Előadások a természetfilozófia történetéből

II. fejezet - Az antik örökség

. Bevezetés - Egység és alternativitás a görög természetfilozófiában

(Szigeti András)

Midőn jegyzetünk olvasója kezébe veszi e kötetet, joggal teheti fel a kérdést, mire számíthat, milyen mélységig és terjedelemben kaphat (vagy nem kaphat) képet ezúton a természetfilozófia évezredes szellemi kalandjáról. Mivel jelen fejezet a görög természetfilozófiával foglalkozik, e helyütt az erre vonatkozó kérdést próbáljuk megválaszolni.

Előrebocsátva és nem tagadva, hogy minden vállalkozás, – különösképpen az olyan, amely több előadó által tartott egyetemi előadássorozatból nő ki – szükségképpen magán kell hogy viseljen bizonyos esetlegességeket, tárgyát, tartalmát, módszerét illetően, hiszen ezek elsősorban az abban résztvevők érdeklődésének sajátosságai által meghatározottak; mégis állíthatjuk, hogy létezik az esetlegességeken túlmutató elvi koherencia a tárgy egészének megítélésében, és éppígy a görög természetfilozófia következő tárgyalásában is.

Az utóbbit illetően miben áll ez? Szándékunk szerint abban, hogy a Thalésszel kezdődő és legalábbis Arisztotelészig terjedő korszak természetfilozófiai gondolkodását egy olyan centrális problémán keresztül próbáljuk megragadni, melynek kidolgozása és megoldási kísérletei végigkövetik a természetfilozófia korszakos történetét; konkrétan a kozmosz, a rendezett világegyetem lényegének, mibenlétének kérdéséről, az arkhé-problémáról van szó.

Nyilvánvaló, hogy ez az elemzés nem törekedhet teljességre sem abban az értelemben, hogy valamennyi arkhé-felfogást áttekintse; még kevésbé hogy minden olyan elméleti hozzájárulást számba vegyen, amely a fenti problémakör artikulálódását¹ befolyásolta. Mindezek bemutatása messze túlnőne azokon a szándékokon, amik a jelen vállalkozást mozgatták. Törekszik, törekedni próbál viszont arra, hogy hitelesen mutassa meg a fő irányt, azokat az elképzeléseket, amelyek a görög természetfilozófusokat áthatották, miközben sajátos tárgyukat próbálták egyre jobban megragadni. Eközben létrejönnek olyan koncepciók, amelyek megközelítéseik bizonyos egységét testesítik meg; és olyanok is, amelyek egyazon kérdésre adott alternatív² válaszokként értelmezhetők. Nem törekedhetünk valamennyi alternatív álláspont bemutatására, de törekszünk a természetfilozófiai alternatívák jellegzetességeinek kifejtésére.

Időnként érezheti úgy az olvasó, hogy nem kifejezetten természetfilozófiai jellegű eredmények is tárgyalásra kerülnek, amelyeknek inkább valamely tudománytörténeti műben lenne a helyük. Mégis azt gondoljuk, szükséges bizonyos gondolkodók jobb megértése érdekében annak bemutatása, hogy milyen "szaktudományos" jellegű munkásság áll az egyes természetfilozófiai eredmények mögött.

Végül tudjuk, számtalan egyéb megközelítési mód képzelhető el; a magunk részéről csak azt reméljük, hogy a mienk is hozzásegít a fent leírt célok eléréséhez.

. 1. Korai görög természetfilozófia

(Szigeti András)

Milyen jellegű ez az első görög természetfilozófia? Új-e, teljesen eredeti-e, vannak-e valamiféle előfutárai? Mi a viszonya a korszak gondolatrendszerének egészéhez? Ismerjük-e, ismerhetjük-e ezt a maga teljességében? Megannyi tisztázandó alapkérdés!

Az a korszak, amelyben a szóban forgó természetfilozófia létrejön, az időszámításunk előtti VII. század közepén kezdődik. Első székhelye a görögség első gazdasági-kulturális szövetségi rendszerének – a 12 ión város szövetségének – központja, Milétosz. Ez a város perzsa megszállásáig (i. e. 499) nagyjából Athén későbbi szerepét töltötte be a görögség egészén belül. Az itt létrejött eszmék az egész oikumenében³ szétáradtak, nem utolsó sorban a perzsa hódítás hatására: az itt kibontakozott filozófiai iskola elmenekülő tagjai személyesen vitték tovább az általuk kidolgozott eszméket.

Mindez természetesen csak a korszak történéseit vizsgáló utókor számára jelenik meg ilyen egyértelműen. Maga a görögség kezdetben csak azt tapasztalja, hogy valami új jelentkezik, ami eddig még nem volt a görög palettán: a legendás szophoszok (bölcsek) egyikétől eredő új tudás. Gondolatait, cselekedeteit kortársaik és utódaik megjegyzik és továbbadják, mivel segít tájékozódni az élet mindennapjaiban, a görög lét gyorsan változó színterein és eseményei közepette.

A legendás hét bölcset különös becsben tartották a görögök. Megnyilatkozásaikat megjegyezték és továbbadták utódaiknak, útmutatásként fogták fel az élet minden területén és önként követték azokat. Nekik tulajdonították az új törvényeket és az új polisz-alkotmányokat is. Különböző területei voltak ennek a tudásnak, melyek az első görög doxográfusok⁴ számára még nem váltak el egymástól, de – és ez tárgyunk szempontjából nagyon fontos – hamarosan felfedezték, hogy szophoszaiknál különböző tárgyakra irányuló ismeretek halmozódtak fel, melyek között a természetre irányuló tanításnak önálló helye van. Ez azáltal lett még világosabbá, hogy az első bölcsnél megfogalmazódó elképzelések egy gondolkodói iskola elképzeléseivé terebélyesedtek.

Az első gondolkodó Thalész (kb. i. e. 640-550), a virágzó kereskedőváros meggazdagodott kereskedője, egyben egy új típusú elit képviselője volt. Ez az elit a kézműipar és a kereskedelmi hajózás felívelésével került hatalomra. Sikereik együtt jártak poliszuk sikereivel, mely uralta a Földközi tengeri kereskedelmet és gyarmatvárosok (új települések) sokaságát hozta létre a térségben. A város kereskedelmi sikerei lehetővé tették a hagyományos arisztokrata uralom visszaszorítását, a polisz tagjainak szabaddá válását, és nagy mennyiségű idegen munka (rabszolgák) bevonását a termelésbe.

Már a görög hagyomány is, és aztán a későbbi filozófiatörténet is Thalészt tekinti az első görög filozófusnak. Ebben az esetben a filozófia szó még nem újkori jelentésével bír, azaz ez a görög filozófia még nem filozófia a szó klasszikus értelmében.

Miért? Mert a filozófia Arisztotelésztől napjainkig úgy jelenik meg, mint az általános összefüggések tudománya, mely lényegénél fogva feltételezi, hogy valamilyen szaktudományokra – természet és társadalomtudományokra – támaszkodva jusson el az általánosig. Az első filozófiák azonban még nem támaszkodhatnak semmilyen szaktudományra, tekintettel arra, hogy velük jelenik meg tulajdonképpen a tudomány minden formája, jobban mondva egyetlen és első görög formája. Kizárólagos tárgya a természet, a kozmosz. Nem foglalkozik semmiféle társadalmi kérdéssel, egyszerűen azért, mert ebben az időszakban a társadalom kérdései nem jelentenek égető problémát, a dolgok bizonyos természetes maguktól értetődéssel alakulnak. A görög társadalom életének konfliktusai nemsokára azután meghozzák a társadalom- és erkölcsfilozófiákat.

Ez az első görög filozófia sokkal inkább osztatlan, egységes természetismeretként jelenik meg, mintsem filozófiaként. Funkciója szerint egy természettudomány előtti természetkép hordozója, amely még nem alapozódhat a természettudományos jellegű természetismeretre.

De vajon nem áll-e akkor közelebb a törzsi társadalmak eredetmondáihoz, a törzsi kozmológiákhoz, mintsem a természettudományos világmagyarázathoz? Hiszen mint az első görög gondolkodónál, Thalésznál is látható, a közismert vízözön-legenda motívuma az ő világmagyarázatában is helyet kap. Tekinthető-e az egyik tudományos világmagyarázatnak (még ha történeti értelemben kezdetleges is), míg a másik eredet-mitológiának? Feltétlenül! Ugyanis nem a tárgyban, hanem a megközelítés módszerében rejlik a különbség. A görögség újonnan kialakuló szemléletmódja gyökeresen másként láttatja a természetet, mint a mitológia. Éppen ezen új látásmód teszi lehetővé, hogy általa felfedezzék a tudományosság legfontosabb jellemzőjét, amely nélkül tudomány egyáltalán nem létezhet: a természet autonómiájának⁵ elvét!

A mitologikus természet- és világkép mögött minden esetben valamilyen megszemélyesített, ember alakú – azaz a történéseket valamilyen tételezett cél szerint megvalósító – "eszes instancia"⁶ (Platón kifejezése) áll, legyen az megszemélyesített természeti erő, állat- vagy emberisten, vagy akár bolygó-isten, mint a görög-latin mitológiákban.

A tudomány előtti világképek közös jellemzője tehát rejtett vagy nyílt antropomorfizmusuk, azaz azon sajátosságuk, hogy a kozmosz (rendezett világ) történéseit az emberi tevékenység mintája szerint, analogikusan magyarázzák. Ily módon a természeti – és persze a társadalmi – folyamatok mögött célokat vélnek felismerni, melyek azokat meghatározzák. Így persze nem lehet a természeti folyamatok mögött állandóságot, szabályos ismétlődést, egyszóval törvényeket felfedezni, hiszen ezeket – miként a görög mitológia nyilvánvalóvá teszi az isteneknek juttatott ajándékaival és áldozataival – mélységes szubjektivitás kormányozza. Márpedig a természet tudományos felfogásmódja éppen azáltal válik lehetővé, ha képesek vagyunk saját törvényei által meghatározottként felfogni, azaz autonóm mivoltát felismerni. Csak ebben az esetben érvényesülhet a tudományosság helyes pozitivista kritériuma⁷ , amely megalapozottan tekinti a tudomány kritériumának annak eseményeket előrejelző képességét. Azt tehát, hogy csak a tudományos ismeretekre támaszkodó tudás képes előre jelezni a törvényszerűen bekövetkező történéseket. Ha persze valamely szubjektíven elfogult szellem vagy istenek szeszélyes közrehatásától függ az események alakulása, akkor az előrelátás lehetetlen.

Ebből a nézőpontból nézve a tudományfejlődés nem más, mint az antropomorf felfogásmód levetkőzése, azoknak a módszereknek és megközelítésmódoknak a kidolgozása, melyek lehetővé teszik az autonóm természetkép kibontakoztatását. Ennek útját kétségkívül a görög természetfilozófia nyitotta meg az emberiség számára.

Mielőtt magát a milétoszi filozófiát kezdenénk vizsgálni, tisztázni kell az elvi különbséget – ebben a konkrét esetben – természettudomány, természetfilozófia és filozófia között, hiszen milétoszi "filozófiát" emlegetünk, a természet tudományos felfogásmódjának megszületéséről beszélünk, de ugyanakkor a természetfilozófia tárgykörében mozgunk.

Tekinthető-e természettudománynak ez a milétoszi filozófia? Tárgya kétségtelenül a természet, az anyagi világ. De módszerei nem a természettudomány módszerei, mivel nem alkalmaz tudományos eszközöket az anyagi világ kutatásában. Az érzéki szemlélet közvetlenségével fordul a külvilághoz, közvetlen evidenciaként kezeli, hogy az anyagi világ olyan, amilyennek érzékeink számára megjelenik. Hiányoznak az érzéki megismerés mechanizmusainak elemzései, ezen a téren a mindennapi élet közvetlen tapasztalatainak kritika nélküli elfogadása jellemzi ezt az első filozófiát. Ezen sajátossága miatt nevezzük "naiv"-nak ezt az irányzatot.

Filozófia-e? Igen! Az, hogy valami lehet-e egyáltalán filozófia, azt az általánosítás bizonyos színvonala dönti el. Legvilágosabban ezt az újkori racionalista filozófia legnagyobb alakja, G. W. F. Hegel elemzi filozófiatörténetében, ahol kimutatja: Thalész és társai a világ ősanyagát nem mint egy sajátos anyagfajtát fogták fel, nem mint érzéki konkrétat, hanem mint végső általánost, mint szubsztanciát. Az anyagot mint végső általánost kutató gondolkodás, absztrakciós szintjét illetően, filozófiai; tárgyát illetően azonban a természetfilozófia illetékességi körébe tartozik. Elválasztja az általános filozófiától bizonyos kutatási tárgyak (pl. ismeretelmélet, etika, társadalomfilozófia stb.) hiánya is. Végső soron tehát a természetismeret filozófiai szintű kérdéseinek felvetése és megválaszolása jellemzi törekvéseiket.

Thalésznak, a legendás szophosznak, a milétoszi filozófiai iskola megalapítójának eredeti műve nem maradt fenn, de a hagyományok szerint sokirányú ismerettel rendelkezett. Többek szerint elsőnek foglalkozott csillagászattal, előre megjósolt egy napfogyatkozást. Ennek lehet bizonyos realitása, mivel más hagyományok szerint éveket töltött Egyiptomban, ott a papoktól mértant tanult, és lehetséges, hogy megismerkedett a többszáz éves csillagászati feljegyzéseikkel, melyek alapján esetleg képes lehetett erre. A feljegyzések szerint ez az ötvenedik olimpiász körül történt, és akkortájt tényleg volt napfogyatkozás.

Hérodotosz – az első görög történetíró, a történetírás atyja – szerint Kroiszosz (azonos a bibliai Krőzussal) líd király seregét hozzásegítette a Halüsz folyón való átkeléshez oly módon, hogy a tábor felett egy megkerülő ágat ásatott a folyónak, majd a gátat átvágva átvezette ide a folyó vizének egy részét, így csökkentve le a víz szintjét.

Arisztotelész Politiká jában leírja, hogy midőn Thalész szemére hányták, hogy a tudomány nem hajt hasznot, ő, mivel meteorológiai ismeretei alapján előre látta, hogy bőséges lesz a termés, ezért már télen olcsón bérbe vette az olajsajtolókat. Amikor azután elérkezett a termés betakarításának ideje és mindenki egyszerre és gyorsan akart sajtolóhoz jutni, Thalész sok pénzt keresett és megmutatta: a tudás nagy hasznot hajthat, de a bölcsek nem erre törekszenek.

Érdekes módon több olyan geometriai módszer kötődik nevéhez, melyek alkalmasak voltak valamilyen gyakorlati probléma megoldására. Ilyen volt például az idősebb Plinius által leírt eljárása, amely lehetővé tette a piramis magasságának lemérését. Ez abban állt, hogy lemérte botja árnyékát abban az időpontban, amikor az megegyezett a bot magasságával, majd ekkor lemérte a piramis árnyékát, azaz magasságát.

Mindezek a töredékek hozzásegítenek ahhoz, hogy e nagy görög gondolkodása kifinomultságát, érdeklődési irányait felmérhessük. Nem kell sokáig keresgélnünk, hogy gondolkodása fő tárgyát megleljük. A megőrzött hagyományok közül már a későbbi görög filozófusok is kristálytisztán emelik ki tanítása lényegét: az arkhé tanát.

Az arkhé a görög természetfilozófia leglényegesebb fogalma. Jelentése őselem, végső lényeg, főelv, vagy későbbi latin szóval: szubsztancia. Arisztotelész, aki teljes mértékben megérti ennek a gondolatnak a fontosságát, Metafiziká jának történeti részében rendkívüli pontossággal foglalja össze Thalész és követői mondanivalójának lényegét.

"Az első bölcselők közül legtöbben úgy vélekedtek, hogy minden dolog egyedüli főelve anyagi lényegű. Ők ugyanis őselemnek és főelvnek azt a valamit nevezik, amelyből minden létező keletkezik, amelyből a dolgok legelőször jönnek létre s amelyben végül megsemmisülnek, miközben a lényeg megmarad, de megjelenésében megváltozik. Éppen ezért azt hiszik, hogy semmi sem születik és semmi sem pusztul el, mivelhogy ugyanaz a természet szüntelenül megmarad... Mert léteznie kell egy bizonyos lényegnek, legyen az egyszerű vagy összetett, amelyből minden egyéb keletkezik, miközben ő maga nem változik meg. E főelv száma és mibenléte tekintetében a nézetek nem azonosak. Thalész például – az ilyen bölcselet első művelője – a vizet tartja ilyen elemnek és ezért állítja, hogy a föld a vízen lebeg. Talán azért jutott erre a feltevésre, mert úgy látta, minden dolog tápláléka nedves s maga a hő is a nedvességből ered és abból él (ugyanis mindennek az az ősanyaga, amiből keletkezik). Tehát Thalész ebből alakította ki felfogását, valamint abból, hogy mindennek a csírája nedves természetű."⁸

Arisztotelész szövege egyértelmű filozófiai kategóriák segítségével foglalja össze a milétoszi tanítást, kimutatva a görög filozófia hatalmas tempójú fejlődését. Thalész kifejezésmódja még sokkal naivabb, egyszerűbb.

Elképzelése – vagy inkább a görögség uralkodó elképzelése – szerint az anyag négy elemből áll: földből, tűzből, vízből és levegőből. Ez a négy elem folytonosan átmegy egymásba, mindegyik átalakul a másikká, folyton folyvást. Ezek az átalakulások hozzák létre az élő és élettelen természet objektumait, élőlényeket, természeti tárgyakat, magát az embert is. A szakadatlan létrejövésnek és a szakadatlan elmúlásnak van egy kiinduló- és végpontja, az anyag ősi állapota, amelyből minden kiindul és minden visszatér: az arkhé.

Éppen az arkhé mibenléte a későbbiekben a vita tárgya az iskola tagjai között. Thalész választása: a víz-arkhé. Ez jól megfelel a köznapi tapasztalatnak, amely egy hajózásból élő nép esetében csak ebbe az irányba mutathat, hiszen számukra a tenger maga az élet.

De éppoly közel áll Thalész egyiptomi tanítóinak tapasztalataihoz: e Nílus-völgyi kultúra léte a folyó áradásán áll. Ha sikerül az áradás időpontját pontosan meghatározni, akkor egy évben háromszor is lehet betakarítás a termékeny iszap trágyázta földeken. Ha nem, akkor szegénység és halál a következmény. Ezek alapján érthető, hogy az egyiptomi papság számára rendkívüli fontosságú feladat volt a Nílus áradási idejének pontos meghatározása, amit csak a Nap és a csillagok járásának gondos megfigyelése útján lehetett meghatározni. I. e. 2700 körül sikerült egy olyan szoláris – a Nap járásán alapuló – (ez nagy eredmény, mert a primitívebb naptárak mind lunárisak, következésképpen rövidebb hónapokból állnak) naptárat létrehozni, amellyel meg lehetett határozni az augusztus 10. körüli áradási időpontot. A kritikus napok meghatározásának igénye inspirálta a csillagászatot, de ezzel még inkább aláhúzta a víz jelentőségét.

Végül a közvetlen megfigyelés számára is úgy jelenik meg a víz, mint ami minden életfolyamatban játszik bizonyos szerepet, azaz általános jellege folytán a többi elemhez képest kitüntetett szerepe van.

Szimplikiosz Fiziká ról szóló kommentárjában ehhez a következő magyarázatot fűzi:

"Azok közül, akik a főelvet egységesnek és mozgásban levőnek tekintik – Arisztotelész ezeket nevezi szoros értelemben vett természetbölcselőknek – egyesek szerint a főelv meghatározott. Így például a milétoszi Thalész, Examyos fia, és Hippon, aki úgy látszik ateista volt, a vizet tekintették a fő elvnek. Erre a nézetre az érzékelés útján észlelt jelenségek vezették őket. Valóban, a meleg a nedvességből él, mindaz, ami halott, kiszárad, az összes dolgok csírái nedvesek és minden táplálék vizet rejt magában. Az egyes dolgok táplálkozni is azzal szoktak, amiből keletkeztek. A víz a nedves természet fő elve és mindennek az összetartója. Ezért tekintették a vizet az összes dolgok fő elvének és ezért tartották azt, hogy a föld a vízen lebeg."⁹

A vízen lebegő Föld képe már Thalész kozmológiai elképzelései tárgykörét illeti. A görög szóhasználat szerint a kozmosz a létező mindenséget jelenti, beleértve a csillagászat tárgyát. A kozmológia viszont már csak a föld, az ég, a bolygók egymáshoz való viszonyát vizsgálja, anélkül hogy azokat valami keletkezőnek, létrejövőnek fogná fel. Ezen változatlan világegyetem főleg vízből áll. Ezen a vízen úszik a korong alakú Föld, amely fölé borul az égbolt, amin szilárdan állnak a csillagok. Közte levegő van, az ég vizén pedig úsznak a bolygók.

Végül még egy nyilvánvaló rokonság jelenik meg a víz – arkhéval kapcsolatosan: ez pedig a mitológiákhoz fűződő. Az az elképzelés, hogy kezdetben csak a víz létezett, a föld pedig a vízen lebeg, megegyezik például a babilóniai `Apszu` hagyományos koncepciójával. Éppígy szerepel a régebbi görög mitológiában Ókeanosz és Téthüsz, mint minden egyedi dolgok kiindulópontja. A tárgyi értelemben nyilvánvaló hasonlóság mögött azonban eltérő világfelfogás áll: a mitologikus-antropomorf magyarázatok helyére egy nem-teremtett világ képe kerül, amely nem születik és nem pusztul el, "amelyből minden egyéb keletkezik, miközben ő maga nem változik meg". Az elvi különbözőség a két elmélet között a természetfilozófia kibontakozásával egyre világosabbá válik.

Nagyjából ennyi rekonstruálható Thalész koncepciójából, amelyből egyetlen leírt sor sem maradt fenn az utókor számára. Ez az iskola későbbi elképzeléseinek csatlakozási pontját is meghatározza, és viszont: a tanítványok koncepciói kibontják, árnyalják és megmagyarázzák a homályos és tisztázatlan pontokat, miközben továbbgondolják azokat.

A következő gondolkodó a milétoszi iskola élén Anaximandrosz . I. e. 610-547 között élt. Nevéhez konkrét tudományos eszközök létrehozását fűzi a hagyomány. Ezek közül legfontosabb az úgynevezett gnómon, a napmérő kvadráns, az egyetlen antik csillagászati és geográfiai műszer, amit az egész görögség használt – tulajdonképpen egy egyenes bot, aminek segítségével méréseket lehetett végrehajtani és napórát lehetett szerkeszteni. Itt azonban nem ért véget a használata, hanem azt ki lehetett terjeszteni az évszakok meghatározására is. Megfigyelték ugyanis, hogy a Nap déli árnyékának hosszváltozása az év során összefügg az úgynevezett napfordulókkal, azaz az évszakok változásával. Az esztendő során a legrövidebb déli árnyék a leghosszabb nappalhoz, a nyári napforduló napjához, a leghosszabb déli árnyék pedig a legrövidebb nappalhoz, a téli napfordulóhoz tartozik. Ennél is fontosabb a napéjegyenlőség napjának meghatározása. Ezt természetesen már nem lehet közvetlenül mérni, hanem csak kiszámítani. Ennek módszerét dolgozta ki Anaximandrosz, majd a spártaiak számára olyan napórát szerkesztett, amely a napfordulókat és a napéjegyenlőségeket is jelezte. A hagyomány szerint elsőnek rajzolt térképet a földről és a tengerről, s ugyanakkor megformálta az égbolt mását is – azaz valamiféle planetáriumot készített.

Anaximandrosz Természetről című művéből néhány eredeti töredék fennmaradt, és több forrásunk is van tanításai lényegéről. Szimplikiosz szerint:

"azok közül, akik (a dolgok alapelvét) egynek, mozgásban levőnek és végtelennek tekintették, a milétoszi Anaximandrosz, Praxiadész fia, Thalész utódja és tanítványa azt állította, hogy a létezők alapelve és őseleme a végtelen. Ő használta először a "kezdet" (alapelv, arkhé) elnevezést. Szerinte a végtelen nem víz, s nem valami egyéb az úgynevezett őselemek közül, hanem egy másféle végtelen természet; ebből keletkeznek az összes egek és a bennük található világok... Nyilvánvaló, hogy Anaximandrosz, látva a négy elem egymássá való átalakulását, közülük egyiket sem fogadta el szubsztrátumnak (hüpokeimenon), hanem egy más, ezektől eltérő valamit tekintett ennek..."¹⁰

Jól láthatóan Anaximandrosz törekvése arra irányul, hogy mesterének kérdésére kielégítő megoldást találjon. Nem az a kérdés számára, hogy vajon a világ tényleg anyagi-e, hogy helyes-e mint egymásba átmenő anyagiságok körfolyamataként felfogni; ezt ugyanis a görögség alapvetően elfogadja, és az erre vonatkozó őselem-elmélet helyességét a következő évszázadok során nem kérdőjelezik meg, legfeljebb elmélyítik valamilyen atomelmélet irányába. Hanem az, hogy hogyan lehetne kiküszöbölni azt a nagyon zavaró ellentmondást, amit a víz-arkhé magában foglal: hogy tudniillik az anyagi világ kiinduló anyaga nem lehet azonos az őselemek egyikével, hiszen ezek mindegyike valamilyen konkrét anyagiság, míg hozzájuk képest az arkhé egy más létminőséget, valamilyen absztrakt-általános anyagiságot képvisel. Az arkhé az anyag általában az őselemek konkrét anyagiságával szemben.

A föld, a tűz, a víz, a levegő mint az anyagiság négy konkrét, különböző minősége jelenik meg a görögség szemében; ma inkább halmazállapotoknak, mintsem anyagfajtáknak lehetne ezeket tekinteni. Amit azonban a milétoszi gondolkodók kutatnak, az az anyag ősállapota, amiből minden kiindul és minden visszatér, újra és újra átalakulva, miközben az, amiből kiindult és amibe visszatért, az arkhé – ami tehát egyszerre a kezdet és a vég – az változatlan maradt. Thalész víz-arkhéjával nem tudta ezt a feltételrendszert ellentmondás-mentesen kielégíteni. Ha a víz érzékileg konkrét, azonos az egyik őselemmel, nem lehet egyszersmind általános – arkhé – is. Ezért azután utóda és tanítványa szakított azzal a gondolattal, hogy az arkhé bárminemű konkrét anyagféleség lehet, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy csakis valamilyen határtalan és meghatározatlan jellegű lehet, vagyis – apeiron. Ez nagy előrelépés a konkréttól az absztrakt arkhé felé, ugyanakkor azzal van megterhelve, hogy minden érzékileg megragadható anyagiságtól különböző spekulatív anyagiság létezését kell feltételeznie.

A probléma bonyolultságát mi sem mutatja világosabban, mint az, hogy a görög természetfilozófusok által felismert és megoldani próbált kérdések természettudományos tárgyalását és az ellentmondásokból egyáltalán valamiféle kiutat csak a XIX. század második felében kezdődő természettudományos forradalom és annak természetfilozófiai általánosítása hozhatott.

Anaximandrosz természetfilozófiáját az új gondolatok zavarba ejtő gazdagsága jellemzi. Gondolatai legtömörebb összefoglalását Hippolütosz adja:

"Az volt a felfogása, hogy a létező dolgok főelve valamiféle végtelen természet; ebből keletkeztek az egek és a bennük levő világok. Ez a természet örökkévaló, 'sosem öregszik meg', s magába foglalja az összes világokat. Azt állítja, hogy a születés, az élet és az elmúlás ideje meg van határozva. Szerinte a létező dolgok főelve és őseleme a végtelen, és először használta a 'kezdet' (alapelv, arkhé) elnevezést. Ezenkívül még létezik az örökké tartó mozgás, amely az egek keletkezését idézi elő. A föld lebeg, anélkül, hogy valami tartaná. Formája hajlott, kerekded, hasonló egy kőoszlophoz. Sík lapjainak egyikén járunk mi, a másik pedig a miénkkel szemben áll. A csillagok tüzes karikák, amelyek a világtűzből szakadtak ki, ezt viszont levegő zárja körül.(Ezekben a karikákban) bizonyos fajta csőszerű nyílások vannak; a csillagok ezeken keresztül láthatók. Mikor ezek a nyílások bedugulnak, fogyatkozások (nap- és holdfogyatkozások) következnek be. A nyílások bezárulása és kinyílása miatt a Holdat egyszer növekedni, máskor fogyni látjuk. A Nap korongja huszonhétszer nagyobb, (mint a földé és tizenkilencszer nagyobb), mint a Holdé. Legmagasabban a Nap korongja áll (utána a Holdé), legalacsonyabban pedig az állócsillagok (és a bolygók) korongjai állanak. Az élőlények a Nap által elpárologtatott nedvességből keletkeztek. Kezdetben az ember, amikor megszületett, más állatokhoz, mégpedig a halhoz hasonlított. A szelek a levegőből kiváló, igen finom fuvallatokból keletkeznek, és mozgásba jőve tömörülnek, az esők pedig a földnek a Nap által előidézett kigőzölgéseiből jönnek létre. A villámok akkor jönnek létre, amikor a szél a felhőkbe ütközik és szétszórja azokat. Anaximandrosz a negyvenkettedik olimpiász harmadik évében született."

A sokféle itt megjelenő gondolat közül a legújszerűbb az, amely szerint – a fennmaradt eredeti terminussal – a természet "sohasem öregszik meg", és magában foglalja az összes világokat. Azaz itt a tér és id őbeli végtelenség gondolata fogalmazódik meg, először. Ez a végtelen maga az arkhé, minden anyagi létezés alapja.

A gondolat új és kitűnő. A végtelenség ezen felfogása eddig nem létezett a görög gondolkodásban. A végtelenség mint öröklét jelen van a görög mitológiában, ez azonban a személyes halhatatlanság lapos gondolatán nyugszik, hogy tudniillik van egy határ – a halál – de ezt soha nem érik el a halhatatlanok. Továbbá ez tipikus antropomorf fogalom, aminek semmi köze a természethez.

Ez a gondolat alapos vizsgálat tárgyává válik. Azokat a meggondolásokat, amik a végtelenséggel kapcsolatban felmerültek a görög gondolkodóknál egészen az i. e. IV. századig, azokat az érveket, amelyeket e gondolat mellett felsorakoztattak, Arisztotelész összegyűjtötte fizikájában.(Alapelv alatt az arkhét érti!)

"Minden dolog ugyanis vagy alapelv, vagy alapelvből való, a végtelennek azonban nincsen alapelve, mert ez határt szabna számára. Továbbá a végtelen, minthogy alapelv, nem teremtett és nem mulandó, hiszen ami megszületik, az szükségképpen véget is ér, s a vég teljes pusztulást jelent. Ezért az a felfogásunk, hogy az alapelvnek nincsen alapelve, hanem ő az alapelve a többi dolognak; magába foglal mindent és mindent irányit, amint ezt mindazok állítják, akik a végtelenen kívül nem fogadnak el más okokat, ... Amint Anaximandrosz és a legtöbb természetbölcselő állítja ez a végtelen az istenség, a "halhatatlan" és "elpusztíthatatlan". Ők kiváltképpen öt bizonyítékát látják ama hitüknek, hogy létezik valamilyen végtelen. E bizonyítékok: 1) Az idő, amely tudvalevőleg határtalan. 2) A mennyiségek osztása; a matematikusok ugyanis alkalmazzák a végtelent. 3) A keletkezés és a pusztulás csakis úgy marad fenn, ha végtelen az a dolog, amelyből a keletkező származik. 4) Továbbá mindaz, ami véges, mindig valamihez viszonyítva véges, ezért, ha egy dolgot szükségképpen mindig egy másik dolognak kell határolnia, semmiféle határ sem lehet. 5) De a legjobb és legfontosabb (bizonyíték), amely mindenkit egyaránt meggondolkoztat, az, hogy a gondolkodásnak nincsenek korlátai, a szám szintén végtelennek látszik, s annak látszanak a számtani kiterjedések és az ég külseje is. Minthogy a külső (világ) végtelen, végtelennek tekinthető az anyag és a világok is."¹¹

Figyelemre méltó, hogy Arisztotelész majd 200 év érveit tárgyalja együtt. Teljes joggal, hiszen ezek a gondolatok egymásra támaszkodnak, még azokban az esetekben is, amikor az érvek eredetileg a milétosziakkal ellentétes koncepciót támasztottak alá, de végül a sajátjukkal ellentétes álláspont megerősítését szolgálták – mint az eleaták esetében. Egyelőre csak azokat az érveket vesszük szemügyre, amelyek Anaximandrosz felfogását támogatják, az azokat más oldalról kiegészítőket itt még nem.

Arisztotelész egyetért az anaximandroszi apeiron-végtelennel. Mert ha minden létező ebből származik, akkor az apeiron már nem származhatik semmi másból, hiszen akkor nem ő lenne a végső. Így a végsőben nem lehet semmi más, mert a más önmagától különböztetné meg – így a végső csak különbség nélküli lehet, azaz önmagában végtelen. Így nem lehet valami létrejövő és elpusztuló sem, mert ami elpusztul és létrejön, az valami másból keletkezik, tehát nem végső. Így csak keletkezés és elmúlás nélküli lehet, szakadatlanul fennálló, azaz végtelen, amely magába foglal mindent, de őt nem foglalhatja semmi sem magába.

Logikailag az apeiron csak végtelen lehet: de vajon létezik-e a végtelen? Ennek tisztázására már nem elég logikai érveket keresni, ehhez bizonyítékok kellenek! Ezekből gyűjt össze ötöt Arisztotelész. Ezek részben közvetlen evidenciáknak tűnők – mint az első, amely szerint az idő "tudvalevőleg" határtalan. Persze, ezek mögött ott állnak a sokszorosan igazolt megfigyelések; ilyenre hivatkozik a harmadik érv, amely szerint a keletkezés és pusztulás mögött ott kell álljon a végtelen. Mivel ez nem pusztul el, ezért belőle létrejöhet a keletkező. A matematika maga is ismeri a végtelent, a gondolkodás és a tapasztalat is bizonyítja létezését – véli Arisztotelész.

Anaximandrosz apeironja tehát maga az általános anyagiságként egzisztáló végtelen, itt ez nem tulajdonság, hanem létezési mód. Ezzel egyben először veti fel a tudományos gondolkodás számára oly fontos kategóriapárt: végest és végtelent. Ezért aztán nem meglepő az a heves érdeklődés, amivel utódai szemlélik tanítását.

Az általános természetfilozófiai gondolkodásmód kialakulása szempontjából nagy jelentőségű a fejlődés gondolatának felvetése, de ez még karakterisztikusabb az iskola következő tagjának, a milétoszi Anaximenésznek (i. e. 568-499) a munkásságában.

Elképzelései jól illeszkednek az iskola elképzeléseihez, noha az arkhé tekintetében elődje elképzelését korrigálja. Szimplikiosz Fizikájában a következőképpen foglalja össze alapgondolatát:

"A milétoszi Anaximenész, Eurisztratosz fia, Anaximandrosz tanítványa lett s akárcsak Anaximandrosz, ő is azt állította, hogy a természet egységes és végtelen, de nem meghatározatlan, mint ahogy Anaximandrosz tanítja, hanem meghatározott; ezt nevezi ő levegőnek, amely lényege (tulajdonságai) szerint ritkulás és sűrűsödés által változik. Ha megritkul, tűzzé válik, ha megsűrűsödik, szél lesz belőle, azután felhő, majd víz, végül föld, kő és ezek egyéb származékai. A mozgást ő is örökkévalónak tekinti s szerinte is ez hozza létre a változást... Anaximandrosz és Anaximenész megegyeznek, mert mindketten azt állítják, hogy terjedelemre nézve az őselem egyetlenegy és végtelen."¹²

Láthatólag a változtatás oka az, hogy a "meghatározatlan" apeiron nem eléggé anyagi, és mint ilyen nem illik bele a különböző őselemek anyagi átváltozásainak a sorába. Ezért a helyére egy sokkal anyagibb arkhé, a levegő került, amely "meghatározott", azaz megfelel a világról alkotott konkrét érzéki képzeteknek, és jól beleillik abba a teóriába, mely az anyagi változások milétoszi elmélete, és amelynek legteljesebb kifejtője Anaximenész.

Az elmélet, Hippolütosz összefoglalásában, a következőképpen hangzik:

"A levegő alkata a következő: amikor nyugodt, nem érzékelhető, ellenben a hideg, a meleg, a nedvesség és a mozgás következtében érzékelhetővé válik. A levegő azonban állandóan mozog. Ha ugyanis nem mozogna, nem változnának meg azok a dolgok, amelyek változni szoktak. ...A sűrűsödés vagy ritkulás következtében más dologként jelenik meg. Ha megritkulva szétszóródik, létrejön a tűz. A szél viszont összesűrűsödött levegő. Sűrítés által a levegőből felhő jön létre, majd víz; ha tovább sűrűsödik, föld; és a lehető legnagyobb sűrűsödésből keletkeznek a kövek. Tehát a keletkezés legfontosabb ellentétei a meleg és a hideg. A föld lapos és a levegőben úszik; lapossága következtében ugyanígy a levegőben lebeg a Nap, a Hold és az összes többi tüzes csillagok is. A csillagok a földből keletkeztek, mert a benne levő nedvesség felszállott és megritkulva tűzzé alakult, amikor pedig a tűz a magasba emelkedett, létrejöttek a csillagok. A csillagok térségében azonban vannak földnemű (égi testek) is, amelyek a többiekkel együtt végzik körforgásukat. Anaximenész azt állítja, hogy a csillagok nem a föld alatt mozognak, amint mások tanítják, hanem a föld körül, éppen úgy, ahogy a kalap forog a fejünk körül. A Nap nem azért rejtőzik el (éjszaka), mert a föld alá jut, hanem azért, mert a föld magasabb részei eltakarják, s mert a köztünk és közötte levő távolság nagyobbodik. A csillagok azért nem melegítenek, mert roppant távol vannak. Szelek akkor jönnek létre, amikor a levegő összesűrűsödik és megtaszítva, mozgásba lendül; a levegő, ha még jobban összesűrűsödik és tömörül, felhőt hoz létre és vízzé válik. Jégeső akkor keletkezik, amikor a felhőkből lecsurgó víz megfagy, hó pedig akkor, ha a nedvességgel telített felhők megszilárdulnak. Villámlás akkor jön létre, amikor a felhőket a szél ereje széttépi. Amikor ezek szétszakadnak, ragyogó, tüzes fény villan fel. A szivárvány úgy keletkezik, hogy a napsugarak az összegyülemlett levegőre hullanak. Földrengés akkor van, amikor a meleg és a hideg nagyobb változást idéz elő a földben. Ezeket tanítja Anaximenész..."¹³

Ez a szövegrész összefoglalja mindazt, amit a naiv realista álláspont a természet megismerésében nyújthat. Módszerük alapja az érzéki tapasztalat közvetlen igazságként való elfogadása. Ez erejük és gyengeségük is egyszerre. Erejük, mert az anyagi világ elfogadott képe alapján tudnak és mernek gondolkodni, felvetik és megpróbálják megválaszolni azokat az általánosabb kérdéseket, amelyek a valóság lényegére, az arkhé (miben)létére, a mozgások okaira vonatkoznak. Az újkori természettudomány a hasonló kérdésekig csak a XIX. század második felében jut el. Gyengeségük abban áll, hogy megrekednek az evidens érzéki tapasztalatoknál, anélkül fogadva el azokat igaznak, hogy kísérletet tennének azok helyes voltának ellenőrzésére. Pedig a tudomány sok vonatkozásban éppen az ellenőrzött módszereken áll vagy bukik, azon a törekvésen – még ha sikertelen is a megvalósítása – hogy megvizsgálják azokat az eljárásokat, amin a tudás megszerzése alapul. Platón szép szavaival: "A meg nem vizsgált élet nem embernek való!". Ami persze egy későbbi korszakban válhatott csak jogos követelménnyé.

Bizonyos az, hogy a milétoszi természetfilozófusok meghatározó befolyást gyakoroltak a későbbi görög tudományfejlődésre. Minden utánuk létrejövő iskola számot vetett velük, számba vette álláspontjaikat, vagy éppen az általuk képviselt elképzelések kritikájából indult ki. Ilyen értelemben még ellenfeleik gondolkodását is megtermékenyítették; ennél nagyobb siker nincs a tudományban!