Előadások a természetfilozófia történetéből

.. 1.1. A patrisztika – Szent Ágoston természetfilozófiája

Aurelius Augustinus (354-430) a korai keresztény gondolkodás kiemelkedő alakja; tekinthetjük a keresztény világnézet megteremtőjének. Két kor határán élt. Édesapja római centurio, édesanyja keresztény volt. Gyakori jelenség római hivatalnokoknál, hogy a hagyományos és az új hit felé is elkötelezték vagy inkább biztosították magukat. Augustinus hosszú ideig kereste a számára meggyőző világképet. A szellemileg, filozófiailag is mozgalmas kor alapvető irányzatait mind végiggondolta. A sztoicizmus természetközpontú gondolkodásától hamar elfordult. Erkölcsi érzékenységét mutatja, hogy a kor egyik jelentős áramlata a manicheizmus, sokáig hatással volt rá. Ez az irányzat azt kutatta, miképpen lehetséges a világban a rossz? Teremthette-e Isten a rosszat? Később a szkepticizmus gondolatai vonzzák. Végül a neoplatonizmus nyújtott számára meggyőző világképet, s így került közel a kereszténységhez.

Ágoston a keresztény filozófiában a platóni gondolkodás hagyományait folytatta. Célja a keresztény világkép megteremtése volt, amit leginkább a neoplatonizmusra alapozva látott megvalósíthatónak.

Ágoston óriási hatása azonban, gondolatain túl, a műveiben feltáruló személyiségén is alapul. Szenvedélyes, önmarcangoló, útkereső típus. Olyan ember tárul fel a művekben, aki – amellett, hogy mély vallásos hite volt – tudni és érteni akart, akinél tudás és hit nem ellentétesek, hanem egymás feltételei. A hit nála valójában meggyőződés. A tudás, a hit és a jóra való törekvés szerves egységet alkot.

Ágoston természetfilozófiájában az Ige vagy idea, az anyag, a változás és az idő fogalmai a legfontosabbak. Mindenek előtt tételezi, hogy Isten a semmiből teremtette a világot. "Miképpen teremtetted az eget és a földet Istenem?" – teszi fel a kérdést.

"Annyi bizonyos, hogy nem az égben és nem a földön alkottad meg az eget és a földet. Nem a mindenségben alkottad a világmindenséget. Hiszen nem volt tér, ahol létrejöjjön, mielőtt létre nem jött, hogy immár legyen. Nem volt kezedben semmi, hogy belőle az eget és a földet megteremtsed. Honnét is vetted volna, amit nem alkottál, hogy belőle alakíts később valamit. Van-e valami, nem azért létező, mivel létezel? Szóltál tehát, és lettek, vagyis Igédben teremtettél mindent."³

Az Ige "csengő és tovairamló szó"⁴ , amit elsőként teremtett Isten, és természete szerint a platóni ideáknak felel meg. Az ideák Isten gondolatai. Ő hozta létre az anyagot is, ami önmagában alaktalan, szinte semmi. S ami nekünk a legfurcsább sajátossága, láthatatlan is;

"láthatatlan volt és rendezetlen ... majdnem semmi volt, mert egyáltalán hiányzott alakja."⁵

Hiszen láthatóvá csak konkrét formájában válik. Az anyag puszta lehetőség, amely viszont minden lehetséges formát felölthet. A változások, amelyek a világban végbemennek, éppen ezáltal lehetségesek. A változás azt jelenti, hogy az anyag újabb és újabb formákat ölt fel.

"Arra gyanakodtam, hogy az egyik alakból a másikba való átmenet valami alaktalan tényező ölén megy végbe..."⁶

Ágoston gyönyörű sorokat vet papírra az időről.

"Mi tehát az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom."

Jelen, múlt, jövő az idő tagolódása.

"...ha semmi el nem múlnék, nem beszélnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk a jövő időnek, és ha semmi sem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő... Ám de miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha a jelen csak úgy lehet idő, ha múltba hanyatlik, miképpen mondjuk róla, hogy létezik?"⁷

A változás és az idő egymást feltételező fogalmak, így az idő objektív. De Augustinusnál megjelenik az idő mint szubjektív élmény: "Lelkünkkel mérjük az időt"⁸ , amikor hosszúnak vagy rövidnek érezzük. Isten és az ideák pedig örökkévalóak. Ezen a szinten tehát nincs idő. A teremtett világ változásai hozzák létre az idő fogalmát.

.. 1.2. Skolasztikus természetfilozófia

A középkori filozófián tulajdonképpen a skolasztikát értjük. Ez a filozófiai irányzat a kolostori iskolákban alakult ki. Isten és világ, hit és tudás kapcsolatával, valamint a létező valóság tartalmával foglalkoztak. Két fő filozófiai irányzatát lehet megkülönböztetni, az úgynevezett a nominalizmust és a realizmust. A két irányzat közötti vita alapja a létező valóság tényleges tartalma volt. Megoszlott a véleményük abban a kérdésben, hogy mi is tekinthető valójában reális létezőnek, az egyes dolgok vagy a fogalmak. Ez utóbbi a platóni ideák értelmében. A probléma egyszerre filozófiai és teológiai. Olyan, az egyház szempontjából sarkalatosnak tartott hitelveket érintett, mint például a Szentháromság tana.⁹

1. Realizmus. A platóni, újplatonista felfogást követő álláspont szerint az általános fogalmak, az univerzáliák az elsődleges létezők, amelyek mind az emberi tudattól, mind a tárgyi valóságtól függetlenül léteznek (universalia ante rem). Elsődleges létezők, abban az értelemben is, hogy minden konkrét tárgyi lét előfeltételét képezik.

2. Nominalizmus. Ez az irányzat az univerzáliákban csak neveket lát, amelyekkel az ember csupán jelöli a tárgyi világot (universalia past res).

3. Mérsékelt realizmus. Arisztotelész követői a nominalizmus és a realizmus összeegyeztetésére törekedtek. Szerintük az univerzáliák valós létezők, de olyanok, amelyek valójában magukban a dolgokban vannak, mivel a létezők szellemi lényegét képezik (universalia in re).

A platonista és az arisztoteliánus irányzat eltérő természetfilozófiai gondolatokat eredményezett.

A XIII. század elején az oxfordi egyetemen alakult ki egy mozgalom, amely mélyebben érdeklődött a természettudomány iránt, mint a skolasztika általában. Itt alkotta meg Robert Grosseteste (1175-1253) a középkor talán egyetlen igazi természetfilozófiáját. R. Grosseteste arra törekedett, hogy a neoplatonikus emanáció-tannak fizikai jelentést adjon úgy, hogy egyúttal Arisztotelész anyag-forma tanát is felhasználja elméletében. E felfogásban a világ alapeleme a fény, amely Istenből árad ki. Grosseteste filozófiáját fénymetafizikának is nevezik. A fény egyúttal a forma, amely azonban három irányba való terjedése következtében nem egyszerűen a dolgok lényegét alkotja, hanem a kiterjedés is a fény által jön létre. A fény rendelkezik a forma minden sajátosságával, de anyagi jellege is van. Sűrűsödik és ritkul, s a világ rendje ezekből a változásokból alakul ki.

..1. 1.2.1. Albertus Magnus

Albertus Magnus (kb. 1206-1286) a skolasztikus filozófia azon képviselője, akiben talán legerősebben élt az az igény, hogy a természetismeretnek megbecsült helye legyen a skolasztikán belül. A természet, a teremtett világ szép – vallotta Albert. De a teológiai, filozófiai gondolkodást meghatározó neoplatonikus rendszer nem sokat segített olyan beállítottságú embernek, aki teológus létére legszívesebben a növények, állatok, kövek, éghajlati jelenségek megfigyelésével foglalkozott. Albert pedig ilyen ember volt. A domonkos rend tudós tanáraként tanított Párizsban és Kölnben, neve elé a "magnus" jelző került a XIV. században. Albert Arisztotelészben találta meg azt a filozófust, akinek a gondolatait összeegyeztethetőnek tartotta az egyház teológiai nézeteivel, s ugyanakkor értelmessé tette számára a konkrét természetkutatást. Munkásságának két kiemelkedő területe volt:

1. Arisztotelész filozófiájáról Albert mutatta ki, hogy nem mond ellent a teológiai nézeteknek. Korábban az egyház attól tartott, hogy Arisztotelész gondolatai panteista irányba változtathatják meg a keresztény világképet. Albert nemcsak Arisztotelészt olvasta, hanem a zsidó és arab kommentárokat is, valamint maga is írt ilyeneket.

2. Albert természettudós is volt. Főleg növény- és állattani megfigyelései voltak jelentősek. A filozófiában és a tudományban egyaránt rendszeralkotásra törekedett. Érdeklődése hasonló volt Arisztotelészéhez. Természettudósi tevékenységét ennek megfelelően elsősorban a megfigyelt jelenségek rendszerezése jellemzi.

Teocentrikus világképet alkotott, amelyben az arisztotelészi és keresztény felfogásnak megfelelően minden létezőnek meghatározott helye és létének meghatározott célja van. A világegyetem központja Isten, a létezés csúcsa, a legfőbb valóság; minden ok és cél hozzá vezet. A földi világ középpontjában az ember áll. A földi világban lényegében minden az emberért van. Ehhez a világhoz Albert szerint a filozófia több szinten tud közelíteni, de elsődlegesen a metafizika oldaláról.

A legáltalánosabb filozófiai diszciplína a metafizika, amely a létezővel foglalkozik. A létező fogalmát Albert nem azonosította egyetlen konkrét dologgal sem, amely térben és időben létezik. A létezés fogalma az, amely Istenből elsőként kiárad. Ez persze tisztán neoplatonista gondolat. Arisztotelész és a neoplatonizmus Albert szemében azonban távolról sem összeegyeztethetetlenek. A világ fogalmi rendje Albert felfogásában is megelőzi a fizikait. E felfogás egyúttal azt is jelenti, hogy a világrend logikus. A logika Albert felfogásában is minden konkrét rendszert megelőz.

A természetfilozófia alapvető feladata Albert szerint sokkal konkrétabb:

"...az ismert hatások valódi okait világosan és bizonyossággal megállapítani és bebizonyítani, hogy ezek az oksági viszonyok egyáltalán nem lehettek volna másképpen."¹⁰

Tehát az egyedi jelenségek mögötti összefüggések szükségszerűségét kell a természetfilozófiának kimutatnia. Ebben segítségére volt a konkrét természet vizsgálata. Ezzel kapcsolatban a következőket írta:

"A természettudománynak egyáltalán nem az a feladata, hogy mindent átvegyen, amit a természet dolgairól írtak és meséltek, hanem a természetfilozófia szolgálatában, azokat az okokat kell kutatnia, amelyek a természeti jelenségekben hatnak."¹¹

Tehát eredeti, elsősorban tapasztalati megállapításokra törekedett, amelyek a természet oksági összefüggéseire vonatkoztak. Albert felfogásában a természetfilozófia a tudományos ismeretekre támaszkodva a természet szükségszerű kapcsolatait fogalmazza meg.

Elsősorban ez az a filozófiai terület, ahol Albert Arisztotelészt tartotta mesterének. Ilyen alapon vallotta, hogy az első mozgató hozott mozgásba minden teremtett dolgot, anélkül, hogy különállása megszűnne. Csak ennek következtében létezhet a világban okság és szükségszerűség. A világ tudományosan vizsgálható viszonyai az ős ok, az első mozgató hatására jöttek létre.

Elfogadta Arisztotelész anyag-forma elméletét.

"A logikából és a metafizikából világos számomra, hogy három féle szubsztancia van: anyag, forma és a kettőből összetett dolgok"¹²

De a természetfilozófiának nem feladata az anyag létrejöttének kutatása, ez a metafizika területére tartozik. A természetfilozófia az anyagból és formából összetett létezőket elemzi.

Foglaljuk össze Albert ismeretelméleti nézeteit. A természet megismerésében a tapasztalatnak tulajdonít kiemelkedő szerepet. "A természetfilozófiában az érzéki tapasztalat nyújtja a legnagyobb bizonyosságot". Valamint: "A megismételt megfigyelésekből adódó tapasztalat a legjobb tanítómester a természetkutatásban"¹³

Arról is ír, hogy mi is az, amit a természetben képesek vagyunk megismerni. Az anyagból és formából összetett természetben, a testekkel rendelkező világban, csak a formáról van ismeretünk. Az anyagról kizárólag a formával való kapcsolatában tudunk.

..2. 1.2.2. Aquinói Tamás

Aquinói Tamás (1225-1274) a természetet oly nagyon szerető, s – mai szóval élve – természettudósnak számító Albert tanítványa volt. Mesterétől megtanulta a természet ismeretét s a tudást becsülni. Olyan elméleti rendszert hozott létre, amelyben hit és tudás más értelmezést kap, mint amit a középkor folyamán addig elfogadtak. Megteremtett egy teológiai-metafizikai rendszert, amelyet a gótikus katedrális bonyolult, de szinte tökéletes építményéhez szoktak hasonlítani.

Hit és tudás Tamás szerint két különböző szellemi beállítódást igényel. Léteznek hittételek, misztériumok, amelyek nem abszurdumok, de értelem fölöttiek. Ezek hitet igényelnek. Másrészt viszont Isten léte logikailag, földi ismeretekre alapozva bebizonyítható. Tamás rendszerében a tudás előfeltétel ahhoz, hogy az ész fölötti igazságok megvilágosodjanak.

Tamás nem a természetet vizsgálta, rendszerezte, mint tanítómestere, hanem fogalomrendszert dolgozott ki, amelyen belül a hit igazolható, a valóság pedig értelmezhető. A fogalmak, univerzáliák természetét arisztoteliánus módon közelítette meg. E szerint minden ismeret a tapasztalatból ered, s az értelem az érzéki tapasztalatból teremti a fogalmakat. Ezek nem puszta nevek, nomenek, hanem a dolog lényegét, a formát jelölik. A legelvontabb fogalom, melyet az emberi absztraháló tevékenység létrehoz, a "létezés" fogalma. A "lét" mindent magába foglal: Istent, akinek lényegéhez tartozik a létezés; a legáltalánosabb fogalmakat, az arisztotelészi értelemben vett kategóriákat, amelyek tisztán szellemi léttel bírnak; végül az egyedi létezőket, amelyek összetettek. Az anyagból és formából összetett individuális létezők jelentik a tulajdonképpeni természetet.

A természet értelmezésénél, túl annak metafizikai szerkezetén, a változás, a keletkezés lehetősége foglalkoztatta. Mint tapasztalati igazságot, elfogadta, hogy a konkrét világ, a természet állandó változásban van. Metafizikájában ugyanakkor elméletileg is értelmezi a keletkezés feltételeit. A keletkezéshez három dolog szükséges: 1. A potenciális létező, ami nem más, mint az anyag. 2. Az aktuálisan létezés hiánya. Az anyag még nem vett fel semmilyen formát. Ezt nevezte Tamás "privatio"-nak. "...a priváció csak a keletkezés, de nem a létezés princípiuma..."¹⁴ 3. S végül a forma, ami által az anyag aktuálisan létezővé válik. E három elem egymáshoz való viszonyát a következőképpen elemezte:

"A természetben tehát három princípium van: az egyik a matéria, a forma, és a priváció. Ezek közül az egyik, a forma az, amihez vezet a keletkezés, a másik kettő viszont ahhoz tartozik, ahonnan kiindul a keletkezés. Így a matéria és a priváció azonosak, de fogalmukban különböznek. Ugyanis a fém ugyanaz a dolog, mint amit a megformálás előtt formátlannak nevezünk, de más alapon mondjuk formátlannak. Ezért a priváció nem maga általi, hanem máshoz járuló princípiuma a keletkezésnek."¹⁵

Ezen túlmenően, más is szükséges a keletkezéshez, hiszen önmagától a potenciális létező nem képes aktuálisan létezővé válni. Szükséges tehát, hogy az anyagon és a formán kívül létezzen valami, ami a potenciális létet valóságossá teszi: ez az efficiens vagy ható ok.

"Szükségszerű, hogy a matérián és a formán kívül legyen még valami princípium, amely cselekszik, és ezt nevezzük efficiensnek, azaz ható oknak, vagy mozgatónak."¹⁶

Lényegében elfogadta Arisztotelész kozmogóniáját. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartotta, hogy a tudomány új magyarázatokat is létrehoz. Tamás a tudomány tételeit nem tartotta örökérvényűeknek. A hittételek igazsága viszont szerinte nem függ a tudomány tételeitől. A hit racionálisan belátható, de független a földi világ jelenségeinek tudományos magyarázatától. Ez a megoldás, a hit és a tudás elválasztása a tudomány számára is sokkal nagyobb szabadságfokot biztosított, mint a középkor korábbi évszázadaiban.

. 2. A természeti törvény fogalmának kialakulása

(Ropolyi László)

Ebben a fejezetben áttekintjük a természeti törvény fogalmának kifejlődését az ókortól a XVII. századig. Megmutatjuk, hogy ez a fejlődés szorosan kapcsolódott a természetről való gondolkodás középkori változataihoz. A közös történet eredményeként a természetet autonóm, de nem szuverén létezőnek tekintik, amelynek saját – hasonló státuszú – törvényei vannak.

Az ókortól a XVII. századig terjedő időszak filozófiai (és persze természetfilozófiai) nézetek sokaságát termelte ki. A modern kor – értsd: a fejlett polgári korszak – azonban olyan sikeresen számolt le a középkori gondolkodás maradványaival, s juttatta érvényre a polgári értékeket, hogy sokáig elterjedtnek számított az a felfogás, mely szerint a középkort differenciálatlanul beborítja valami sötétség; ott semmi érdemleges gondolatot nem lehet találni. Akkoriban a kritikus ész helyett a vakhit uralkodott a gondolkodáson, s ennek következményeként csak ezoterikus, misztikus világfelfogások jöhettek létre. Ebben a véleményben persze van igazság, ám, ha túlontúl komolyan vesszük, veszítünk vele: elveszítjük a középkor és az újkor összehasonlíthatóságának a lehetőségét, s nem fogjuk észrevenni a világszemlélet mindkét periódusban megtalálható közös vonásait. Így az a látszat is keletkezhet, mintha az újkor hozna létre mindent, minden előzmény nélkül, szinte a semmiből, s nem volna adósa ama korábbi évszázadoknak.

Az utóbbi néhány évtizedben a gondolkodás történetének sok kutatója dokumentálja a középkori filozófia, tudomány, sőt technika jelentős, elhanyagolt, vagy elfeledett eredményeit¹⁷ . (Talán meglepő, de ebben a feléledő érdeklődésben észrevenni véljük korunk és a középkori világállapot hasonlóságait is¹⁸ .)

Mindazonáltal a továbbiakban nem vállalkozunk a középkori (és reneszánsz) gondolkodás sok száz éves történetének áttekintésére – ilyeneket találhatunk filozófiatörténeti, tudománytörténeti könyvekben -, itt csupán jelezni fogjuk a fontosabb tendenciákat, természetfilozófiai irányzatok felemelkedését és háttérbe szorulását, annak érdekében, hogy fő mondanivalónkat érthetőbben fejthessük ki. Fő célunk az, hogy bemutassuk a természeti törvény fogalmának kifejlődési folyamatát – ez a folyamat éppen e korszakban zajlott, s az újkorban ért véget – , mint olyan fejleményt, melynek megértéséhez nélkülözhetetlen figyelembe venni az évszázadok – különböző értékeket és érdekeket hordozó – örökségét.

.. 2.1. Természetfilozófiai tendenciák a középkorban és a reneszánszban

A szóban forgó időszakban öt jelentősebb természetfilozófiai irányzat jutott szerephez: a platonista, az arisztoteliánus, a sztoikus, a démokritoszi-epikureus és a hermetista-gnosztikus-misztikus. A lehető legrövidebben szeretnénk felidézni ezeket a nézetköröket s szerepüket. A rövid tárgyalás mellett szól az is, hogy legtöbbjüket az antik változatok ismertetésénél már kielégítően jellemeztük. (Egy részletesebb leírás természetesen minden áramlatnak sok, adott esetben egymással is vitatkozó képviselőjét tudná felvonultatni.¹⁹ )

..1. 2.1.1. Platonista-neoplatonista irányzatok

A platonizmus különféle változatai – különösen a III. századtól, az újplatonizmus kialakulásától – a VI. századig egyértelműen uralkodó nézetek a görög világban. Képviselői megpróbálják egységesíteni Platón és Arisztotelész felfogását, platonista alapon kihangsúlyozva a nézeteikben megtalálható hasonlóságokat. Álláspontjuk jelentős mértékben meghatározta a kereszténység filozófiáját. Természetfilozófiai szempontból érdekesek lehetnek Philón (i. e. 25-i. sz. 50), az Alexandriában tevékenykedő Kelemen (150-211) és Órigenész (185-254), továbbá Plótinosz (203-269) és Augustinus (354-430) gondolatai. Későbbi korokban is – az arab világ kivételével – domináns világnézetnek tekinthető, egészen a XIII. századig, a skolasztika arisztotelianizmusa térhódításáig. A XV-XVI. századi Itáliában újraéledő platonizmus befolyást gyakorol Paracelsus (1493-1541)²⁰ és Bruno (1548-1600)²¹ természetfilozófiájára is.

..2. 2.1.2. Arisztotelianizmus

Az arisztotelészi hagyomány Európában három vonulattal rendelkezik.

i) A bizánci tudósok őrizték meg és kommentálták az eredeti görög Arisztotelész szövegeket. Ezeknek a műveknek Európában csak a XV. századtól lesz hatása. Felhasználásukkal hadakoznak majd a reneszánsz értékeket követő itáliai filozófusok a skolasztika azon maradibb képviselői ellen, akik Arisztotelészt csak fordításokból, s arab kommentátorai révén ismerhették.

ii) Korábbi, és természetfilozófiai szempontból jelentősebb, szerepe volt az arab arisztoteliánusoknak. Az arab birodalmak fontos filozófusai: Avicenna (980-1037) – arab néven Ibn Szina – és Averroës (1126-1198) – arab nevén Ibn Rosd – az arisztotelészi természetfelfogást alkalmazva értek el jelentős új eredményeket pl. az orvostudományban és az alkímiában. A kommentárjaikkal kiegészített Arisztotelész lesz az, aki a XIII. századtól kezdődően – skolasztikus mesterek (pl. Aquinói Szent Tamás (1225-1274)) hathatós támogatásával – meghatározza majd az egész európai gondolkodást.

iii) Mindezidáig ugyanis Európa nagyobb részén Arisztotelész saját jogán – a latin világ érdektelensége miatt – jószerivel ismeretlen, vagy mellőzött szerzőnek számított, az újplatonizmusba beépült gondolatai révén volt csak jelen. Ettől kezdődően azonban többszáz éven át Arisztotelész művei a filozófia és a természettudományok tankönyveinek számítottak Európa egyetemein²² . (Jellemző például, hogy egyetemünk alapítója, Pázmány Péter (1570-1637) az 1598-1600-as években, a grazi egyetemen tartott előadásaiban híven követi Arisztotelész Fizikáját²³ .) Az persze az iménti idézetből is jól látható, hogy a skolasztika különféle képviselői – a kor igényei szerint – át-átértelmezték a régi bölcset. (Így például Arisztotelésznél nincs szó az anyagteremtő Istenről.)

..3. 2.1.3. Sztoikus természetfilozófia

A sztoikus filozófiai rendszer már kifejlődésének korai fázisában – az i. e. IV-III. században, kitioni Zénón (336-264)²⁴ és Khrüszipposz (281-208) hozzájárulásával – kialakította természetfilozófiai álláspontját.²⁵ Eszerint a világ egybefüggő, folytonos, dinamikus egész s ekként érthető meg. Eme egység egyik hordozójának tekinthető szubsztrátum-fogalmuk, a pneuma, a világot folytonosan kitöltő dinamikus – változékony, s belső kohéziós, szervező erővel rendelkező – kontinuum. (Ez természetesen sokban hasonlít Arisztotelész szubsztrátumára, de figyelemre méltó különbségek is vannak: a pneuma az aktív szervező erő forrása is, míg Arisztotelésznél ez a szubsztrátumtól – potenciálisan – elkülönülő formához kötődik.) A világ egységességét hirdető felfogásuk további fontos ontológiai következménye panteizmusuk, mely szerint Isten és Természet egyek. A világban minden egyértelműen determinált, még akkor is, ha ez az ember számára aktuálisan nem látható át. Kikutathatók a világ törvényei, – de ezek is egységesek, vagyis nincsenek külön természeti és emberi törvények. (Természetesen ez a nézetük játszik fontos szerepet a természeti törvény fogalmának kialakulásában.)

A sztoikusok érdeklődése később inkább társadalmi és erkölcsi kérdésekre koncentrálódott, de természetfilozófiájuk hatott Alexandriában, Rómában, s közvetítésekkel később is. A középkori világképben a sztoikus rendszer háttérbe szorult, de egyes elemei beépülve a platonista, vagy arisztoteliánus rendszerekbe jelen lehettek. Így például a földi és égi jelenségeknek egységes, összefüggő rendszerként való sztoikus felfogása jelentette az asztrológia – s kisebb részben az alkímia – egyik elméleti-ideológiai bázisát. A későbbiekben nézeteik felbukkannak Bruno és Spinoza természetfelfogásában és a fizika mezőelméletét kidolgozó fizikusok gondolkodásában. (Így például a későbbi fizika éter-fogalma a sztoikus pneumához kapcsolódik.)

..4. 2.1.4. Démokritoszi-epikuroszi hagyomány

Démokritosz és Epikurosz atomelméletei a maguk diszkrét atomjaival és üresség-koncepciójukkal létrehozásuktól kezdődően az anyagi szféra folytonosságát hangsúlyozó arisztotelészi és a sztoikus világképpel egyaránt szembenálló felfogást képviseltek. Az atomista világkép önálló kifejtését később csak Lucretius (95-55) költeményében²⁶ találjuk meg. Mindazonáltal megfigyelhető néhány késő ókori szerzőnek az a törekvése, hogy beépítse az atomhipotézist pl. az arisztotelészi fizika rendszerébe. Jelentősebb természetfilozófiai szerephez a XVII. századtól kezdődően jut majd.