírt a tudományok történetének legutolsó két és fél évezrede során. Fogalma, tartalma együtt módosult a tudományok változó tartalmával, így igazi definícióját szükségképpen mindazon tartalmai együttesében ragadhatjuk csak meg, melyeknek bemutatására jelen jegyzetünk vállalkozik. A teljes definíció átmeneti hiánya nem jelentheti a definiálás kötelezettségének megkerülését.

Induljunk hát ki abból a nézőpontból, amit az európai tudományfejlődés a természetfilozófiával kapcsolatban az utolsó másfélszáz évben – azaz a XIX. század második felétől kezdődően – kialakított, és amely korunk uralkodó tudományos tradícióit is áthatja. Nem beszélhetünk persze teljesen egységes és egyöntetű megítélésről itt sem – ez a tudományban egyébként is elég ritka – de joggal eshet szó egy markánsan megjelenő tradícióról, aminek meglétét megkíséreljük kifejtés közben bizonyítani.

Maga a latin név: Philosophia Naturalis , azaz természetfilozófia a reneszánsz óta egyre inkább természettudományt jelent, elhatárolva magát a filozófia középkori értelmétől, mely elsősorban absztrakt-racionális-teológiai tanítás a Teremtésről. Ebben autonóm természetfelfogásnak nem lehet tere, mint ahogy a középkor tudományát összefoglaló "septem artes liberales"-ban⁴¹ sem nagyon van helye a természettudománynak. A természetfilozófia tehát a filozófia uralma alól egyre inkább felszabaduló természettudomány megnevezésévé válik.

Látszólag joggal kérdezhetnénk: miért nem egyszerűen természettudomány névre hallgat az új diszciplína? Mi köti a filozófiához? Az, hogy az új tudomány a korszak földhözragadt empirizmusától, a puszta megfigyelő-leíró jellegű tudományos gyakorlatától is próbálja magát elhatárolni.

Nem azért, mintha az empirikus módszereket helytelenítené: ellenkezőleg, nem tartja őket eléggé módszereseknek, körültekintőknek. Mint ilyenek, nem alkalmasak a természet általános törvényeinek megragadására, így nem elég tudományosak – hiányzik belőlük a filozófia, ami az általános összefüggések és magyarázatok tudománya.

A 17. század elején ezt a problémát kora empirikus és teoretikus természettudományával kapcsolatban az angol Francis Bacon fogalmazza meg. A korszak legmagasabb szintű tudományosságának explicite megjelenő természetfilozófiai öntudatát a modern természettudomány létrehozójának, Isaac Newtonnak 1687-es fő műve már címében is hirdeti: Principia Mathematica Philosophiae Naturalis – azaz A természetfilozófia matematikai alapelvei .

A természetfilozófia mibenlétére vonatkozó kérdés megválaszolásában a névből indultunk ki: ez a XVII. századra alakult ki. De ha most már a természetfilozófiát meghatározott tárgyra irányuló gondolkodási módként vizsgáljuk, akkor – nevének kialakulását messze megelőzve – a korai görög filozófia kialakulása közben ismerhetjük fel első megjelenését.

Paradox módon, noha az antik műveltség majd minden eredménye beépült a későbbi kultúrák szövetébe, mégis csak a XIX. században vált nyilvánvalóvá, hogy létezett antik természetfilozófia. Az utókor ugyanis onnan kísérelte meg továbbvinni a görög műveltség fáklyáját, ahol az azt letette: saját fejlődésének csúcspontján. Ekkorra pedig már nem a természetfilozófiai kérdések voltak napirenden, mivel ezek a görög gondolkodás kezdeteihez kapcsolódtak. Az antik természetfilozófia újjáéledését az újkori európai tudományfejlődés tette lehetővé és aktuálissá. Az első ión filozófusok naiv kérdésfelvetései egy széles ívű újkori tudományfejlődés után sem vesztették el jelentőségüket, sőt, még fontosabbakká váltak.

Ily módon összetalálkozott egymással az antik és modern természetfilozófia. Az évezredeken átívelő régi-új gondolatok csak tovább erősítették a modern európai gondolkodás uralkodó tradíciójának bátorságát, a ráció mindenhatóságába vetett hitet. Felborult a törékeny egyensúly empíria és teória, tapasztalat és spekuláció között. A Tiszta Ész kísérletet tett arra, hogy áthágja saját határait és a tapasztalati tudományoktól elszakadva válaszokat keressen azokra a kérdésekre, amelyeket a tudományfejlődés adott eredményei alapján nem volt képes megválaszolni. Ezen a ponton a természetfilozófia messze túllépte saját illetékességi körét, és csalárdan édes ígéreteket tett olyan kérdések megválaszolására, melyek mindenfajta emberi megismerés számára a legfontosabb végső kérdéseknek tűntek.

Az emberi szellem zabolátlan vágyai elsősorban Németországban kaptak teret; abban az országban, amely leginkább élen járt a filozófia művelésében, de Angliához és Franciaországhoz képest a természetkutatásban a XIX. század elején kissé elmaradt.

Mintegy húsz éven keresztül uralkodott itt a természetfilozófia spekulatív formája. A mozgalom vezetője a filozófus Schelling volt, aki már ifjú korában óriási befolyásra tett szert és kortársai gondolkodásmódját a legnagyobb mértékben befolyásolta. Kezdetben a természetkutatók is szenvedélyesen dicsőítették, nemsokára azonban – felismerve, miként szorítja ki a spekuláció a valóságos természetkutatást – rémülten fordultak el tőle.

Justus Liebig, a nagy német kémikus ekképpen emlékezik vissza erre a korszakra:

"Én is átéltem ezt a szavakban és eszmékben oly gazdag, valódi tudásban és alapos tanulásban oly szegény periódust, életem két értékes esztendejét vette el; nem tudom ecsetelni ijedelmemet és szörnyülködésemet, amikor ebből a tévelygésből felébredtem."⁴²

A spekulatív természetfilozófia bukása egy időre természetesen háttérbe szorította az elméleti gondolkodás mindenfajta módját. Uralkodóvá vált Németországban is a Franciaországban és Angliában már elterjedt mechanikus – időnként vulgáris (egyoldalúan és durván leegyszerűsített) – materializmus, melyet konkrét felfedezéseinek, eredményeinek tömege kézzelfoghatóan igazolt. Egy időre háttérbe szorult a természetfilozófia; de a tudományok új eredményeinek általánosítása periodikusan újra és újra felvetődő szükséglet, amely persze újra életre hívja azt.

A modern fizika nem kisebb személyisége, mint Werner Heisenberg – az ötvenes években írt A mai fizika világképe című könyvében – összegyűjti az újkori természetfilozófusok (természetbölcselők) legfontosabb szövegeit. Köztük szerepel a századelő fentebb emlegetett, a természetfilozófiához történő újabb visszafordulását létrehozó jelentős kémikusnak, Wilhelm Ostwaldnak természetfilozófiai előadássorozata kezdetén (1902) elmondott megnyitója:

"... természetbölcselő ... hivatásom szerint természetkutató vagyok, kémikus és fizikus, s nem tekinthetem a filozófiát oly tudománynak, melyet az általánosan szokásos módon tanultam volna. Még a filozófia 'vad' tanulmányozása is, melyet nagyszámú filozófiai írás olvasásával végeztem, oly kevéssé volt rendszeres, hogy semmiképpen sem jellemezhetem a szabályozott tanulás valamilyen kielégítő pótlékának. Így vállalkozásom mentségére csupán azt a tényt hozhatom fel, hogy a természetkutató is tudományszakának művelése közben ellenállhatatlanul azokkal a kérdésekkel találja magát szemben, melyeket a filozófia dolgoz fel. Azok a szellemi műveletek, melyek a természettudományi munkát szabályozzák, s eredményes befejezéshez juttatják, lényegükben nem különböznek azoktól, melyeknek folyamatát a filozófia vizsgálja és tanítja. Ennek a viszonynak a tudata a XIX. század második felében olykor elhomályosult, de éppen napjainkban újból élénk hatékonyságra ébredt, s mindenütt a természettudomány táborában ébredeznek az elmék, hogy a maguk részéről hozzájáruljanak a filozófiai össztudáshoz.

Így hát korunk megérett arra, hogy a természetbölcselet új fejlődését érje meg mindkét értelemben, és a hallgatók nagy száma, akik ma e jelben összejöttek, bizonyíték arra, hogy e két fogalomnak, a természet és filozófia fogalmának együttese valamiképpen vonzó, s valamennyien úgy érezzük, oly problémával állunk itt szemben, melynek megoldása valamennyiünknek szívén fekszik.

Kétségtelen, a természetkutató filozófiája nem léphet fel egy zárt, s minden tekintetben megalapozott rendszer igényével. Ily rendszerek létrehozását a szakfilozófusokra kell bíznunk. Tudatában vagyunk annak, hogy munkánk során szintén létrejön egy épület, melynek építési módja és belső berendezése mindenütt utal azoknak nézeteire és gondolkodásmódjára, akik napi munkájuk során a természeti jelenségek egy bizonyos csoportjával foglalkoznak. Az egyéni és hivatásbeli stílusra való állandó tekintettel kérem önöket, hallgassák meg és fordítsanak figyelmet arra, amit nyújtani kívánok. Mindenkit meghívok, hogy az elmondandókból levonja, vagy azokhoz hozzátegye mindazt, ami számára kívánatosnak vagy szükségesnek tűnik fel."⁴³

Ostwald emelkedett szavai a megismerés pátoszát sugározzák, ami a természetbölcselet igazságából fakad. Az általa felvetett és megválaszolandó kérdések megkerülhetetlenek a tudomány számára, mely ezek figyelmen kívül hagyása esetén alig lehet működőképes.

Végül álljon itt, a természetfilozófia fogalmának ezen előrehozott bemutatása végén – hiszen tényleges bemutatása egész előadássorozatunk tárgya – e fogalomnak 1923-as definíciója az Enyvvári Jenő által szerkesztett Philosophiai Szótárból, amely saját törekvései és megfogalmazása szerint igyekszik egységes álláspontot képviselni e tárgyat illetően, miközben messzemenően támaszkodik az az idő tájt elfogadott német és angol szakirodalom álláspontjára.

"A tiszta phaenomenológián alapuló philosophiai kritika álláspontjáról szigorúan őrködtünk, hogy a meghatározásokban ne jussanak érvényre sensualistikus, naturalistikus, relativistikus, psychologistikus és egyéb téves és kritikátlan tendentiák."⁴⁴

"Természetphilosophia (philosophia naturalis) a természet metaphysikája; a természettudományok általános eredményeit összekötő, feldolgozó és értelmező egységes elmélet a természeti tárgyak és folyamatok lényegéről. Az ókorban a természetphilosophia összeesik a természettudománnyal. Így az ion természetbölcselőknél, az atomistáknál, az eleai bölcselőknél, Aristotelesnél, Lucretiusnál és másoknál. Új életre ébred a természetphilosophia a renaissance idejétől kezdődőleg: Paracelsus, Cardanus, Telesius, Campanella, G. Bruno, N. Cusanus, Kepler, Kopernikus, Galilei, Leonardo da Vinci, F. Bacon, Descartes, Leibniz, Newton etc. Dynamikus, phaenomenalistikus természetphilosophiát tanít Kant. A természetphilosophia, mint az empirikus természettudománytól megkülönböztetett és a természet utolsó princípiumai felőli fogalmi-constructiv, a prioristikus, metaphysikai speculatio a XIX. század első harmadában virágzik a Schelling- és Hegel-féle iskolákban. Ezután egy ideig a természettudomány minden természetphilosophiát elutasít és legfeljebb materialistikus természetelméletet állít fel. A később újra fellépő természetphilosophia fokozatosan veszít speculativ jellegéből és mindinkább a természettudományok általános elméletének jellegét veszi fel. A természetphilosophiának a darwinismus adott újabb impulsust. A természettudományokra támaszkodó természetphilosophiát tanítanak: J. H. Fichte, Ulrici, Carriere, E. v. Hartmann, Fechner, Haeckel, Spencer, Renouvier, Pesch, F. A. Lange, O. Schmitz-Dumont és mások."⁴⁵

Az ekkortájt létrejövő modern fizika az új kérdések sorát veti fel. Az eredmények feletti interpretációs⁴⁶ viták még akkor is többnyire a természetfilozófia tárgykörébe esnek (de természetesen a tudományfilozófiáéba is), ha a résztvevők ezt tagadják. Megkérdőjeleződik a fizikai világ realitása, a determinizmus elve, az elfogadott tér- és időfelfogás. Előtérbe kerülnek a mérés problémái, a valószínűség-fogalom értelmezései, a statisztikus törvények, a lehetséges világok tér-idő struktúrái, az egységes kölcsönhatás-elmélet változatai. Ezek a kérdések pedig nem tárgyalhatók kizárólag szűk szakmai koncepciók alapján, hanem csakis a fizikán túl tekintő, a természettudományok eredményeinek általánosításait is figyelembe vevő keretben. Mindez komoly mértékben jelzi a természetfilozófia – néha vitatott – aktualitását.