Rétsági Erzsébet, H. Ekler Judit, Nádori László, Woth Péter, Gáspár Mihály, Gáldi Gábor, Szegnerné Dancs Henriette Sportelméleti ismeretek
Yüklə 2,77 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 3.4. A sportképességek fejlődésének érzékeny szakaszai
- 4. III. fejezet
- 4.2. Alkalmazkodás
- 4.3. Elfáradási sajátosságok
- 2.3. ábra - Az elfáradás modellje
- 2.2. táblázat - Elfáradási tünetek különböző erősségű terheléseknél (Martin)
- Csekély elfáradás Erős elfáradás Igen erős elfáradás Határterhelés után
|
oldotta meg a feladatot. A fiúk ugrásban és dobásban, a lányok szökdelésben, szkippelésben (futás magas térdemeléssel), galoppfutásban tűntek ki. Ötéves kor után már alig alakulnak ki új, alapvető mozgásformák, viszont a meglevők csiszolódnak. A későbbi fejlődés üteme attól függ, hogyan foglalkoztatták a gyermeket az első évtizedben. Az erő szorosan összefügg a magassággal, alkattal, de környezeti hatásokra jobban változik mint a magasság. Ezzel kapcsolatban a nemi különbség is jelentős. Egyes kutatók összegezték a kéz szorítóerejét vizsgáló eljárások eredményeit. Megállapították, hogy a fiúk ereje 18 éves korig folyamatosan növekszik, a lányoknál viszont 14 éves kortól megtorpanása tapasztalható. Gyermekkorban kifejezett a testtömeg és az izomerő közötti összefüggés. Az azonos korúaknál a testtömeg jobban utal a jobb mozgásteljesítményre mint a testmagasság. Megállapították, hogy az izomerő (a láb nyújtóizmainak, a hát és az ujj hajlítóizmainak összesített ereje) a testtömeggel párhuzamosan növekszik. Ezért a gyermek növekedésénél az izomerő és a testtömeg összefügg. Az egyik kéz nagyobb szorítóereje az akcelerált lányoknál (magasabbak, korábban érettek) serdülőkorban átmeneti jellegű. A nemi érés időszakában az erőnövekedés ugrásszerű fejlődése összefügg az izom-összehúzódás gyorsaságának növekedésével és az izomnak azzal a sajátosságával, hogy alkalmas huzamos statikus jellegű megfeszítésre. 11-12 éves korban valószínűleg még éretlen a vázizom a maximális, akaratlagos összehúzódásra, tehát az intenzív erőfejlesztésre. A nemi érés megindulásával a vázizomzat erőteljes formálódása azt mutatja, hogy 14-15 éves korban már megvannak a feltételek az izomerő hatásos fejlesztésére. A gyorsasági erőteljesítmény (felugrás) és az érintett izmok – a lábszárfeszítő és combfeszítő –erejének növekedése egyenetlen, bár a dinamikus erőteljesítmény (felugrás) és az érintett izomcsoportok erőszintje között kölcsönös összefüggés van. Az egyensúlyérzék komplex volta következtében, valamint a benne szerepet játszó képességek nagyfokú változása miatt nincs olyan mérési eljárás, amellyel át lehetne fogni többéves életkori periódust. Például ötéves kor előtt nem lehet becsukott szemmel feladatokat végeztetni. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a dinamikus egyensúly (egyensúlyérzékelésben mutatott teljesítmény) az életkorral nő. A fiúknál pubertáskorban a növekedés üteme lelassul. A mozgásteljesítményben fontos szerepet játszó mozgáskoordinációt objektív módon nem tudjuk mérni, megragadni. Az viszont bizonyos, hogy bármely sportteljesítményben a mozgáskoordinációnak nagy szerepe van. A mozgáskoordináció terén 12-13 éves koruktól megnyilvánulnak a nemi különbségek. Az ügyességi próbákon a lányok 14 éves koruktól már alig, a fiúk még fejlődnek. Ez is az első 8–10 év jelentőségére utal a mozgáskoordináció fejlesztését illetően. 50-50 tanulón (13–18 évesek) végzett vizsgálataim eredménye arra utal, hogy a koordináció szintje között nemek és életkorok szerint nincs jelentős különbség. A teljesítménykülönbségek más összetevőktől függnek. A futás, ugrás, dobás a legtöbb játéknak a közös eleme, egyúttal a bennük nyújtott teljesítmények a mozgásfejlettségre mutatnak. A fejlődés, érés éveiben lehetőséget kell adnunk ezért az alapvetően fontos mozgásfajták gyakorlására. A lányok teljesítménye kisiskoláskorban emelkedik, a maximumot futásban, ugrásban 18 év körül érik el. Dobásban viszont kis változás még előfordulhat. A kutatók utalnak arra, hogy a teljesítmények később főként azért stagnálnak, mert a lányok érdeklődése erősen csökken a testedzés és a sport iránt. Ebben tehát nem az organikus, hanem elsősorban a motivációs okoknak van elsőrendű szerepük. 3.4. A sportképességek fejlődésének érzékeny szakaszai Gyakorlati tapasztalatok és tudományos kutatások eredményei alapján fogalmazták meg a múlt század hetvenes éveiben a kutatók, hogy a testi fejlődésben érzékeny szakaszok vannak. Ezen az élőlények fejlődési folyamatának jól körülhatárolható időtartamait értették, amelyekben az élőlény szervei, szervrendszerei a környezeti ingerek hatására kedvezőbben fejlődnek, mint más időszakokban. A jól felkészült edzők tapasztalatból merítve régóta adagolják a fiatal sportolók edzésterhelését differenciált módon. Az edzettség összetevőit tehát a különböző életkori szakaszokban eltérő hatékonysággal lehet fejleszteni. Igaz ez a megállapítás mind a terhelésalkalmazkodást, mind a mozgáskészség-fejlesztést illetően. A mozgáskészség fejlődésének, pontosabban fejleszthetőségének érzékeny szakasza a korai gyermekkorra esik, majd előnyös feltételeket teremt a késői gyermekkor is. A serdülés második szakaszában a felnőttkor küszöbén ismét jók, kedvezőek a tanulási, alkalmazkodási feltételek. A koordinációs képességek fejlődésének vonala tehát megközelíthetően felfelé lineáris irányú gyermekkortól felnőtt korig. Korán fejleszthető, illetve fejlesztendő a komplex gyorsasági képesség a ciklikus és az aciklikus mozgásszerkezetű sportágakban egyaránt. Ugyanez vonatkozik a hallási, illetve a látási ingerekre adott válasz idejének lerövidítésére. Mindezekből levonható az a tanulság, hogy a gyermekkori edzésnek főként a sportmozgások (sporttechnikák) elsajátítását és a sokoldalú kondicionális és koordinációs képességfejlesztést kell tartalmaznia. A maximális erőképesség megalapozására, majd fejlesztésére, valamint az erő-állóképesség növelésére kedvező életkori szakaszok a serdülőkor első fázisától felnőtt korig tartanak, ugyanakkor az izomfejlődés is kedvezően alakul a hormonális átrendeződés és szabályozás következtében. A gyorsasági teljesítmény jórészt függ az izom maximális erejétől és a koordinációs képességek fejlettségétől. Az aerob állóképesség viszonylag függetlenül alakul valamennyi életkori szakaszban. Javulását a tartós, folyamatos, közepes iramú, ellenállású terhelések segítik. Az anaerob állóképesség fejlődésének dinamikája hasonlóan alakul, ha a terhelés intenzitása a szervezet alkalmazkodásával összhangban nő. Férfiak esetében az optimális fejlődési szakasz 20–30 éves korra esik, nőknél 19–28 éves korra. A fiúk és lányok között az állóképesség fejlesztésének lehetőségeit, érzékeny szakaszait illetően érdemi különbség nincs. A mozgástanulásban, a mozgáskészség megszilárdításában és alkalmazásában fontos feltételt jelentenek a koordinációs képességek. Ezt az összefüggést Hirtz és munkatársai mutatták ki megalapozottan, meggyőzően. (Hirtz, 1994) A koordinációs képességek a sportteljesítmény feltételeként szereplő testi képességek egy csoportját alkotják, amelybe a mozgáskoordináció funkciójának megfelelő képességek tartoznak. Fontos koordinációs képességek: mozgásszabályozás, alkalmazkodás és átállítódás képessége, továbbá tanulékonysági és egyensúlyozási képesség. Szoros kölcsönhatásuk van a mozgáskészség fejlődésével, hatékonyságuk a kondicionális képességek fejlődésével együtt jelentkezik. Ismert továbbá az a modell, amely szerint a technikai edzés, a mozgáskészségek tanulása, megerősítése folyamatában építőkocka elv alapján alakulnak ki a mozgáskészségek, amelyek illeszkednek a már meglévőkhöz, gazdagítják, tökéletesítik az egyén mozgáskészletét. Ebben a folyamatban kapnak fontos szerepet a koordinációs képességek. Említettük, hogy a koordinációs képességek a mozgásos cselekvés hatékony végrehajtását, sporttechnikai elemek összerendezését segítik elő, ugyanakkor gazdaságossá teszik a mozgások végrehajtását. A koordinációs képességek jelentős szerepet kapnak az egyén mindennapi cselekvéseiben és a gazdaságos munkavégzésben. A testi fejlődés érzékeny szakaszaiban, tehát a 6–13, illetve 13–18 éves korúak esetében az alábbi alapvető koordinációs képesség érdemelnek különös figyelmet:
Említést kell tennünk az élet- és sporthelyzetekben előforduló zavaró tényezőkről is, amelyek előreláthatók, ugyanakkor mégsem küszöbölhetők ki, de a mozgáskészség elvárt szintjét kedvezőtlenül befolyásolhatják. Ilyen tényezők:
A jól felkészült sportolók mozgását a zavaró tényezők (nézők zaja, ellenfél látványa, szokatlan színhely) jelentősen nem befolyásolják. A mozgások gyors és pontos végrehajtása gyakorlással optimális szintre emelhető. Ha többféle megoldásmód áll a sportoló rendelkezésére, pl. labdarúgásban labdaátvételkor, akkor a játékos taktikai technikai érettségétől függ a gyors és kedvező választás. Tapasztalati tény, hogy a 6–13 éves korúak sikeresen sajátítják el a bonyolult sporttechnikát is, amint ez úszók, tornászok körében jól megfigyelhető. A 14–18 éves életkori szakaszban tapasztalható sporttechnikai bizonytalanságnak hátterében rendszerint kondicionális okok – hiányos erő-állóképesség – rejlenek. A legbonyolultabb sporttechnikai feladatok, pl. összetett, új elemek tornában, cselek, rúgásfajták labdarúgásban, távoli dobásfajták kosárlabdában felnőtt korig megtanulhatók, majd a továbbiakban stabilizálhatók. 18 éves kortól az ismert sporttechnikai elemek tökéletesítésére, újszerű megoldásra, meglepetésszerű alkalmazásokra kell törekedniük a versenyzőknek. Az erőképesség és az erő-állóképesség, továbbá a gyorsaság és a gyorserő a sportágak többségében 18 és 30 éves kor között még jól fejleszthető. Az alap-állóképesség (aerob állóképesség) szinten tartása, az anaerob állóképesség fejlesztése 18 éves kor után is fontos edzői feladat. 4. III. fejezet 4.1. Edzéselméleti alapfogalmak Az edzéselméleti alapfogalmak közül azokat emeltük be, amelyek részletes magyarázatot igényelnek, továbbá az edzés kulcsfogalom köré csoportosíthatók. Az edzéselmélet ismeretanyagában szereplő fogalmak teljes köre megtalálható az „Edzés, versenyzés címszavakban” című kötetben. Ez a szakkönyv szerves része az edzéselmélet tantárgyi anyagnak. (Nádori, 2005) 4.2. Alkalmazkodás Alkalmazkodásnak az élő szervezeteknek azt a tulajdonságát nevezzük, amellyel testalkatuk, működésmódjuk, teljesítményük révén életfeltételeikhez igazodnak. Sportalkalmazkodáson értjük az egyén szervezetének, szervrendszereinek szerkezet- és működésjellegű válaszait (izomhipertrófia, sportteljesítmény emelkedés, nézőkhöz, csapattársakhoz alkalmazkodás stb.) meghatározott edzések és versenyek hatására. A fizikai és pszichikai alkalmazkodást egységes egészként kezelhetjük, mert az edzésterhelések egyrészt biokémiai és morfológiai elváltozásokat hoznak létre a szervezetben, másrészt olyan személyiségtulajdonságok kialakítását is elősegítik, amelyek a sportoló teljesítménytartalékainak mozgósításához szükségesek. A terhelés és alkalmazkodás között törvényszerű összefüggések léteznek, amelyeket figyelembe kell vennünk az edzésfolyamat tervezése, irányítása érdekében. (Nádori, 2001) Alkalmazkodási folyamatok akkor jönnek létre, ha az ingerek elérik a szükséges intenzitást és a szükséges terjedelmet. Bármilyen nagy is az inger terjedelme, szükséges intenzitás nélkül nem jön létre alkalmazkodás, mint ahogy rövid ideig tartó, nagyon intenzív inger sem elegendő az alkalmazkodási folyamatok létrejöttéhez. Minél jobban megközelítik a terhelésadagok az egyén pillanatnyi teljesítőképességét, terhelhetőségét, annál hatékonyabban zajlanak le az alkalmazkodási folyamatok. Minél inkább eltávolodik az edzésadagolás az optimális értékektől (csekély, illetve túl nagy terhelések), annál mérsékeltebb az edzéshatás. A szükségesnél nagyobb mérvű terhelések vagy a terhelés terjedelmének és intenzitásának helytelen viszonya (aránytalanság, következetlenség, ötletterhelés) kedvezőtlenül befolyásolja az alkalmazkodást, ennek következményeként csökken a teljesítmény. Az alkalmazkodási folyamatban döntő fontosságú a terhelés és a pihenés kedvező váltakozása. A terheléshez kapcsolódó, energiamozgósítás és felhasználás következtében fáradási folyamatok jönnek létre, a szervezet működési szintje időlegesen csökken. A teljesítőképesség időleges csökkenése – az alkalmazkodási folyamatok beindulásának döntő ingere. Ez az inger a pihenőfázisban váltódik ki. Ilyenkor feltehetően nemcsak az energiaforrások töltődnek fel (helyreállítódás), hanem a szervezet energiatartalékai a kiinduló szint fölé emelkednek (túlkompenzálás). A túlkompenzáció feltevések szerint a működésfokozás, illetve a teljesítménynövelés alapja. Ezért a terhelés és a pihenés szoros kölcsönhatást, egységet alkot. Optimális edzésgyakoriság jobb teljesítményt eredményez. Számolnunk kell azzal, hogy a kedvező alkalmazkodás csak kezdőknél vagy új gyakorlatok, szokatlan terhelések alkalmazásakor jelentkezik viszonylag gyorsan és csap át magasabb szintű alkalmazkodásba, illetve teljesítménybe. Edzett sportolóknál ezek az átalakulási folyamatok heteket, hónapokat vesznek igénybe. Azt azonban feltételezhetjük, hogy az optimumot megközelítő terhelés kedvező hatást vált ki. Valószínű, hogy meghatározott idő elteltével az alkalmazkodások összegeződnek és ilyenkor a teljesítmény ugrásszerűen növekszik. Viszonylag rövid idő alatt ugrásszerű növekedést válthatunk ki, ha az edzéseken és a versenyeken a szokottnál erősebbek a terhelések. Ez a módszer azonban nem mindig kedvez a szükséges és optimális folyamatok kialakulásának. Tudnunk kell, hogy az alkalmazott terhelések mennyiben voltak hatékonyak, tehát egy meghatározott, általában rövid (1–3 hetes) periódusban milyen jellegű változások következtek be az alkalmazkodásban. Erről a rendszeres edzésellenőrzések, próbák, tesztek, továbbá a versenyeredmények tájékoztatnak. Egy hosszabb, 3-4 hónapos periódus végén feltétlenül összegeznünk kell a kapott információkat, hogy a következő időszakban lehetőség nyíljon a korrekcióra. A célszerűtlen, esetlegesen önkényesen meghatározott terhelés kedvezőtlen következményeit a legtöbb esetben nem lehet rövid időn belül elhárítani. Ezért van jelentősége a folyamatos ellenőrzésnek. A szervezet alkalmazkodása megfelel a terhelés szerkezetének. A nagy terjedelmű terhelések, amelyeket csekély vagy közepes intenzitással végeztünk, általában állóképességi alkalmazkodásokat hoznak létre. Ha a terhelés rövid ideig tart és intenzitása szubmaximálistól maximálisig terjed, akkor elsősorban az erő és a gyorsasági tulajdonságok fejlődésével számolhatunk. Kezdőknél bármilyen szerkezetű terhelést alkalmazunk, kedvező komplex hatás jön létre. Ha a sportoló rendszeres edzésbe kezd, viszonylag rövid idő elteltével valamennyi kondicionális és koordinációs képessége, valamint a terhelés elviselésének képessége javul. Az ifjúságiak edzésprogramjában szereplő futó-, ugró-, dobó- és labdajátékoknak egyúttal erő- és gyorsaságfejlesztő hatásuk van. 4.3. Elfáradási sajátosságok Több kutató foglalkozott a fáradás fiziológiai, pszichológiai problémáival és sokfajta elgondolás jellemzi az egyes kutatók fáradásról alkotott elméletét. A sporttevékenység számára a legjobban megfelelő – pszichológiai, fiziológiai szempontból elfogadható – elmélet tulajdonképpen a kedvezőnek tűnő elméletek szintézise. Abból indulunk ki, hogy az elfáradásnak teljesítményfokozó, egyben teljesítménycsökkentő funkciója van. Ezt az ellentmondást azzal tudjuk feloldani, hogy az elfáradásban tanulási folyamatot látunk, ugyanakkor figyelmeztetést, a szervezet védekező mechanizmusát a kóros elváltozások megelőzésére. Tapasztalatból tudjuk, hogy egy ideig az ember minden különösebb erőfeszítés nélkül képes a munka intenzitását fenntartani. Egy ideig az energiafelhasználást bőségesen fedezik a tartalékok. Ilyenkor a fáradás semmiféle szubjektív és objektív információk alapján nem regisztrálható. Eközben a munkavégzés nem készteti a sportolót akarati erőbevetésre, átlagon felüli erőkifejtésekre (alap fázis). A további munkavégzéshez egyre több erőfeszítés szükséges, bár a munka intenzitása, illetve a teljesítmény az előbbivel azonos szintű marad. Ezt a munkavégzést úgy lehetne jellemezni, hogy a fellépő fáradtságérzést akarati erőfeszítésekkel egyenlíthetjük ki. Pszichikai úton segítjük a fellépő kellemetlen, teljesítményt csökkentő hatásokat ellensúlyozni (kiegyenlített fázis). Az elfáradás második fázisában fellépő fáradtság leküzdéséhez tehát pszichikai tényezők bevetése szükséges, hogy a jelentkező fáradtságérzések az inger hatásfokát ne befolyásolják, ne térítsék kedvezőtlen irányba. Ez a kompenzálás jól kimutatható azokban a pszichológiai kísérletekben, amelyekben a vizsgálati személyek zavaró körülmények között végeznek munkát. A tapasztalat szerint a zavaró ingerek hatására sem változik a teljesítményszint. A végzett munkához azonban több energiát kellett a kísérleti személyeknek mozgósítaniuk. Ha megközelítően azonos intenzitással tovább tart a munkavégzés, akkor a teljesítmény az akarati erőfeszítés ellenére is csökkenő tendenciájú lesz. Ebben a munkavégzési fázisban a primer biológiai folyamatok uralkodó módon kezdik befolyásolni, csökkenteni az egyén munkaintenzitását (kiegyenlítetlen fázis). 2.3. ábra - Az elfáradás modellje 4.3.1. Az elfáradás modellje Az ábra alapján tehát bármely folyamatos, hosszabb ideig tartó munkavégzésen belül lényegében három fázis választható el. Az első az alapmunkabírás, a második a kiegyenlített fáradtság, a harmadik pedig az a fázis, amikor a fáradtságot többé már nem lehet kiegyenlíteni. A fáradás mechanizmusára utaló gondolatmenet alapján két lényeges jellemzővel utalhatunk az alkalmazkodásra. A sportoló alkalmazkodásának elsőként említhető jellemzője az, hogy a sportoló a választott tevékenységet egyre hosszabb időn keresztül tudja végezni a tevékenység hatásfokának csökkenése nélkül. Lényegében tehát az elfáradással szemben egyre hosszabb időn át tudunk ellenállni. Objektív módon azzal az idővel jellemezhető a munkabírás, amely alatt azonos intenzitással tud valaki munkát végezni (első és második fázisban létrejött alkalmazkodások). Az alkalmazkodás sikerének másik lényeges jellemzője az az idő, amely alatt, nagy terheléseket követően, a szervezet helyreáll. Nem elegendő tehát valamely sportterhelést jól bírni. Legalább olyan jelentős az a tulajdonságunk, amely lehetővé teszi, hogy a szervezet a terhelés után gyorsan és hatékonyan regenerálódjék. Megfelelő feltételek mellett a regeneráció hatékonysága növelhető. Ez utóbbi nélkül nem lehetne az edzések számát növelni. Ha a regenerációhoz megfelelő időt és feltételeket akarunk teremteni, akkor ismernünk kell az elfáradás különböző típusait is. A fáradtság következő alapformáit különböztetjük meg:
Ezek a típusok természetesen a legritkább esetben jelentkeznek önállóan, elszigetelten. A sporttevékenység ugyanis összetett jellegű. Minden tevékenységben kiemelhetünk azonban hangsúlyos tényezőket, amelyek az adott tevékenységre, teljesítményre jellemzőek. Szellemi fáradtság fordul elő akkor, ha valaki bonyolult tervezési feladaton dolgozik, sokszor éjszakákon át. Ebben a fáradtságban azonban részt kap egyes érzékszervek, izmok elfáradása is. A fáradás azonban mindenekelőtt a szellemi tevékenység következménye. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a helyreállás módja, időtartama sajátosan alakul, nem azonos egy edzés kipihenésének módjával, időtartamával. Ez arra inti az edzőket, hogy a középiskolások, egyetemi hallgatók, jelentős szellemi erőfeszítéssel dolgozók edzésen kívüli tevékenységét is vegyék figyelembe. Vizsgaidőszakban például a terhelés módszere alapvetően a játékosság, ötletes, változatos foglalkozás legyen. Érzékszervi sportági fáradtság a sportlövőknél, vívóknál, asztaliteniszezőknél fordul elő. A látásnak, az ellenfél finom válaszai elemzésének, majd a gyors döntésnek ugyanis rendkívül fontos szerepe van ezekben a sportágakban a versenyzés és a gyakorlás idején. Ezenkívül jelentősen elfáradhatunk egy-egy hosszabb televíziós műsor nézésekor is. Nem ad megfelelő kikapcsolódást az edzésről hazatérő sportolónak a kétórás tévéműsor megtekintése. Az emocionális fáradtság a legmellékesebben kezelt elfáradásfajta. Pedig az elfáradásnak valamennyi sportágban fontos tényezője a félelem, a kockázatvállalással járó feszültség. Ha az óriásforgás tanulása a fiatal tornász számára félelemmel társul, akkor számolni kell azzal, hogy a tornász nagyon hamar elfárad. Úgy kell szervezni tehát a mozgástanítást, hogy a lehető legnagyobb biztonságérzést nyújtsuk a versenyzőnek. Ezért szerepelnek a korszerű létesítményekben a különböző védő, biztonságot nyújtó felszerelések, berendezések. A toronyugrók, síugrók, lovasok, ökölvívók ne gyakoroljanak, főként ne versenyezzenek fáradtan, mert bizonytalanná válnak. Ilyenkor a félelem még inkább előtérbe kerül. Az emocionális fáradás azokon a versenyeken jelentős, amelyek nagy tétre mennek egy-egy válogatóversenyen, országok közötti mérkőzésen stb. Az elfáradás tulajdonképpen megkezdődik a mérkőzést megelőző találgatásokkal, az esélyek latolgatásával. Az emocionális igénybevétel rendkívül nagy energiapazarlással jár. Az edzők, tanárok, vezetők sokszor tanácstalanok a serdülők, ifjúságiak érzelmi problémáival kapcsolatban. A nagyon szerelmes fiatalok tulajdonképpen kíméletet, tapintatot érdemelnek. A szerelem nagyobb feladatok elvégzésére is ösztönözhet. Mindenképpen elvetendők ezzel kapcsolatban a radikális módszerek, az eltiltás, dorgálás, büntetés. A kíméletlen, rideg bánásmód az érzékeny tanítványt elidegeníti edzőjétől, egy életre megronthatja a mester–tanítvány viszonyt. A nagyon szerelmes, nagy bánattal terhelt ifjú, felnőtt emocionálisan krónikusan elfáradhat. A fáradtság leküzdésében a sportolás éppúgy lehet gyógyír, mint kedvezőtlenül ható tényező. Az alkalmazott módszer az edző pedagógiai tapintatától, szakmai felkészültségétől függ. A sporttevékenység jellemző, fáradási alaptípusát, az izomfáradtságot az izomtevékenység váltja ki. Többször hangsúlyoztuk már, hogy a fáradás bármilyen tevékenységnél az erőkifejtésnek megfelelően alakul. A sajátos irányba, sajátos jellemzőkkel kialakult edzettség tanulási mintaként fogható fel. Kialakulása akkor lesz gyors és eredményes, ha a kiváltó ingerek is sajátos karakterűek. Például a birkózó akkor szerzi meg a birkózáshoz szükséges edzettséget, ha megfelelő gyakorisággal fárad el a birkózástól. Hasznos segítséget ad az edzői munkához a fáradás megítélésében a következő táblázat. 2.2. táblázat - Elfáradási tünetek különböző erősségű terheléseknél (Martin)
Yüklə 2,77 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
