Előadások a természetfilozófia történetéből

..3. 2.2.3. Társadalom és természet. Természetjog és természeti törvény

Társadalom és természet a középkori gondolkodásban sok szempontból elválaszthatatlan területek voltak. Ha mégis megpróbálkozunk különválasztásukkal azt kell látnunk, hogy helyzetük nagymértékben hasonló volt: mindkét szféra Isten hatalma alatt állt, mint az Ő állandó tevékenységének terepe, parancsainak, törvényének végrehajtója. Bizonytalan elválaszthatóságuk és a világban elfoglalt hasonló helyzetük alapján érthető, hogy hasonló fogalmi szerkezetek analóg működésmódját fedezhetjük fel mindkét területen. Nincsenek lényeges különbségek természeti és társadalmi objektumok, folyamatok és viszonyok között. Sok dologban tükröződik mindez, de egyik legfontosabb megnyilvánulása a társadalom működését értelmező természetjog és a természet működését értelmező természettörvény fogalmi megkülönböztethetetlensége .

Vajon csak a középkor sajátja a természeti és társadalmi folyamatok leírása közötti analógia keresése, vagy más korokban is kutatnak efféle összefüggések után? A mai tudományfilozófia jelentős áramlatai⁴¹ szerint ez a gondolat egyáltalán nem korlátozódik a középkorra. Szoros kapcsolatot tudnak kimutatni például XVII. vagy XX. századi természetfelfogások jellegzetességei és az adott korok társadalomképe között.⁴² Az ilyen analógiák hátterében a természet- és társadalom-felfogás által egyaránt felhasznált közös , a korra jellemző, világkép áll. (Ami a középkori esetben különösen érdekes, az nem is a két szféra leírásának egyszerű hasonlósága, hanem egy ennél szorosabb kapcsolat: viszonylagos elkülöníthetetlenségük.)

Ezeket az összefüggéseket illusztrálandó, érdemes röviden felidézni a természeti törvény fejlődésével kapcsolatba hozható társadalmi folyamatokat. A következő érdekes párhuzamokat lehet megfigyelni:

A természeti törvény fejlődésének előtörténetében oly fontos szerepet játszó sztoikus tanítás a mindent átfogó egyetlen törvényről a Nagy Sándor után kialakuló birodalmak korában, az akkoriban kívánatos és érvényes társadalomszervezési modellt tükrözi vissza. Az egy – alkalmasint elérhetetlenül távolinak tetsző – központból, az önkényúr által megszabott egységes törvények szerint irányított birodalmi államgépezet, s a kérlelhetetlen, univerzális, isteni törvényeknek kiszolgáltatott természet azonos működésmódja teljesen nyilvánvalónak látszik. (Hasonló ideológiai hátteret fedezhetünk fel a korábbi zsidó és babiloni elgondolások mögött is.)

A középkori államszervezet hierarchikus marad ugyan, ám lazábbá válik. A hűbérurak hatalma, tekintélye mindazonáltal emlékeztet az isteni eredetre, ugyanakkor sokszor csak kiváltságok, kegyek, privilégiumok adományozásában nyilvánul meg. Ez az aspektus kétségtelenül hasonlít Isten és a csodák kapcsolatára.

A felbomlóban lévő feudális állam arra kényszerül, hogy hatalmát ismét megszilárdítsa. A XVII. században Európa szerte az abszolutizmus térhódítását látjuk, ahol újból előtérbe kerül az egyetlen racionális törvényhozó uralkodó eszméje. Csakhogy időközben a világ alapvető egysége megbomlott. Az egységes egészből önállóságra igényt tartó területek válnának ki. (Ilyen szféra például a sikeresen fejlődő kézműves technika.) Így egy törvény csak az egyes, önállóságra igényt tartó szférákon belül marad érvényes, elveszíti abszolút univerzalitását. Különválnak az egyes szférákra jellemző törvényfajták, így a természeti és társadalmi törvények is. Ahogyan Suarez, egy spanyol teológus megjegyezte 1612-ben írott művében:

"...a nem eszes dolgoknak, valójában nem lehet törvényük, és nem képesek az engedelmességre sem. Ezeknél az isteni hatalom működését és a természeti szükségszerűséget nevezik metaforikusan törvényeknek."

A természet Isten tevékenységének tárgya helyett, egyre inkább mint az emberi tevékenység tárgya szerepel. Ez a felfogás felértékeli a konkrét tetteket, a tevékeny embert, az álmodozó, spekuláló, szemlélődő rovására. A tudományos tevékenység is átalakul: a kísérletezés immár visszavonhatatlanul bevonul a tudomány eszköztárába.⁴³ Isten létrehozza a világot, de később már nem avatkozik bele a dolgok folyásába, a konkrét természetalakító munkát immár az ember végzi.

Az ember maga akarja uralni létének természeti feltételeit. Isteni szerepre készül. A modern kor polgára el is éri majd ezt a célt, abban a formában, hogy olyan "saját" világot gondol maga köré melynek mindenható ura, istene lehet.

..4. 2.2.4. Tudomány és természet. A természettudományok törvényfogalmának alakulása

Milyen új elemekkel tudott hozzájárulni az újkor a természeti törvény fogalmához? Vajon ezen a téren is megmutatkozik-e a középkori nézetekkel való radikális szakítás, vagy itt inkább egy folyamatos átmenet tanúi lehetünk? Talán meglepő, de alighanem az utóbbi esettel van dolgunk.

Bármilyen erőteljesek és alaposak voltak az újkor gondolkodóinak skolasztikaellenes támadásai, sajátos módon, a természeti törvény problémáját közvetlenül alig érintették. A korszak legtöbb tudósa és filozófusa elfogadta azt a hagyományos álláspontot, hogy a világi szféra (a természet és a társadalom is) az Isten által adott örök törvénynek, az isteni gondviselésnek alávetetten működik. A vélemények jelentős megváltozását legfeljebb ennek a gondviselésnek a jellegével és hatókörével kapcsolatban figyelhetjük meg. Talán azt is mondhatnánk, hogy a középkori világfelfogás racionalista kritikája inkább az isteni gondviselés (s így a természeti törvény) jellegéhez szólt hozzá, míg az empirista kritikai attitűd inkább a hatókör kérdésében volt hatékony. A korabeli tudományos munkákban e két szempont gyakran együtt szerepel s együtt határozza meg az adott tudós törvényfelfogását.

Kopernikusz (1473-1543) nem említ törvényeket, a világ olyan gépezetéről ír, amelyet a legjobb kézműves alkotott. Stevin (1548-1620) és Pascal (1623-1662) ismerik, de munkáikban nem alkalmazzák a természeti törvény fogalmát.

Galilei (1564 -1642) igazán sok fizikai törvényt ismert fel és írt le. Mindazonáltal érdekes, hogy (hasonlóan nagy elődjéhez és példaképéhez Arkhimédészhez) munkáiban nem törvényekről, hanem, olyan tételekről , lemmákról ill. korolláriumokról beszél, melyek matematikai érvelésekbe illeszthetők. Ez érvényes még az inga, vagy a szabadesést végző test mozgására, és a hajítás pályájára vonatkozó megállapításaira is. (Éppen ez utóbbi probléma kapcsán alkalmazta először Tartaglia (1505-1557), a matematika függvényfogalmát lövészeknek szánt kézikönyvében hordtávolság kiszámítására.) Galilei szerteágazó tudományos munkásságából a későbbi fejlődést leginkább befolyásoló gondolatnak ma azt látjuk, mely szerint a matematika a természet leírásának a megfelelő nyelve . A tudást ezen a nyelven kell kifejezni. (Az újkorban megfigyelhetjük, hogy a mennyiségi viszonyok tanulmányozása felértékelődik, s háttérbe szorulnak a pusztán minőségi szempontokat figyelembe vevő megközelítések. Mindez nagyon fontos összetevője a kialakuló modern világképnek; gazdasági, ideológiai, politikai szempontok ugyanúgy szerepet játszanak ebben a folyamatban, mint a tudomány igényei. A matematikai nyelvezet természetesen alkalmas arra, hogy mennyiségi összefüggéseket is tükrözzön. Mondhatjuk azt is, hogy Galileit elsősorban természetfilozófiai teljesítménye, így például ennek a változásnak a felismerése, tette képessé tudományos eredményeinek elérésére s a későbbi korok számára igazán fontos tudóssá.)

A természeti törvények vonatkozásában számára elsősorban az volt a fontos, hogy megtalálja a fizikai mennyiségek közötti helyes függvénykapcsolatokat! Galilei tehát, úgy tűnik, nem annyira a természeti objektumok és viszonyaik sajátos , csak rájuk jellemző, elidegeníthetetlen, belső meghatározottságait, hanem inkább a matematikai gondolatmenetekben általánosan érvényesülő logikai törvényszerűségeket vette igénybe a természeti összefüggések leírásához. Noha megállapításait nem nevezte törvényeknek, azok mégiscsak hordoztak a természeti törvényekre jellemző jegyeket; a vizsgált rendszer konkrét körülményei között feltétlen érvényességgel bírtak, kiszámítható következményekre vezettek. Adott esetben tehát alkalmasak voltak egy konkrét folyamat zajlására magyarázat ot adni, s lehetséges kimenetelére érvényes s ellenőrizhető jóslatokat megfogalmazni.

Amint az jól ismert, Galileit rendkívül erőteljes támadások érték szemléletmódjának következményei, az egész világra való kiterjesztése miatt. Ez érthető, hiszen a korszak uralkodó világszemléletét lényegében még az ókori és középkori értékrend maradványai határozták meg. Nyilvánvaló, hogy ennek a helyzetnek a fennmaradása megfelelt a világi hatalommal is felszerelkezett egyház érdekeinek, hiszen ez az értékrend harmonizált az ő kulturális és politikai befolyását biztosító világfelfogással. De a kialakulófélben lévő új, polgári értékrend számos vonatkozásban kikezdte ezt a nézetrendszert. Mivel Galilei nézetei eme új rendbe illeszkedtek, s ráadásul Itáliában keletkeztek s hatottak, állásfoglalásra késztették az egyházi ideológusokat. Az ennek nyomán kialakuló egyházi álláspont úgy próbálja meg asszimilálni az új tudományos nézeteket, hogy megpróbálja különválasztani a tudás ismeretelméleti és ontológiai oldalait, annak érdekében, hogy az ontológia vonatkozásában megőrizhesse befolyását, és egyúttal utat engedjen a tudomány fejlődésének és gyakorlati hasznosításának.⁴⁴ Ez azt jelenti, hogy az egyház akarja eldönteni – például a Bibliával való összhang fenntartása érdekében – azt, hogy mi létezik, s mi nem, de megengedi az ily módon meghatározott valóság leírásának különféle, esetleg egyre összetettebb változatait. Ennek szellemében az például hirdethető, hogy a Naprendszer heliocentrikus felfogása és leírása is lehetséges , de az nem, hogy ez volna a valóságos helyzet.

Ez az egyházi álláspont igen fontos befolyást gyakorolt az újkori gondolkodás fejlődésére egész Európában. Egyik hatásaként azt láthatjuk, hogy a filozófiában is évszázadokon keresztül előtérbe kerülnek az ismeretelméleti kérdések, a módszer kérdései. Sok filozófus ma is tartózkodik az ontológiai kijelentésektől. Egy ilyen álláspont a természeti törvények esetében lehetővé teszi felállításukat és kimondásukat, de problematikussá teszi értelmezésüket. Az minden további nélkül elfogadható, ha továbbra is az isteni akarat – egyre komplexebb – leírásainak tekintjük őket, de sokkal nehezebb elfogadtatni e törvényeket olyanokként, amelyek a valóság elemeinek saját természetét tükrözik. Galilei – ahogyan korábban említettük is – általában nem ragaszkodott az utóbbi felfogáshoz. Nevezetes meghurcoltatása mégis egy ilyen kérdés körül forgott. Mindez nagy hatást gyakorolt kortársaira s az utókorra, s kétségtelenül hozzájárult – sok egyéb mellett – a természeti törvény fogalmának további fejlődéséhez is.

Az anglikán egyház álláspontja mérsékeltebbnek mutatkozott, továbbá Európa más tájain a reformáció tanai, Luther (1483-1546) és Kálvin (1509-1564) nézetei tettek szert befolyásra. Ebben a szellemi környezetben a tudományos gondolkodás is valamivel szabadabban fejlődhetett. E vallások esetében az egyes ember lényegében az egyházi hierarchia közbeiktatása nélkül, közvetlenül került kapcsolatba Istennel, illetve a Bibliával, s a számára fontos értékeket ebben a közvetlen viszonyban, bizonyos mértékben önállóan választhatta ki. Az eleve elrendelés eszméje⁴⁵ mindenre ráborította ugyan az isteni gondviselés palástját, de ez fejlettebb formában tartalmazta a katolikus egyház fentebb említett "ismeretelméleti engedményét", hiszen minden tudós jelentős részben maga dönthetett az elrendelés értelmezéséről. A Bibliával való foglalkozás maga után vonta kritikai analízisét, az ellentmondó részek összehasonlítását, s ekként sokkal inkább lehetővé vált ontológiai kérdések felvetése, a valóság kritikai analízise, átértelmezése, kísérleti ellenőrzése is. Nézzük meg, milyen eredményekre vezetett ez az attitűd!

Mostani témánk szempontjából érdekes felidézni Kepler (1571-1630) álláspontját. Kepler, noha nem híres törvényeinek leírásakor, de időnként használta a természeti törvény kifejezést. Többféle értelemben is. Egyrészt a fizikai mennyiségek között érvényesülő viszonyokat , arányokat nevezi törvényeknek, másrészt beszél olyan "geometriai törvényekről", amelyek érvényre jutnak a természeti folyamatok esetében. Érdekes, hogy ebben a vonatkozásban Keplerre nem annyira Arkhimédész, hanem inkább Püthagorasz eszméi hatottak. Vagyis úgy gondolja, hogy Isten a világot a "geometriai szépség" szabályai szerint rendezte el, s a természeti törvények valójában eme szépség isteni alapelvei . A tudós felfedheti a világ szép rendjét, a dolgok közötti viszonyokban érvényesülő harmóniát, s Istent mint e harmónia létrehozóját dicsérheti. Ez az álláspont igen közel esik egy deista felfogáshoz. (A deizmus nézete szerint Isten szerepe a világ létrehozására, megteremtésére korlátozódik, a későbbi folyamatokba nem avatkozik bele, hiszen a teremtésben adott törvények nyomán minden amúgy is rendelete szerint folyik.)

Történészek egybehangzóan állítják, hogy a természeti törvény teljesen kifejlett fogalmát Descartes (1596-1650) használta műveiben először. Az Értekezés a módszerről című művében például így ír:

"...felfedeztem néhány törvényt is, amelyeket Isten olyképpen állapított meg a természetben, amelyeknek olyan fogalmait véste lelkünkbe, hogy kellő megfontolás után nem tarthatjuk kétségesnek pontos érvényesülésüket mindabban, ami van vagy történik a világban. ... én csak erről beszélek: mi történnék egy új világban, ha Isten most valahol a képzelt terekben elég anyagot teremtene, hogy világot alakítson belőle; ha ennek az anyagnak különböző részeit különbözőképpen, minden rend nélkül mozgásba hozná, úgyhogy olyan zűrzavaros Káosz jönne belőlük létre, amilyent költő csak elképzelhet; ezután pedig nem tenne egyebet, mint hogy rendes közreműködését nyújtaná a természetnek, s ezt az általa megállapított törvények szerint engedné működni. ... Továbbá megmutattam, melyek a természet törvényei; s anélkül, hogy okoskodásaimat más elvre alapítottam volna, mint Isten végtelen tökéletességeire, igyekeztem bebizonyítani mindazokat a törvényeket, amelyekhez bármi kétség férhetne, s olyanoknak láttatni őket, hogy ha Isten több világot teremtett volna, akkor nem lehetne egyetlen egy sem olyan, amelyben e törvények ne lennének érvényesek."⁴⁶

Descartes ezek után felsorol néhány olyan területet (kozmológiai, csillagászati, fizikai, meteorológiai, geológiai, kémiai, élettani, stb.) amelyeken a fent jellemzett törvények érvényesülését észrevette. Másutt megtaláljuk az általa megállapított fénytörési törvénynek, a tehetetlenségnek, vagy a mozgásmennyiség megmaradása törvényének konkrét leírását is.

Mindezek alapján világos, hogy Descartes deista módon elfogadja a természeti törvények isteni eredetét, majd pusztán ezek működése révén értelmezi az egész világmindenséget. Ennek során nagy szerepet szán a velünk született, közvetlen isteni eredettel rendelkező, univerzálisan érvényes fogalmak összefüggéseiből logikus gondolkodással levezethető, bizonyítható törvényeknek. Descartes figyelembe veszi a kísérletezők konkrét tapasztalatait is, ám az egyes tapasztalat, akár az egyes természeti létező, csak a különböző mértékben általános igazságok alá besorolva igazolódik, így értelmezhető. Az is fontos, hogy Descartes sem elégszik meg a minőségi leírással, hanem mennyiségi összefüggések is foglalkoztatják. Sok példáját láthatjuk ennek mechanikai és optikai gondolatmeneteiben. Ő is komoly híve a matematika, a geometria ilyen értelmű alkalmazásának. A test és lélek dualizmusára vonatkozó nézetei, mechanicista felfogása alapján az is érthető, hogy nála már különválik a természeti és az emberi törvény fogalma. Descartes nagyon nagy hatású gondolkodó volt, így az is érthető, hogy törvényfelfogása világszerte elterjedt mindenekelőtt Spinoza, Huygens, Newton és Leibniz közreműködése révén. Az ő tevékenységükkel azonban itt már nem foglalkozunk.

.. 2.3. A természeti törvény természete

Az eddigiekben megpróbáltuk jellemezni a természeti törvény fogalmának európai fejlődését. Láthattuk, hogy az európai gondolkodás történetében fontos szerepet játszó zsidó, görög és keresztény hatások következtében évszázadokon át széleskörűen elfogadott volt az isteni törvényhozó eszméje. A törvényekben az isteni akarat megnyilvánulását látták. Ez az akarat érvényre jutott a világ minden szférájában, a természeti, társadalmi, emberi, anyagi, szellemi világban egyaránt. Semmi sem vonhatta ki magát az isteni uralom köréből, a létező dolgok 'kötelessége' egyszerűen az, hogy alávessék magukat ennek a hatalomnak. Eme közös alávetettség egyfajta egységet létesít a világban, s világosan utal a törvényben kifejezett összefüggések általános, bármely szférában, bármely konkrét esetben értelmezhető, közös jellegére. Az egyes létezők, események, folyamatok nem közvetlen módon függenek egymással össze, hiszen amiatt, hogy valamennyi az isteni utasításokat követi, csak ezen az isteni közvetítésen keresztül működő, közvetett kapcsolataik vannak. Ha a halandó egyáltalán képes kifürkészni és felfogni az isteni akarat működését, akkor a törvények feltétlenül érvényesülő, örök, magasztos, eszmei jellegét veheti észre.

A törvény ilyen fogalmának s az ezzel a fogalommal kapcsolatba hozható gyakorlatnak fontos szerepe volt a középkori társadalmak életének szervezésében, működésében. Így érthető, hogy a feudális társadalmi struktúra átalakítását eredményező küzdelmek nem hagyták érintetlenül a törvényfogalmat sem. A társadalom-átalakító harcok egyik következményeként az isteni és emberi, az égi és földi szférák közé még sok, relatív önállósággal rendelkező szférát iktattak, ezzel a világkép némileg pluralizálódott – a létszférák száma nőtt, a hatalom megosztottabbá vált. Ebben a folyamatban fokozatosan különvált a természeti és társadalmi szféra is, s kialakultak a külön szférákra vonatkozó sajátos törvényfajták, így a természeti törvény is. Mindazonáltal a sok évszázados történet következtében ez a természettörvény fogalom hordozza az isteni törvénykezés, illetve a társadalmi és erkölcsi törvények jellegzetes vonásait.

Hasonló összefüggéseket találunk ha felidézzük a korabeli kínai gondolkodók jellegzetes álláspontját.⁴⁷ Ott is az istenségre vonatkozó elképzelések és a – persze nyilvánvalóan eltérő – társadalmi szerkezet alakította a törvények, s így a természettörvény fogalmát. A jelentősen különböző körülmények azonban az Európában létrejötthöz képest egészen különböző eredményre vezettek. Az ókori kínai filozófiában nem lehet találkozni a természeti törvény fogalmával, sőt a korszak gondolkodói gyakran éppen azt hangoztatják, hogy nincsen értelme általános törvényekről beszélni, hiszen csak a konkrét körülmények mérlegelése segíthet megérteni a dolgot, a konkrét körülmények pedig minden esetben mások és mások. A Kínában kialakított istenkép nem teremtőt, nem személyt, nem törvényhozót ábrázol, így nem is lehet olyasminek az alkotója, mint a természeti törvény. A későbbi fejlődés – nagyjából az előzőekben áttekintett európai fejlődéssel egyidőben egy olyan világképet alakít ki, amelyben a létezők együttműködése nem egy felsőbb lény parancsának engedelmeskedve történik, hanem amiatt, mert mindannyian a nagy kozmikus egésznek abba beleilleszkedő részei, de ebben a beilleszkedésben éppen saját belső természetük parancsát követik. A világ így egy organikus, dinamikus egész lesz, mintázatok és összefüggések szövevénye, melynek elemei úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a háló szemei. De ennek a hálónak nincsen készítője, nem külső parancsra szövődik. Az egész rendszer működése titokzatos, az ember számára lényegében megfejthetetlen, nincsen semmi értelme olyanféle összefüggéseket keresni, melyeket egy végtelenül racionális lény belehelyezett, mint akaratának hordozóit, a természetbe. (A társadalmi összefüggéseket csak jelezni tudjuk: az efféle dolgok bizonyára alapvetően fontosak voltak a hatalmi harcoktól sújtott, bürokratizálódó, hatalmas kiterjedésű kínai birodalom embere számára.) Európai értelemben vett természeti törvény fogalom tehát Kínában nem alakult ki.

Az európai tudományos fejlődés fontos következménye a természet leigázásának programja. Ez a XVII. századi gondolat a természeti törvény európai fogalmában már benne van. "Mindössze" annyit kell változtatni, hogy Isten helyét az emberrel kell betölteni. A természetre vonatkozó tudással felfegyverzett ember korlátlan úrnak érzi magát, s újabb és újabb parancsait sorolja. És nem is sikertelenül. De talán nem is sikeresen. Hiszen – eléggé fájdalmas tapasztalat -, Isten se tudta, akaratát bárhogyan is működtette, csak a jót világra hozni, s a rosszat, a kedvezőtlent, a bajokat, a halált, vagy annak a leheletét távol tartani. Nem sikerülhet ez a modern kor emberének sem: a racionalitásra, a szükséges törvények ismeretére épülő modernitás világa összedőléssel fenyeget: ökológiai katasztrófák és szörnyű társadalmi kataklizmák ingatják. A meglehetősen kétséges eredmény alighanem azzal függ össze, amit a kínaiak hangoztattak annakidején: talán legyünk figyelmesebbek, hagyjuk a dolgokat maguktól világgá szerveződni, hiszen csak ronthatunk a dolgon, mivel azt hisszük, hogy minden szempontot figyelembe véve döntünk, holott ez gyakran lehetetlen, vagy erősen kétséges. Több alázatot és kevesebb törvényt, ha lehet – mondhatnánk. Vagy legalább másféle törvényeket, olyanokat, amelyekben kifejeződhet az egyes dolgok saját természete s e természet nem kizárólag szenvedő, az általános hatalmát elszenvedő, hanem rendelkezik az aktív hatalom vonásaival is. De ha nem is szabadulhatunk meg a hatalmi szempontoktól, kérdés, hogy kereshetünk-e "demokratikusabb", esetleg "anarchista" jellegű törvényfogalmakat? A válasszal várni kell néhány száz évet, a XVII. század hallgat és halad.

IV. fejezet - A mechanisztikus természetkép kialakulása és kiteljesedése

. Bevezetés - A mechanisztikus természetkép kialakulása és kiteljesedése

(Szilágyi László)

A természetre irányuló európai gondolkodás a XVII. században minőségi változáson ment át. E változások véghezvitele jóllehet zseniális természetkutatók (tudósok és filozófusok, vagy csak egyszerűen: gondolkodók) fáradhatatlan munkájának gyümölcse, tevékenységük sikerében – közvetlenül vagy közvetve – feltétlenül szerepet játszottak a "háttér-változások" is: a társadalom polgári átalakulása, a vallásos élet hihetetlen mértékű felpezsdülése, a XV. század kezdete óta örvendetesen izmosodó technika – hogy csak a legáltalánosabbakat emeljük ki.

Nikolausz Kopernikusz (1473-1543) még csak jeladás a XVI. század közepén, a tulajdonképpeni kezdet Johannes Kepler (1571-1630) és Galileo Galilei (1564-1642). René Descartes (1596-1650) és Christian Huygens (1629-1695) a folytatás, Isaac Newton (1642-1727) a méltó befejezés. Mindössze három emberöltőre volt szükség ahhoz, hogy megszülessen a mechanisztikus természetkép, hogy megtörténjen a paradigma-váltás. Némi túlzással ők öten tekinthetők a kopernikuszi fordulat "igazi kopernikuszainak". Ami ez után következik, az már a fejlődés "normál szakaszának" mondható: tökéletesítési törekvések egyfelől, modell-átültetési kísérletek több-kevesebb sikerrel másfelől. Robert Boyle (1627-1691) például az anyagszerkezet kutatásában, J. O. de Lamettrie (1709-1751) az emberi szervezet felépítésében, Thomas Hobbes (1588-1679) és később P.-H. Dietrich Holbach (1723-1789) a filozófiában keresi a mechanisztikus modell alkalmazhatóságát.

Más időléptékű és némileg összetettebb képet kapunk, ha az említett változások metodológiai vonatkozásait vesszük szemügyre. Francis Bacon (1561-1626) kínál először "új módszert", majd nem sokkal később nagy riválisa, Descartes. A helyes megismerés javasolt két módszere azonban nemcsak a régi, arisztotelészi-skolasztikussal, hanem egymással is szemben állt. Bacon empirizmusa a tapasztalat elsődlegességét hangsúlyozza és a megfigyelésekből ill. kísérletekből nyelvi-logikai úton levonható, de ugyancsak a tapasztalat által igazolt következtetések tudományos útját javasolja. Sokan csatlakoznak hozzá, többek között John Locke (1632-1704), aki e módszerből kiindulva komplett ismeretelméletet dolgoz ki. Descartes racionalizmusa ezzel szemben az általánost és szükségszerűt (minden tudományos ítélet feltételét) a gondolkodásban véli felfedezhetőnek. Matematikai ihletésű módszere végső soron a kételkedésmentes, evidens ítéletek alkotását állítja követelményként mindenfajta megismerés számára. Az ő módszere is számos követőre talál, közülük csak két nagy nevet, a panteista Baruch Spinozát (1632-1677) és a monász-elméletéről híres G. Wilhelm Leibnizet (1646-1716) emeljük ki. Természetesen számos kísérlet született a két módszer szintézisére is. Nevezetesnek mondható később Immanuel Kant (1724-1804) ún. kriticizmusa, mely empirizmus és racionalizmus ellentétét az appercepció eredeti szintetikus egységének fogalmában vélte feloldhatónak.

Melyek a mechanisztikus természetkép főbb jellemzői?

Először talán monizmusára mutatunk rá, melynek a földi és égi világ közé emelt évezredes falakat sikerült ledöntenie. Martin Luther (1483-1546) "Asztali beszélgetések" című munkájában megrója Kopernikuszt azért, mert a gigantikus tömegű Földet az éteri könnyedségű Nap körül akarja forgatni. De az arisztotelészi fizika tanítása alapján Luthernek igaza van: a Föld mozgása elképzelhetetlen. A heliocentrikusság megértéséhez új fizikára van szükség. Az új fizika számára már természetesen evidens a természet egysége, az égi világ földi rokonsága és fordítva: a földi világ "égi eszközökkel" történő megközelíthetősége.

Szoros összefüggésben az előzőekkel, de más oldalról közelítve: az új természetkép nyomatékosan hangsúlyozza fizika és matematika egymásrautaltságát, a "matematikai fizika" szükségességét. Elég, ha itt pusztán Galilei közismert szavaira gondolunk, mely szerint a természet könyve a matematika nyelvén íratott, betűi háromszögek, körök és más geometriai alakzatok, amelyek ismerete nélkül lehetetlen egyetlen szót is megérteni¹. Második sajátosságként tehát a matematika központúságra hívnánk fel a figyelmet, egyúttal jelezve azt is, hogy ez a problémakör természetesen jelentékeny hatást fejtett ki a metodológiai diszkussziók síkján, az empirizmus és racionalizmus vitájában is.

A mechanisztikus természetkép nagyon fontos eleme maga a mechanikai modell, mely szerint a mozgás állapot, melynek megváltoztatásához, nem pedig – mint a régi mechanikában – a fenntartásához van hatóerőre szükség. A térben és időben mozgó természet (közelbe vagy távolba ható) erők hatása alatt áll, az erők ismeretében pedig a természet mozgásai a kívánt irányban megváltoztathatók. Ez a modellváltás, miután gondolkodók egyre nagyobb körében vált elfogadottá és szolgált problémafelvetéseik ill. problémamegoldásaik általános keretéül, joggal nevezhető paradigmaváltásnak.

Látni kell továbbá azt is, hogy a paradigmán belüli kép már korántsem homogén és statikus. A mechanisztikus természetkép képviselői sokszínű, egymással bizonyos kérdésekben élesen szembenálló közösség képét mutatják, és természetesen vannak olyan gondolkodók is (már a XVII. században is, de később még inkább), akik kutatásaikban a paradigmán kívül maradtak, vagy éppen szembehelyezkedtek azzal.

Ami pedig a természetes folyamatok más irányba kényszerítésének ügyét illeti, ez persze régi óhaj. Már a mitológiai Sziszüphosz is azon töri a fejét, hogyan lehetne elérni, hogy a víz ne lefelé folyjon a magasból, hanem felfelé. A mechanikus modell talán első ízben nyújt reális lehetőséget nemcsak a mechanizmusok tanulmányozására, hanem új mechanizmusok létrehozására is. Tehát gyakorlati értéke sem lebecsülendő.

E rész célja, hogy bemutassa ezt a természetfilozófiát, amely tehát a XVII. században keletkezett és hosszú ideig (legalább kétszáz évig) döntő befolyással volt a természettudományokra, sőt, nemcsak azokra. A rész két fejezete kronológiai sorrendben tárgyalja a mechanisztikus természetkép kialakulásának folyamatát és kiterjesztésének-kiteljesedésének főbb állomásait. Ennek során foglalkozik metodológiai kérdésekkel is. Külön fejezetek ismertetik Leibniz és Kant természetfilozófiáját. Az utolsó fejezet pedig az anyagfogalom történeti változásait elemzi Descartes-tól Hegelig.