Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

Kulcsszavak: literatúra, litterae, erudíció, irodalom, szépirodalom, irodalmiság, irodalmi nyelv

„Irodalom” szavunk a nyelvújítás terméke. Eredetével több közlemény foglalkozik. Tolnai Vilmos az Athenaeum 1841. január 10-i számából Kuthy Lajos Literaturai pártemberek című cikkét idézi mint a szó legkorábbi lelőhelyét: „Valaki monda: irodalmi ellenfelednek csak akkor felelj, ha ezüstkanál-lopással vádol.” Arra a feltevésre, hogy a szó Szemere Páltól származik, ezt válaszolja: „Szemere 1840-ben még világliteraturá-t ír (Munk. 2:17), 1842-ben pedig már javában ezeket: irodalom, irodalomköltészet, irodalom történetileg, költészeti irodalmunk (Munk. 2:187).” Hozzáteszi, hogy az Athenaeum 1841-i évfolyamában is még a „literatura” járja, kivéve Kuthyt. A következő évben azonban az „irodalom” használata szinte kizárólagossá vált.

Simonfi János Szemere Bertalan Utazások külföldön (1840) című útinaplójának több helyén felfedezte az „irodalom” szót, és feltételezte, hogy az újítás a szerző nagybátyjának, Szemere Pálnak a műve.

Kovalovszky Miklós Tudományos nyelvünk alakulása című tanulmányában egy még korábbi adatot ismertet: „Új és érdekes adat, hogy Horvát István már 1832-ben használta egyetemi magyar irodalomtörténeti előadásában, amint a róla készült, egykorú és hitelesnek tekinthető jegyzet mutatja. (Horvát István magyar irodalomtörténete. Magy. Irod. Ritkaságok. 28. sz.). A szó a következő két kapcsolatban szerepel: »az irodalom és tudományos műveltség« (103); »a magyar nyelv és irodalom« (136). Hogy honnan vette, vagy hogy ő maga alkotta-e, nem tudjuk. Horvát nem volt szóalkotó; Szemere Pállal való szoros baráti és írói kapcsolata az utóbbira utal mint forrásra. A szó és használata mindenesetre még új, szokatlan, mert csak a két idézett helyen fordul elő. Egyébként Horvát a literatura szót használja; a jegyzet is ezt a címet viseli: Magyar literatura. A literatura fogalmát azonban Horvát még egészen tágra szabja: beletartozik minden, amit egy nyelven írtak s mindenki, aki a nyilvánosságnak ír, bármi is művének a tárgya. A literatura tehát nála a nemzet egész szellemi életének írásos vetülete, a műveltség írott alapja, írásbeliség. »Literaturának« neveztetik – mondja a jegyzet – valamely nemzetnek egész tudományos köre, tudniillik minden munka és minden író összevéve teszik a literaturát... A Magyar Literatura pedig az a tudomány, mely a magyar nyelvnek eredetét, viszontagságait és kifejlését terjeszti elő (27).” Kovalovszky Miklós megjegyzi, hogy „az irodalom nem került még be a Tudós Társaság Zsebszótárának egyik kötetébe sem (1835, 1838), pedig a szerkesztők nem idegenkedtek a terjedő és életképes új szavak felvételétől. A szótár a ném. Lit(t)eratur szót literatura, tudományosság, könyvtudomány értelmezéssel fordítja, tehát a Horvát István meghatározta tágabb jelentésben véve.”

Az irodalom 1841 után pár év alatt már visszavonhatatlanul a literatúra magyaros szinonimája lett, s rövidesen ez lett a magyar szó, bár a literatúra, amely egy fél évszázad alatt teljesen meghonosodott, továbbra is szókészletünkhöz tartozik. Amikor Szemere Bertalan könyvében a nyelvújítási szót használja, már nem is a Horvát István által adott definíció értelmében teszi: nála egyértelműen szépirodalmat jelent. Mint ahogy már ötven évvel korábban is elsősorban ebben a jelentésben került hazai forgalomba a „literatura” a magyar szépírók körében. (Általában megfigyelhetjük, hogy a tudós, professzori definíciók inkább követik – ami a literaturát és az irodalmat illeti – a korábbi szótárak példáját, mint a köznyelvi használatét.) Ez a jelentése is mindmáig fennmaradt, s bár a másikat A magyar nyelv értelmező szótára elavultnak minősíti, szakköreinkben még forgalomban van, nemegyszer a litterae helyett is: „ 1. (rég, vál) Irodalom, kül. szépirodalom. 2. (elav) Műveltség, tudományosság, írásbeliség”. Az „irodalom” elterjedése előtt pedig ez volt a magyar szó, s ha nem kerül sor arra a magyarításra, amelynek adataira fentebb utaltam (megjegyzem: egy ideig az „iralom” szó is versenyben volt – a Czuczor-Fogarasi Szótár 1865-ben még jegyzi), nálunk is az történik, amire Tolnai Vilmos céloz idézett közleményében: „a legtöbb európai nyelv az irodalmat a latin literatura szónak kevéssé módosult származékaival jelöli meg”.

Mindmáig kevéssé tudatosodott bennünk, noha nem új felfedezés, hogy ez a szó nem a magyar deákság korábbi századaiból öröklődött ránk, hazai latin nyelvű szövegeinkből átszármazva a magyar nyelvűekbe, hanem újonnan érkezett jövevényszó, amelyet nyelvünk a 18. század utolsó évtizedében fogadott be. Közvetlen eredete tehát nem Cicero, de még csak nem is a reneszánsz humanisták latinságában keresendő, hanem a modern irodalomfogalomnak abban a nyugat-európai terminológia-kohójában, amelynek a littérature, a literature, a letteratura stb. köszönhető. A mi viszonyaink között a legközvetlenebbül, legelevenebben valószínűleg a Literatur hatott. Ez az eredet nem maradt homályban a kezdet kezdetén sem. Pápay Sámuel A magyar literatura esmérete (1808) című könyvének lapjain a kor Európájára mutat: „Ez a' Deák szó Literatura, mellyet tsaknem minden Európai Nemzetek felvettek a' magok nyelvébe, 's azzal mint sajáttyokkal úgy élnek, átallyában tekintve Könyvekbül 's írás olvasás által szerzett tudományt tesz...” Helyes Pápay észrevétele literatúra szavunk forrásáról, de jelentésértelmezése nem a szó akkori modern használatából, hanem saját latinos könyvtudományából indul ki. Igaz, ezt a jelentést az „Európai Nemzetek” sem hagyták el egészen, de ekkor már mellé- vagy éppenséggel alárendelték a Pápay által nem idézett jelentésnek, amely könyvek és írások összességét fejezi ki. Sőt már a szépirodalom jelentés sem volt ekkoriban idegen tőle. S épp e két utóbbi, egymást részben átfedő jelentése miatt tekinthetjük a 18. század végén jövevényszónak a literatúrát, még ha egyéb jelentéseit korábban már ismerte és használta is a hazai deákság. Természetesen mint latin szót ismerte, használta. S íme ez a deák ismeret hatott továbbra is még egy ideig a magyar literatúra szó tudós értelmezésére, még csak nem is a litterae, amelynek örökébe lépett.

A literatúra volt az a magyar szó – és nem az irodalom –, amely címere, pajzsa, lobogója lehetett nemcsak azoknak a törekvéseknek, amelyek a 18. század végén a folyamatos magyar irodalmiság intézményes feltételeit próbálták megteremteni, hanem a reformkori, minden korábbinál hatékonyabb erőfeszítéseknek is. Újsága, modernsége, vállalt funkcióinak elevensége magyarázza, hogy nem esett áldozatául a nyelvújítás korábbi hullámainak. Addig szolgált, amíg az új jelentésköröket végképp meggyökereztette, megszilárdította az értelmiség tudatában. S ekkor bármely magyaros kifejezés (iralom, irodalom) azonnal alkalmas lehetett e kijegecesedett jelentés átvételére. A literatúra ettől kezdve válhatott másodrendűvé az új, de hazai tőből képzett szinonimája mellett, s így lett mindinkább a választékosság, idegenség, avíttság múzeumi tárgyává. Különös, hogy Horváth János, aki felismerte az irodalom terminusainak korhoz kötöttségét és szociológiai meghatározottságát, s aki Kazinczy törekvéseiben meglátta egy új irodalmiság kezdetét, a literatura szót a középkori latin nyelvű hazai irodalom jelölésére alkalmazta A magyar irodalmi műveltség Első könyvében. Itt-ott ezt a szóhasználatot követte többek között az akadémiai magyar irodalomtörténet is.

Az írásművek együttesének jelölésére Cicero a litterae szót használta, s a reneszánsz humanizmus lényegében ezt a szóhasználatot újította fel. A magyarországi szóhasználat a latin nyelvű szövegekben szintén ezt a humanista gyakorlatot követte. A 18. században is ez dívott, ezt a szót vagy melléknévi alakját látjuk viszont Zwittinger Dávid (Specimen Hungariae Literatae, 1711) és Wallaszky Pál (Conspectus reipublicae literariae, 1785) könyvének, vagy a Rotarides Mihály tervezte HistorA Conspectus megjelenése egyébként csak három évvel előzte meg a litteratura új jelentésű felbukkanását Kazinczy egyik levelében. Nincsen adatom arról, mikor jelent meg ez a szó modern jelentésével első alkalommal a hazai latinságban. A nemzetközi és hazai előzmények ismeretében nyilvánvaló, hogy nem a római klasszikusok, hanem a francia és német szerzők szóhasználatában kell keresnünk a változás hátterét. 1786-ban, tehát még mindig két évvel a litteratura magyar szövegkörnyezetben való feltűnése előtt, Kovachich Márton György pesti német nyelvű folyóiratának címében már jelen van a Litteratur szó: Mercur von Ungarn, oder Litteraturzeitung für das Königreich Ungarn, und dessen Kronnlander, Herausgegeben von einer Gesellschaft patriotischer Liebhaber der Litteratur auf das Jahr 1786. Wallaszky Conspectusának második kiadása (1808) ugyanazon a lapon idézi, amelyiken az első kiadást kiegészítő újabb magyarországi anyaggal kapcsolatban fordul elő a latin szövegben a litteratura szó írástermékek összességére értve. – Ennél korábbi előfordulással találkozunk az 1791-ben a bölcsészeti kar esztétikai tanszékére meghirdetett pályázati felhívás latin szövegében: „literatura”, „cultura literaturae hungaricae.” Valószínűleg a német szóhasználat hatott. Abban azonban, hogy a magyar jelentkezők közül Nagyváthy és Szentjóbi Szabó használják latin nyelvű pályázataikban a literatura szót, már a hazai gyakorlatnak is része lehetett. A 80-as és 90-es évek fordulóján a literatúra valószínűleg ugyanolyan sebesen terjedt, mint fél évszázaddal később az irodalom. Más jelentkezők és a vizsgabizottság tagjai inkább a litteraet használták. – Ugyancsak a modern hatásra végbement latin terminológiai változást tanúsítja még a századforduló előtti időszakban Teleki József marosvásárhelyi és pesti könyvtárkatalógusainak összevetése. A marosvásárhelyi könyvtár katalógusa 1782-ben készült. Itt a Dictionaria et Historia Litteraria szak kézikönyveket, szótárakat, orvosi, filozófiai, földrajzi, közgazdasági és kertészeti lexikonokat, tudománytörténeti munkákat, életrajzokat tartalmaz. Szépirodalmi művek a Humaniora szakban találhatók. Az a katalógus viszont, amely Teleki halála (1796) után készült pesti könyvtáráról, a szépirodalmat a litteratura antiqua és a litteratura recentior szakokba sorolja.ia Hungarica literaria (1745) címében. A minden tudós írásművet felölelő szó a litterae, melléknévi alakja a litteratus és a litterarius (gyakran egy t-vel írva). A litteratura (literatura) előfordulhat, ábécét, írást, könyvekből szerzett tudást jelentve, s ez az utóbbi jelentés hellyel-közzel összemosódhat az erudíció forrásvidékére való ráértéssel. De meggondolandó, vajon nem későbbi jelentéstulajdonítás sugallja-e ezt az értelmezést. – Félreérthető ebből a szempontból Kenyeres Imrének Wallaszky Conspectu-sához fűzött megjegyzése. „A Conspectus első fejezetét a hun-szittya idők irodalmáról szóló fejezet alkotja, úgy, ahogy az már Bél és Rotaridesen keresztül az ő iskolájuknak hagyományává vált” - írja, s ezzel azt a benyomást kelti, mintha úgy értené, hogy a fejezet címében is – De Litteratura Hunno-Scythica – a széles értelmű, tudományt jelentő irodalomra utalna a litteratura. Holott erről szó sincs, a rovásírást jelenti ugyanúgy, mint Bél Mátyásnak az ősi magyar írásról szóló értekezésének címében: De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio (1718). A Conspectus első fejezetében vannak az „irodalomra” vonatkozó észrevételek, de ezekben a szerző a litterae szót használja. Ez világosan kiderül Kenyeres Imre egy másik megjegyzéséből is: „Mivel erősebben történész, mint pl. Bod, a tudományt nem köti az írásbeliség kritériumához, és nagy nyugodtsággal tárgyal első fejezetében minden történeti adatot »litterariának« és mindazt, ami már a Tentamenben földolgozott korszakát megelőzi.”

A hazai latinságban ennél sokkal korábbi időpontban aligha volt ismert és használt a lit(t)eratura új, a nyugat-európai irodalmak körében frissen kiművelt jelentése. Bessenyei és kortársai még nélkülözték ezt a szót. Bessenyei irodalomra utaló szavai a Holmi (1779) három változatában az írás, olvasás, könyvek, poétai munkák, költés, írók, penna és – állandó jelleggel, mind a tudás és művelődés mint állapot, mint eredmény, mind pedig a műveltség szellemi anyaga jelentéssel – a tudomány vagy tudományok, sőt szép tudományok.

A tudomány szó már a Jókai-kódexben is megtalálható, s újra meg újra feltűnt a hitviták irataiban (Dávid Ferenc: Rövid magyarázat miképpen az Antikrisztus az igaz Istenről való tudományt meghomályosította, 1567; Pázmány Péter: A mostan támatt új tudományok hamisságának tíz nyilván-való bizonysága, 1605). Ez a szó lett a magyar felvilágosodás mindenes közszava. Bessenyei nemegyszer hangsúlyozza: a hittudományt nem sorolja a „nekünk való ismerettség” sorába. Küzd a nyelvvel és küzdelmet hirdet érte: „Látod hogy a szóknak erejét, most kell keresnünk, és alkalmaztatnunk Magyarba” – írja anyagelvű filozófiai nézeteit magyarázva, és össze is állít egy szójegyzéket: a Világ tudomány a filozófia, Test tudomány a fizika, Szent tudomány, a teológia. A tudomány jelenthet tudást is: született tudomány: idea innata. A tudományok közé értendő a költészet is, mint a Mély okoskodás, s' írás című fejezetből kiderül. Bíró Ferenc állapítja meg Bessenyei Magyarság (1778) röpiratáról: „a tudomány művelése itt komédiák, tragédiák írását jelenti.” Végtére is a tudományok legelevenebb, legkívánatosabb fajtája a poétaságban található fel: „Egy ékesen szólló, egy hatalmas Poéta többet végbe viszen az embereken, mint száz ezer Seneca. Az az Író, kinek munkájira az olvasók soha nem mosolyodhatnak, sem könyvezhetnek, sem semmi féle vitézi, vagy szerelmes indúlatokra nem ragattathatnak, nem messze terjed, és tsak Bibliothékákra szorúl ritkaságnak, hol ki ki ditséri, de soha nem olvassa.” De nem minden, ami hat a fantáziára, számít józan tudománynak: a Kabala a „részeg Emberi tudományok” között kap helyet.

A kortársak írásaiból is kitűnik, hogy a „tudományok” általánosságban magukban foglalták a „szép tudományokat” is, a schöne Wissenschaften módjára, hol minden művészetet, hol elsődlegesen az írás művészetét értve rajtuk. Előfordul azonban olyasmi is, amire a „szép” jelzőt olvasva nem gondolnánk. Erre ugyancsak Bíró Ferenc hívja fel a figyelmünket: Ányos Pál A szép tudományoknak áldozott versekben (1780) „nemcsak az irodalmat és történetírást érti a szép tudományok alatt, hanem a tudomány mindegyik nemét”. Barcsay Ádám versében - Tudományok nevekedéséről, budai ferdében (1777) – az ipari fejlődést előmozdító szakismereteket jelentik a „tudományok”. Kármán József viszont – A nemzet csinosodásában (1794) és az Uránia Bévezetésében (1794) – a literaturával egy sorban, jelentésátfedéssel használja a tudományok szót, a bölcsességet is ideértve, s ritkán téve jelzővel különbséget „a szép és jó tudományok” között. A litterae jelentése tehát a Wissenschaften mintájára mintegy a tudomány, tudományok közvetítésével társul a literaturához.

A jelentésváltozás már a litterae 18. századi használatában megkezdődött. Kenyeres Imre úgy látja, hogy a differenciálódás a 18. századi magyar „irodalomtörténetek” sorában is nyomon követhető. Míg a humanizmus litterae-fogalma számára minden írott munka „része a nagy, egyetemes tudománynak. Nem tesz különbséget tudományos és költői mű között, mert a verses alak csak megnyilatkozási forma előtte, s lényegében »tudós« jellegű.” Bod Péternél viszont „a »litterata« értelmezés ... más, mint elődeinek szemléletében. Ugyanis nemcsak tudományt ismer, de tudományokat is, s ez jóval fejlettebb álláspont a félszázad előttinél.” A literatura már leginkább csak a humán tárgyakat fogja át, egyre szűkebben, csak az irodalom nyelvi alkotásmódjához közel állókat. S persze már a további specializálódás is megkezdődött a szó külföldi előtörténete folyamán: a szépirodalomra szűkült az egyik domináns jelentésköre.

Alig lehet kétségünk, hogy ezzel az utóbbi jelentéssel fordul elő Kazinczy levelében, amelyet Ráday Gedeonnak írt Kassán, 1788. szeptember 27-én: „Én miólta Bétsből meg-jöttem, tsak két ízben nyúltam a' Litteraturához. Eggyik alkalmatossággal Secundusból végzettem el az ide zárrt Elegiámat; másszor pedig a' Messziásból fordítottam 4. levelet.”

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára e legkorábbi példán túl továbbiakat közöl a lit(t)eratúra (szép)irodalom, (schöne) Literatur jelentésére: „1790/1891: Literaturának gr. (Kazinczy: Lev. 2: 9: NSz.); 1791/1910: Litteratúrát gr. (Verseghi: Kisebb költ. 79: NSz.); 1794: Litteratúra (Kármán: Uránia 3: 296: NSz.); 1797: Literatúrát gr. (Gvadányi: Világ. hist. 3: 245: NSz.); 1802: Literaturának gr. (Molnár J.: Könyvház 18: 3: NSz.).”

Az előfordulások azonban szélesebb körűek voltak, mint a Szótár adatai mutatják. Magában a Kazinczy-levelezésben található például gróf Széchenyi Ferenc levele: „A Magyar Literaturának hasznosabb, és helyessebb elő mozdítására, és gyarapítására tzélozó Projectumáról is tészen az Ur emlékezetett kedves Levelében...” (Béts, 1790. január 20.)

A literatúra még 1788-ban fellépett a szélesebb nyilvánosság előtt is. Az ekkor induló kassai Magyar Museum Bévezetésében látszólag csupán a tudományok szinonimája. (Batsányi felhasználta Kazinczy korábbi, 1787-ben kelt „Előbeszéd”-tervezetét, de abban nem fordul elő a literatúra.) Új viszont az, hogy midőn a Bévezetés nem általában a műveltségről, tudásról szól, hanem az irodalomról (példái alapján mindenekelőtt a szépirodalomról) mint társadalmi intézményről s mint történeti folyamatról, következetesen csakis a literatúra szóval él. S aligha véletlen, hogy ott is ez a szó áll, ahol történelmi példaként a német irodalmi fejlődésre hivatkozik, s arra utal, hogy a jelen helyzet egy ilyen felívelő pálya kezdetét jelentheti Magyarországon is. „Legutolsók voltak ezen tudós nemzetek között a németek, kiknek majd hasonló akadályokkal kelletett küszködniek, mint minékünk. A német literatúrának nevezetesebb időszaka a most folyó száznak negyedik tizével kezdődik. Bodmer, Breitinger, és Haller eleget fáradoztak ugyan már azelőtt, de nem találtak még akkor követőket. Az ötödik tizben szövetkeztek össze egész Németországon a legszebb lelkek, legtehetősebb elmék a nemzeti nyelvnek mívelésére s a tudományoknak terjesztésére. A hatodikban és hetedikben mind többen-többen lettek; és így hovatovább mindinkább gyarapodott nyelvök s tudományok, elannyira, hogy ma a literatúrának akármely nemében bátran a legnevezetesebb európai tudós nemzetekkel vetélkedhetnek.”

Erre a folyamatosan fennálló, történelemmel bíró alakulatra, s nem egyszerűen az írásművek összességére utalt ez a szó a Mindenes Gyűjtemény (1789) beköszöntőjében is, midőn „a magyar literatúra virágoztatását” említette. Még szembeötlőbb ez a jelentés Kazinczy folyóirata, az Orpheus (1790) Bévezetésében. „Széphalmy” arról értekezik, hogy egy történeti fejlődés kezdete ez az időszak: „literaturánk enniusi epocha”. A történelmi kezdeményezés öntudatát ugyanez az antik párhuzam („Plautusnak és Enniusnak ideje”) – amely egyébként előfordult Kazinczy Élőbeszéd-tervezetében – fejezi ki a kassai Magyar Museum Bévezetésében. Ez a szóhasználat arról árulkodik, hogy Magyarországon az új jelentésű literatúra szó befogadása egybeesett a nemzeti irodalom intézményes létezésének, történelmi folytonosságának megalapozására tett első elszánt erőfeszítésekkel. Elsősorban arra a – szerencsés esetben „bővített újratermeléssel” járó – körforgásra, ciklikus előrehaladásra gondolhatunk, amely az irodalmi folyóiratok fennmaradása esetén beindulhatott volna – a kritika megszerveződésére, az olvasóközönség nevelésére. „Még soha sem vólt ily buzogás...” – írta Baróti Szabó Dávid a Magyar Museumban (1788, I: 75).

Ez a nagy nekilendülés egy újfajta irodalmiság kezdete, s ezt kifejezte ez a régi-új szó. A Bessenyei nevéhez fűződő nemzeti irodalmi program még csak másodlagosan volt szépirodalmi elsődlegesen intellektuális felemelkedés volt a cél, s a szépirodalom ennek lehetett jó eszköze. Ez a nyelvi programban is kifejeződött. Csetri Lajos írja: „Ahogy a felvilágosodás korában a társadalomátalakító célú moralitás és didakticizmus eluralkodásával időlegesen háttérbe szorul a szépirodalmiság autonómiájának már a XIV. Lajos udvara körül kialakult viszonylag magasabb foka, megint nem csoda, hogy ennek a nyugati felvilágosodásnak a hatása alatt a mi első modern nyelvi programunk, Bessenyei röpirataiban és esszégyűjteményében, A Holmiban, elsősorban a nemzeti tudományos nyelv ijesztő lemaradását akarja behozni, a szépirodalom nyelvének ilyen igényeit nem különbözteti meg.” Ezzel szemben az irodalom mint autonóm művészet áll az új törekvések középpontjában: „A nyelvi törekvések irodalmi szempontú tisztázása, mi Kazinczy nevéhez fűződik, egy egészen újszerű, modern irodalmiság kiforrását segítette elő: a vallás és erudíció jegyében álló régi irodalmiság helyére most állhatott oda igazán a modern szépirodalom.” Horváth János e szavaihoz csak annyit tegyünk hozzá, hogy nemcsak az új jelentésű literatúra szó első felbukkanása fűződik Kazinczy nevéhez, mintegy az új irodalmiság megnevezéseként, hanem alighanem gyors elterjesztésében is nagy része volt neki.

Talán nem is volt baj, hogy nem sikerült mindjárt magyar tövű nevet adni ennek az eladdig nem észlelt jelenségnek, ennek a versben és prózában egyaránt esztétikumot hordozó („terjednek az ékes Elméknek szüleményi folyó s versbéli beszédben...”), magyarul szóló és előre látható, elvárt önszabályozásával önfenntartóvá váló folytonosságnak. Az európai nemzetekével közös kifejezés megkönnyítette a tartalmi megértést és igazodást. Gondoljuk meg: Wellek és Escarpit adatai alapján alig volt lemaradás. Bécs közvetítő szerepét sem szabad lebecsülnünk. Horváth János írja, hogy amikor Kármán József „1788-ban Bécsbe ment, már nem Bessenyeiék Bécsét találta ott; a francia felvilágosodás e keleti végvárába már megérkeztek az újabb, Herder-féle hatások, az irodalomban és népi költészetekben a nemzeti, faji különbségeket méltányló új felfogás hullámai.” Ami a literatúrát mint az új irodalmiság felé mutató műszót illeti, Kármán egyértelműen képviseli az átmenet irányát: „Ideális célja ugyanaz a közboldogság, mint Bessenyeié, melyet felvilágosítással érhetünk el. Látni azonban már, hogy újabb kor fia: a tudomány mellett határozottan érzi a szépirodalom (költészet) fontosságát, a józan értelem mellett a »szépízlés« jogát a vezetéshez.” Horváth János azt is megjegyzi, hogy „ő a tudományt még korántsem ejti ki az irodalom fogalmából.” Ezt a fogalmat azonban Kármán is a literatúra szóval nevezte meg. Mint a 18. század utolsó évtizedétől kezdve mindazok, akik felismerték a fordulat lehetőségét.

Igaz, amit Martinkó András ír e fordulat egyik fő letéteményeséről: „A 18. század második felének magyar olvasóközönségében a közönség akármelyik szektorát nézzük is – még nincs közönség méretű igény az önelvű magyar szépirodalomra.” Már György Lajos kellőképpen indokolta ezt a tényt A magyar regény előzményei A román és az olvasóközönség című fejezetében, bár megjegyzi, „lehetetlen észre nem vennünk éppen a románokon keresztül a közönség és az irodalom viszonyának fokozatos javulását”, de csak a 19. század húszas éveinek a végére teszi a gyökeres változás kezdetét: „már olyan hangok hallatszanak, hogy »a magyar olvasó közönség, ha nem is hirtelen, mégis lassanként szaporodik«. Már afféle megállapításokat olvasunk, hogy a termelés nem elégíti ki a szükségletet...” Valamiféle magyar szépirodalmi igényt sejtet a 18. századi kéziratos irodalom bősége, a regénysikerek a század utolsó harmadában, de az igazi igény egyelőre csak az írókban, a nemzetet fölemelni vágyó hazafiakban van meg. Ők maguk mind több lényeges összetevőjét ismerik fel annak a dinamikus rendszernek, amely által az irodalmi kommunikáció intézményessé és folytonossá, önelvűvé és öngerjesztővé válhat. Művelődés, oktatás, a nyelv pallérozása, Tudós Társaság, kritika („a penna csatája” Bessenyeinél), a szépirodalom önállósulása (a próza esztétikumának elismerésével, fordításokkal és Kármán eredetiség-eszméjével), szépirodalmi folyóiratok - s bennük a most kezdődő intézményes irodalmi folyamat és folytonosság öntudata, a literatura jelentésének sajátos hazai tartalmaként.

Így vált ez a jövevényszó nemzetibbé, mint sok más európai nemzet körében, ahol meglevő folyamatokra, konfigurációkra telepedett rá. Pedig a magyar a latin szót lényegében változatlan formában vette át: szimpla „t”-vel, csak utóbb ékezetes „ú”-val. Szóban még ennyi különbség sem volt a latin „literatura” és a magyar „literatúra” között. Akkoriban sokan értettek ahhoz, hogyan kell új szavakat koholni, mégis elfogadták ebben a formájában. Így magával hozhatta újszerű jelentéskörét nyugatról, míg ha új szót alkotnak, vagy a „tudományt” próbálják átértelmezni, külön bonyolult műveletekkel kellett volna a literaturának modern konnotációit, másutt már kijegecesedett specifikáló hajlamait beleültetni a szó hagyományos jelentésébe. A sors iróniája, hogy a kassai Magyar Muzsa Bévezetése, amelyben ez a deák szó először kapott nyomtatott nyilvánosságot és történelmi programot jelölő funkciót, szót emel a deák nyelv elhatalmasodása miatt, s a magyar szavak terjesztése végett egy egynyelvű szótár megalkotását szorgalmazza. Mi több, még azt a képzőt is kipécézi, amellyel mintegy fél évszázad múltán az utódok megkettőzik és feleslegessé teszik a literatúrát: „Az ilyen közönséges nyelvkönyvnek nemlétéből következik, hogy írásainkban vagy a sok idegen szót halmozzuk, vagy gondolatainkat teljességgel magyarul akarván kifejezni, új szókat koholunk, s nyelvünknek könnyű, természetes folyását, a sok -delem, -dalom, -vány, -mány s több efféle végezetű, idétlen hosszú szókkal rútítjuk.”

Furcsa, hogy évtizedekig nem volt igyekezet (vagy nincs nyoma), hogy magyarítsák a literatúrát, noha ez az írástudóknak állandóan mintegy a keze ügyében levő idegen szó volt, szaknyelvük egyik legátfogóbb kifejezése. Annak sem látom nyomát, hogy megpróbálták volna vele szemben fenntartani a „szép tudományok” vagy „tudományok”, az „írás” vagy más hasonló, korábban vagy még éppen forgalomban levő hazai szót. Ez nem azt jelenti, hogy a „tudomány” szó használata nem maradt fenn még jó ideig párhuzamosan a literatúrával, de jelentése egyre sajátszerűbbé vált, s egyre nyilvánvalóbb lett, ki használja régiesen, s ki úgy, hogy leválasztja róla a szépirodalmat és a szépművészeteket. Vagyis a szó mai jelentésében. A 18. században még bizonytalanul, túl tágan (például Ányos Pál versében) értett „szép tudományok” a művészeteket jelentik J. A. Eberhard Theorie der Schönen Wissenschaften (1783) című, magyarra fordított könyvének címében: Aes thetika vagy is A Szép Tudományoknak Theóriája (Pest, 1817). Pucz Antal fordítása már 1808-ban elkészült. S a tudomány régies (litterae) jelentésével párhuzamosan fennmaradt a literatúra deákos jelentésvonzata is. Egyes esetekben arra is gondolhatunk, hogy a literatúra szó ugyan az új nyugat-európai szóértés hullámával érkezik el olyan tudós könyvírókhoz, mint Pápay Sámuel, az 1795-ig elért eredmények lelkes képviselőjéhez, Kazinczy hívéhez, de a szóalakra mégis az eredetibb latin jelentés értődik rá: „Könyvek bül 's írás olvasás által szerzett tudomány”. A szaktudományos, s még inkább a szótárkészítői szódefiníciók konzervatív jelentésszelekcióról árulkodnak. Már idéztem Kovalovszky Miklós cikkéből a Tudós Társaság Zsebszótárából a Lit(t)eratur szót jelentését („literatura, tudományosság, könyvtudomány”). Kovalovszkytól eltérően az a gyanúm, hogy a „literatura” itt a „tudományosság” és a „könyvtudomány” szinonimája, mint Pápaynál, s még a „litterae” jelentését sem hordozza.

A magyarítás végül is nem a meglevő, korábban már valamilyen módon a litterae helyettesítésére használt eredetibb magyar szavak egyikét juttatta a literatúra modern jelentéseinek átvételére alkalmas pozícióba. A jelentésátvétel úgy zajlott le, oly sebesen és hatékonyan, ahogyan György Alajos előadása szerint a „regény” szó hatalomátvétele az Abafi címlapján való feltűnése után, szemben a románnal s minden korábbi trónkövetelővel. Még a személyi háttér is lehet azonos: Szemere Pál alkothatta az irodalom és a regény szót egyaránt, aki „tudvalevőleg rendkívül leleményes volt az új szók gyártásában, de igen bátortalan az alkalmazásukban.”

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint „Létrejöttében minden bizonnyal szerepe volt a ném. Schrifttum »irodalom« szónak, amely a schreiben »ír« családjába tartozó Schrift »irat, írás« származéka; vö. cseh pismo »írás« psáti »ír«.” Tulajdonképpen az „írással” támadt így olyan atyafisága a literatúra szó modern jelentésének, amelyből azután következtetéseket is olvashat ki mindenki, aki az irodalom meghatározásába a fogalom megnevezését is bevonja. Így azután nem fordulhat elő, hogy a szó vagy fogalom magyar értelmezője a „litera” (betű) nyomán, noha az eredetileg írott betűt jelentett, óvatlanul, akaratlanul a nyomtatásban megjelent írásművekkel azonosítsa az irodalmat. Angol nyelvű definíciókban akad erre (véletlen) példa; Welleknél is, például a Wiener-féle lexikonba írott, már idézett cikkében: „Először az irodalom az irodalmi termés egészét jelöli: minden nyomtatott terméket”. Előfordul, hogy Escarpit-nak az irodalom szociológiai dimenziójára vonatkozó megállapítása a nyilvánosságról mint kritériumról, valóban úgy fogalmazódik meg, hogy – legalábbis korunkban – beleérthetjük a nyomtatásban való közzétételt. Érdekes viszont, hogy az irodalom szó etimológiáját figyelembe vevő értelmezők nemegyszer hangsúlyozzák, hogy per definitionem nem terjeszthető ki ez a „fogalom” a szóbeliségre, illetve hogy contradictio in adjecto a „szóbeli irodalom” fogalma. Az olyan nyelvek beszélői között, amelyek nem a betű vagy írás szóból képezték irodalom szavukat, mint például az újgörög nyelvben (λογοτεχνια), az ilyen érvelés aligha meggyőző.

A betű szavunk egyébként, ha eléggé periferiális használatban is, de őriz a literaturával párhuzamos vagy egyenértékű jelentéseket. Az Értelmező szótárban ilyen a szó 2. jelentésköre: „(nép) Az írás-olvasás (tudománya)” – ez a literatura szó antikvitásban már meglevő jelentéséhez fogható. A 3. jelentés: „Írott vagy nyomtatott szöveg; nyomtatvány; irodalom.”

A román nyelvekben „természetes folyomány” a latin literat(t)ura nemzeti megfelelőjének alkalmazása, de a germán és szláv nyelvekben is elterjedt. A lengyelben és a szerb-horvátban a literatura mellett van egy „saját” képződmény is:piśmiennictwo, illetve književnost. A finn csak az írni igéből képzett kirjallisuus szót használja.

A magyarban a nyelvújítási szókettőzéssel (literatura = irodalom) lehetővé vált e két szó konnotációjának és denotációjának olyan fejlődése, amelynek következtében különbözőképpen változott jelentéstartományuk. Már utaltam rá, hogy a 20. században a szak tudományos nyelvhasználat egyáltalán nem szakszerű fordulattal a literatura jelentését a litteraevel azonosnak tekintette, s használatát mintegy visszavetítette olyan századokba, amikor ilyen jelentéssel elő sem fordult a szó, nemcsak a hazai deákságban, de a külföldiben sem. Ez a szakmai divat nem vált általánossá, de igen érdekes és jellegzetes jelentéstörténeti adalék.

Egy másfajta kettősség, amely külön-külön mind a literatúra, mind az irodalom szavunkat érinti, tanulságos az ún. „esztétikai irodalomfogalom” történeti sorsával kapcsolatos elgondolások miatt. Kovalovszky Miklós már idézett tanulmányában említi, hogy a 19. század első évtizedeiben, a nyelvújítási irodalom szó elterjedése előtt, „íróink, érezve a literatúra »szépirodalom« jelentésű magyar megfelelőjének hiányát, a poesis, és ritkábban a költészet szót használják. Ez utóbbi áll pl. Kölcseynek Berzsenyiről mondott emlék beszédében (1836).” Ez igaz lehet (bár Berzsenyi kapcsán érthető a költészet előnyben részesítése), de íróink azt is érezték, hogy az új literatúra szó jelentéstartománya, noha súlypontjában mindig a szépirodalom áll, avagy még inkább a költészet, még mindig meglehetősen tág határok között mozog. Hisz legtágabb jelentése éppen a latinos műveltségűek vulgáris etimologizálása és konzervatív hajlandósága következtében – a litterae-ével keveredve a „tudományok” lehetett. Horváth János kimutatja ezt a jelentésazonosulást, felfigyel a szakma (a tudósok, az irodalomelmélet és irodalomtörténet képviselői) eredendő konzervativizmusára („az elmélet, mint sokszor tapasztaltuk, konzervatív; de sokszorta konzervatívabb a tudományos gyakorlat, a történeti előadás kivitele”), de úgy látta, hogy az irodalom esztétikai fogalmának világos jelölését a literatúra név is késleltette. „Régi tartalmára volt már magyar szavunk: a »tudomány« szó. Új tartalmára azonban nem volt, s így az is literatúrának neveztetett. A nyelvújításnak is csak egyik utóhulláma gondoskodott megfelelő szóról, de mihelyt a régi literatúra helyén a magyar irodalom szó megjelenik, legott világosság támad, s az irodalom most már leginkább, sőt hovatovább kizárólag azt a literatúrát jelenti, mely újabban kifejlett, ti. a szépirodalmat, a mai értelemben vett irodalmat; sőt ez értelemre vonja maga után a régi literatúra szót is.”

Horváth János tévedésének alapvető oka az, hogy nem vette figyelembe a literatúra megnevezés modern nyugat-európai eredetét; semmi esetre sem állhattak rendelkezésére olyan jellegű adatok, mint amilyenekkel mi rendelkezünk Escarpit-ék és Wellek kutatásai nyomán. Egyébként valamennyi adata a mi értelmezésünket is alátámasztja. Hogy az irodalom szó a későbbiek során sem korlátozódott kizárólag a „szépirodalom” jelentésre, arra az ő saját szóhasználata is tanúság: „Mindenki tudja, hogy költészeten és szépirodalmon kívül egyéb is volt és van az irodalomban” - írja ugyancsak e mű, A magyar irodalom fejlődéstörténete „Bevezetésül” szánt részében (A rendszerezés alapelvei). Ha pedig, saját kifejezésével élve, a kor irodalomfogalmát nézzük, az általa bemutatott jelen téskeveredés körülményei között is világos, hogy a „szépirodalom” tudatos megkülönböztetésének az irodalom szó megjelenése után is a szépirodalom, összetétel az egyértelmű eszköze. Ezzel a lehetőséggel azonban élt már a literatura modern jelentésű alkalmazásának első úttörője is. Cserey Farkashoz írott levelében Kazinczy írja: „Patak és Debrecen az akkor tájban megjelent szép literaturai munkákat nevetségessé tették.” (1805. március 31.) Könyvcímként az ő fordításait tartalmazó köteteken láthatjuk viszont: Kazinczy Ferenc Munkáji. Szép Literatura (1814—1816). Benne van a Tudományos Gyűjtemény mellékletének címében: Szépliteratúrai Ajándék (1821-1827). Használják széltében-hosszában, a fogalmi értéke éppoly kevéssé volt megállapodott, mint később – talán mindmáig – az irodalomé. Fogalmi értékének elégtelenségére a Hasznos Mulatságokból idéz Horváth János egy névtelen könyvismertetést, az 1823-i évfolyamból: „A' szép Literaturának egyik legkellemetesebb, és leghasznosabb ága a' História”. Az idézett szavakat „különös kijelentésnek” tartja, s hozzáfűzi: „Világos, hogy a »szépliteratura« szó, mint valami megérzett valóságnak a kifejezője, él ugyan, de fogalmi értéke nincs még kellőképpen megállapodva.” A „história” azonban nem mindig szakszerűen tudós történetírásra, hanem a regényre vagy egyébre vonatkozik. Még a húszas években is a magyar románok címlapján leggyakrabban a „történet” jelöli a műfajt. A „história” is előfordul még: „Kóbor Istók históriája” (1826). Az idézett história „Néhai Mátisfalvi Götffy László ház népének Hora pórhada miatt esett romlása” címmel Mátisfalvi Götffy Borbála szívszorongató emlékiratára utal. Horváth János, noha ami magát az irodalmat illeti, idézi is Eötvös Józsefet irodalmiságunk német mintakövetéséről, az irodalmi tudat és fogalomrendszer tekintetében nem veszi figyelembe a kezdeti és párhuzamosan is fennálló német mintát (Literatur, schöne Literatur). Nemcsak hogy a literatura német jövevényszavunk a maga új, mondern jelentésfunkciójában és használatmódjában a 18. század végén, hanem a „szépirodalom” is egy német képződmény tükörfordítása a „szép literatura” közbejöttével. (Ha angol mintát követtek volna íróink, nem lett volna alkalmuk a „szép” jelző használatára.) Persze a német eredet tudatát a – mondhatni – visszalatinosított szóalak elfedte, tápot adott a „tudós”, valójában népi etimologizálásnak, mint láttuk, már Pápaynál is. Tulajdonképpen Horváth János „Literatura Hungarica” terminusa is ennek az etimológiának a terméke, hiszen a kifejezés egyáltalán nem egykorú a hazai (és nemzetközi) latinság középkori és reneszánsz kori szóhasználatával. Ez akkor is így van, ha igaz az, amit Wellek állít a lit(t)eratura-lit(t)erae folytonosság bizonyítása érdekében: „nincs rá okunk, hogy ezt a formát, mely pusztán a literae kibővítése, a tőszótól eltekintve vizsgáljuk” – írja a literatura alakról, de már néhány sorral odébb rátér arra, hogy a literatura igazából csak a 17. századtól fordul elő rendszeresen s nem ugyanazzal a jelentéssel, mint a literae.

Mármost mindez nem csökkenti annak a ténynek a jelentőségét, hogy Horváth János összefüggést vélt a magyar irodalom szó feltűnése és az irodalom mint művészet mind világosabb megkülönböztetése között. A literatura szó alakjában rejlő atavizmus, miután a szó jövetelének valódi okai elhomályosultak, éppen a tudós értelmezők körében akadályozhatta az új jelentés elfogadását: ezt egyszerűen rossz latintudásnak tarthatták. Ott azonban, ahol nem az irodalom szó érdemeinek tekinti programszerűen a művészi irodalom egyértelmű jelölését, hanem az irodalomkritikáról szól, mint az irodalom „saját fegyelmező öntudatáról”, Szontagh Gusztáv 1827-ben kelt írását idézi, melyben a „literatura” és a „művészi” egységének lehetősége nyilvánvaló: „Tulajdon nemzeti literatura e' szerint tsak tulajdon művészi értelem, tehát tulajdon kritika által leszen lehetséges.” S persze az irodalom szó, csakúgy mint más nyelvekben a literatura nemzetiesített szóalakjai, mindmáig alkalmas mind a szűkebb, mind a tágabb jelentésű irodalom terminusok nyelvi jelölésére.

Nyelvújítási irodalom szavunk tehát valóban a „szépirodalom” jelentéssel kezdett terjedni leginkább, hála a literatúrától készen átvehető örökségnek, de éppúgy értelmezhették tágasan, mint lekörözött pályatársát. Ezért volt szükség kezdettől fogva a szép összetételekre. Simonfi János szerint a szépirodalom szót Szemere Pál használta elsőként 1841-ben az Athenaeumban. A regényirodalom 1843-ban, az irodalomtörténet 1842-ben, a világirodalom 1843-ban, a ponyvairodalom 1847-ben fordult elő először nyomtatásban.

Az összetételek (s az olyan jelzős szerkezetek, mint az irodalmi élet) arról tanúskodnak, hogy ezekben az esetekben egyáltalán nincs szüksége a jelentéshordozónak a szép támogatására, fölösleges szó szaporítás nyelvérzékünk szerint a *szépirodalomtörténet, a *világszépirodalom vagy a *szépirodalmi élet. Más szerkezetek viszont a legszélesebb körű „irodalom” jelentést őrzik. Nézzünk meg egy nem régi keletű meghatározást az „irodalmi nyelv” mibenlétéről: „Mit tekintünk ma irodalmi nyelvnek? Erre többféle fogalmazásban nagyon hasonló meghatározások születtek az utóbbi évtizedekben. Ezeket összegezve azt mondhatjuk: az egész nemzet írásbeliségének, és egyben a nemzeti műveltség egyedül alkalmas hordozója, mely a népnyelv kifejezési lehetőségeinek általánosításán nyugszik és így a nemzeti nyelv főtípusa, mint ilyen mintaszerűen kidolgozott norma, melyet iskolában tanítanak, nyelvtanok és szótárak kodifikálnak. Az irodalmi nyelv az egész nép által használt nyelv legmagasabb megjelenési formája, helyességi normája, melynek kialakításában elsőrangú, de nem kizárólagos a szépirodalom szerepe.” Ez a kifejezés: „mintaszerűen kidolgozott norma”, sejteti, hogy bár genezisében az irodalom (az írásbeliségtől a szépirodalomig) szerepet játszott, s mindvégig szerepet játszik, elsődlegesen a standardizációról van szó, mint a Standard English és a Received English kifejezések esetében. „Nemzeti sajátossága” (?) szaktudományunknak, hogy nem királyt vagy királynőt (King's English, Queen's English) tisztel a művelt köznyelv birtokosaként, hanem irodalmat, noha, amiről szó van, az nem vagy nem csak az irodalom nyelve. Nem irodalmi nyelv ez olyan értelemben, mint a reneszánsz kori latin, a klasszikus kínai, az atticizáló görög, az irodalmi arab vagy a „szintetikus skót”. De nem is az irodalom mint művészet „nyelve”, sajátos jelrendszere. Napjainkban alighanem a művelt köznyelvre utaló „irodalmi” jelző az „irodalmiság” legszélesebb vonatkozású felfogásának utolsó mohikánja.

Fennmaradt ugyanakkor a literatúra a „szépirodalom” jelentésben is: „A határon túli irodalom legfiatalabb ága, a kárpátaljai (kárpátontúli) immár négy évtizedes múltra tekint vissza. Literatúránk e hajtásáról tudunk a legkevesebbet...”