Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Langobard ötvösség Pannoniában s térségében a langobardoknak elsősorban ezüstműveseik voltak, aranyművesre csak egyetlen – nem biztosan langobard – adat van, Itáliában is főleg római aurifexek szerepelnek a langobard forrásokban. A tényleges Pannoniából eddig nem ismert ötvösszerszám-lelet (mint az urachi alamann hegyi telepről) és ötvöstemetkezés, még olyan ötvös-kovácsoké sem, mint a türingeknél (Schönebeck 5.), az alamannoknál (Herbrechtingen), a frankoknál (Heddersdorf, Hérouvillette, Coulaincourt) vagy a gepidáknál (Mezőbánd 10.). A Dunától északra azonban kétségkívül a pannoniai korszakba tartozik két ezüstműves-temetkezés (Brno-Kotlarska utca és Poysdorf 6.). Melléjük temetett szerszámaik közül azonosak a fogók, a két-két különböző méretű kalapács, a vasüllők, a fenőkövek. Brünnben még poncolóvéső, lemeznyíró olló és kétkarú bronzmérleg (az utóbbiak a langobardoknál kereskedőt is jelezhetnek, vö. Hegykő 34., Kranj 11.) egészíti ki a felszerelést. Mindkettő fegyveres temetkezés volt, lándzsával, Poysdorfban umbóval felszerelt pajzzsal, vagyis az ötvösök társadalmilag a harcosok (arimanni) közé tartoztak. Poysdorfot egy S-fibula és egy ovális „lábú”, téglalap „fejű” fibula bronzmodellje (matricája) teszi híressé, az ilyen modellek agyagba nyomva fibulaöntő-minták készítésére szolgáltak. A korszakból ismert másik bronzfibula-modell is langobard területről származik, Prágától nem messze Závistban szórványként került elő. Az Európa-szerte elterjedt frank–alamann „ötujjas” fibuláknak ezzel szemben csak ólommodell töredékei ismertek (Párizs, Urach), ólomból van az eddig ismert egyetlen „relieffibula”-modell is (Genf). Ám míg az utóbbiakról készült igazi fibulák is ismertek, addig a poysdorfi és závisti nagy fibulamodellekkel készült fibulák még nem kerültek elő, a poysdorfi S-fibula-modellnek is csupán rokonai fordulnak elő cseh–morva területen. A langobard öntőformák részleteit, díszítőelemeit és típusait azonban viszontlátni igazi fibulákon, ami azt bizonyítja, hogy a fibulákat több különböző modell segítségével elemekből szerkesztették össze. A modellek, a néhány fennmaradt agyag öntőminta-töredékkel (Helgö, Huy) együtt, azt igazolják, hogy a langobard fibulák többségét valódi viaszveszejtéses (s nem „ólomveszejtéses”) eljárással állították elő, a viaszveszejtéses eljárás részleteit a veszkényi lószerszámokon sikerült megfigyelni és bizonyítani. Egyebekben a pannoniai ezüstműveseknek csupán a keze nyoma ismert: összeszegecselt fibula (Kápolnásnyék 2.), fibulák gombjainak pótlása (Szentendre 29., 85., Várpalota 5.), a fibulákon látható különféle poncolt minták (Gyönk 1., Kajdacs 2., Szentendre 56.), a fibulák szegélyének ónberakással való színezése (niello), vastárgyak ezüstberakása (tausírozás: Szentendre 30. övdísz, Maria Ponsee-i, hauskircheni, veszkényi zablák), tűzaranyozás, rekeszek készítése és pótlása. Technikai és művészi felkészültségük olyan magas színvonalú volt, hogy képesek voltak ékszerek prototípusait előállítani, ezek sorában a legjelentősebb a hegykői 18. sír fibulapárja.

Az egyetlen pannoniai aranyműves tevékenységéről filigrándíszes aranygyöngyök árulkodnak (Svetec, Velké Pavlovice 9., Jutas 196., Keszthely-Fenéki utca 2. sír). A filigrántechnikából következtetve valószínűleg ugyanazon ötvös alkotta az egyetlen pannoniai aranyékszer-készletet, a Keszthely-Fenéki utcai 2. sírban talált rekeszdíszes aranycsüngőket. A csüngőkészlet rokonai Türingiától (Mühlhausen 14.) le Itáliáig (Cividale-Celle) a langobard Pannoniában tevékenykedő, osztrogót iskolázottságú aranyművesre utalnak. Tevékenységével hozható kapcsolatba a kölni dóm alatti 6. századi sírkápolnában eltemetett hercegnő nyakéke és fibulapárja is, ami nem jelenti azt, hogy maga a hercegnő is langobard származású lett volna, a kölni ékszerek nívója ugyanis elmarad a keszthelyi csüngőktől.

Irod.: László Gy., A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1974. Ötvösség és Bronzöntés fejezetek: 71–83; Ch. Bonnet – M. Martin, Bleimodell einer angel-sachsischen Fibel aus Saint-Pierre in Genf. Archaologie der Schweiz 5(1982), 210–224 – irodalommal; H. Vierck, Eine völkerwanderungszeitliche Relieffibel zum Feinguss im frühen Mittelalter. Münstersche Beitrage zur Ur- und Frühgeschichte 9(1976), 137–209. A valójában az Odoaker korszakban kialakult Domagnano–Desana–Reggio Emilia-kincsekkel kezdődő aranyművességről: V. Bierbauer, Die ostgotischen Grab- und Schatzfunde in Italien. Spoleto, 1975, 198–215; a technikáról összefoglalóan: B. Arrhenius, Merovingian Garnet Jewellery. Stockholm, 1985, 127–187.

Bóna István

Langobard fibulák, ékszerek A keleti-germán eredetű, félkörű rugólemezes (korábban „fejű”) és ovális tűlemezes (korábban „lábú”) fibulák divatja az 5. század második felében Nyugat-Mecklenburgon át feljut az Alsó-Elba-vidéki langobardokig. Sima lemezű, sajátos példányai a langobard vándorlás bizonyságaként Szászországon át lejutnak a Cseh-medencéig (Praha-Podbaba 8.). Az Elba mentén délkelet felé hatoló langobardoknak tehát saját fibuladivatjuk is volt. Ennek ellenére vándorútjuk első évtizedeire a korszak egyik legfejlettebb ékszerművessége, a türingeké volt meghatározó. A sajátos türing „fogósfibulák” (Zangenfibel) már Hamburg térségében is eljutnak hozzájuk, majd a türing „madárfejes” (Vogelkopffibel) fibulákkal együtt, különböző méretben és változatokban csaknem egyeduralkodó ékszerré válnak a Cseh-medencétől egészen a Rugilandig. A „fogósfibulák” a Dunától délre a noricum–pannoniai térségben megritkulnak (Várpalota 13., Tamási 23., Mohács 3., Kranj 31.), Itáliának pedig már csak északkeleti pereméig (Cividale) jutnak el. Szegényebb langobard asszonyok a korai langobard fibulákra emlékeztető kivitelben, sima lemezes változatban is viselték (Maria Ponsee 1., 86., Tamási 29.), ezek helyi langobard utánzatok. A „madárfejes” türing fibulák már csak elvétve jönnek elő a Dunától délre (Tulln 1., Kranj 287.). A türingekkel való szoros kapcsolatokat néhány más fibulatípus langobard átvétele is igazolja, köztük a závisti fibulamodell s egy oberweimari fibula (13a) közeli rokonsága. Az ún. Rositz-típus variáns műhelykészítményei a türing Rathewitz 15. és a langobard Maria Ponsee 34. fibulái, míg egyenesen műhelytestvérek Oberwerschen 2. és Szentendre 86. fibulái. Arra nézve, hogy az önálló pannoniai langobard fibulaművességgel aligha lehet a 6. század második évtizede előtt számolni, fontos bizonyítékok az észak-pannoniai temetőkben a langobardoktól helyben átvett dunai-germán fibulák (Schwechat 31., Szőny, Csákvár, Szentendre 33., Dunaföldvár), az ilyenek Morvaországban is gyakoriak. Ezzel egy időben kezdenek megjelenni a sajátos langobard fibulák is. Ezek vagy csak Pannoniáig terjednek el, mint a Praha-Podbaba – Schwechat 13. – Fertőszentmiklós 9. – Tamási 7. típus, vagy Pannonián át lejutnak Északkelet-Itáliáig, mint a Dresden-Nickern A–Záluzi 5/I.–Várpalota 5.–Udine–Belluno-típus változatai, avagy a poysdorfi fibulamodellel rokon szögletes rugólemezű, ovális tűlemezű, ékvéséses meandroid díszítésű típus: Tatabánya– Szentendre 33.–Rácalmás 2.–Keszthely-Városi temető B–Cividale-San Giovanni 12.

A langobard ötvösség gyors fejlődése s a langobardok egyre bővülő külkapcsolatai esetenként megnehezítik egy-egy típus eredetének a megfejtését. Ilyen a langobard „fejű”, de frank nyakú és a nyakkal megegyezően keskeny „lábú” Eisleben 1.–Stösen 49.–Szőny–Udine-típus, amely egyaránt lehet türing vagy langobard készítmény, avagy az elterjedése végpontjairól „Weimar–Montale”-nak elnevezett típus, amelynek pannoniai képviselői (Mödling 2., Tamási 26.) szorosan kapcsolódnak a legkorábbi itáliai előforduláshoz (Cividale-S. Giovanni 32.) és visszafelé Türingiához is (Stösen 93.).

A noricum–pannoniai Duna-szakaszon erőteljes nyugati (frank, alamann) fibulaimport jelentkezik már a prelangobard korszakban, majd a Hegykő-csoportban, ezek a félkörlemezükön öt gombbal díszített, egyenes nyakú és tűlemező ún. „ötujjas” fibulák (Rohrendorf, Hegykő 4., 65., Nikitsch/Füles 1., Fertőszentmiklós 1. és A). Mivel az „ötujjas” fibulák a frank–alamann térségből Észak-Itáliát, kivált a nagy tavak vidékét is elárasztják, valószínű, hogy Kranjba jórészt közvetlen frank kereskedelem útján kerültek (11., 81., 141., 149.), bár számolni kell a Hegykő-csoport közvetítésével is, egészen le Cividaléig. Az utóbbi bizonyítéka a hegykői 18. sír rekeszekkel díszített, nagyméretű relieffibulája, amelynek Cividaléban a Cella és a S. Giovanni-temetőben már öntött, a rekeszeket imitáló változatai, tehát a pannoniai prototípus utánzatai fordulnak elő. Hasonló fejlődési utat jár be a perchtolsdorfi ékköves fibula, mint prototípus és cividalei, Nocera Umbra-i (10.) öntött másolatai.

Kifejezetten a Dunától délre lakó langobardokhoz jutnak el csak a négyszögletes rugólemezes, ovális tűlemezes meroving fibulatípusok (Maria Ponsee 73.–Kápolnásnyék 2.–Wien VI.–Albertfalva–Máza 1.–Mohács 2.–Pécs-Cserkút), ezek Itáliába már nem jutnak le a langobardokkal, a legutolsó kivételével feltehetőleg valamennyi földbe került 550 előtt. Ugyanakkor – eltérően az „ötujjas” fibuláktól – jelentős szerepet játszottak a pannoniai térség sajátosan langobard típusú fibuláinak kialakításában. A langobard típus jellemzői: a nagy vadkanfejben végződő ovális tűlemez és a sok gombbal (6-7-8-9) díszített, utóbb külön félköríves lemez beiktatásával valóságos „gombkoszorússá” váló félkör alakú rugólemez. Prototípusai, elemei már a Cseh- és Morva-medencében előfordulnak, korai egyedi példányai pedig a Dunántúl északi feléből ismertek (Hegykő 21., Várpalota 1., Rácalmás 16., s talán Keszthely-Városi temető A). Itáliai megfelelőik már nincsenek.

A pannoniai fibulatípusok második – későbbi – csoportját a langobardok magukkal viszik Itáliába. Ilyenek a spirálmintával díszített felületű fibulák (Kápolnásnyék 1., Várpalota 19. – Cividale, Testona), az ékvéséses meandroid mintával díszített felületű fibulák (Bezenye 20., Várpalota 17.–Cividale), a fonatornamentikával (Schlaufenornament) díszített felületű fibulák (Szentendre 54.–Aquileia, Cividale-Gallo 4. és –S. Giovanni 154., Nocera Umbra 4.). Pannoniából terjed el Csehországig és Közép-Itáliáig a félkörlemezén a germán 1. stílus karmos állatlábaival díszített fibulatípus (Svetec, Szentendre 29., Cividale, Lucca, Nocera Umbra), e típus remeke a szentendrei 56. sír fibulapárja, ovális lapján már mediterrán „langobard” szalagfonattal. Az 1. stílusból csupán elemeket felhasználó, de már nyolcgombos-gombkoszorús fibulatípus is Pannoniából jut le Közép-Itáliába (Csákvár–Nocera Umbra 21.). Bár a jutasi 196. sír fibulapárja pannoniai unikum, de kengyelének kereszt alakban komponált állatnyakakból álló díszítése öntött utánérzésként előjön egy más típusú Nocera Umbra-i fibulán (17.).

A pannoniai langobard fibulaművészet csúcsán a teljes felületükön (tehát a fibulák kengyelén is) az 1. germán állatstílus kuporgó és fekvő állatpárjaival díszített fibulák állanak. Legkorábbi sajátosan „pannon” remekük a bezenyei 8. sír fibulapárja, amely valószínűleg prototípus. A gyönki 1. fibulának Cividale Cellában és Romans 27. sírjában vannak közeli rokonai. A legszebbek azok, amelyeknek még díszgombjai is állatfejeket mintáznak: Kajdacs 2. – ilyen volt Vörs 26. is – kisebb, gyengébb változatban pedig Tamási 6. A típus itáliai megfelelője Castel Trosino K sírjából ismert, az itáliai továbbfejlődés bizonyságaként. A pannoniai fibulafejlődés csúcsát reprezentáló Kajdacs 2. fibulapár pannoniai műhelytestvére – koszorúján 9 egyszerű gombbal díszítve – Itáliában Romans d’Isonzo 77. sírjának fibulapárja.

A langobardok másik jellemző ékszere a két madárfejből-madárnyakból ellentétesen összeszerkesztett S alakú fibula – változatai a meroving kultúra egész területén népszerűek voltak. Egyszerű, öntött változatokban a Cseh-medencétől Rugilandig terjedt el. A piros üvegberakással díszített rekeszes szemű típusok rendszerezésétől (az egyszerű madárfibulákkal együtt) egyelőre el kell tekinteni, mivel az elmúlt években olyan nagy számban kerültek elő ma még jórészt közöletlen példányok cseh–morva–osztrák–magyar–szlovén földi temetőkből, sőt langobard hatásként még Dalmáciából is, hogy klasszifikálásuk elhamarkodott lenne. Szegényebb asszonyok-lányok ruháin még Itáliában is előfordulnak különböző változatban: pl. Tamási 26., Kranj 31., 349.–Cividale, vagy Velké Pavlovice, Várpalota 34, Vinkovci, Siscia –Cividale, vagy Gyönk 5., Kranj 292.–Cividale-Gallo 4. Ugyanakkor a poysdorfi S-fibula mintával előállítható, cseh–morva földön előforduló típus rokona a Dunától délre már csak Pannonia északnyugati csücskében, a nikitschi/fülesi 11. sírban jön elő. Az ugyanazon nikitschi 11. sírban talált másik S-fibula viszont a Hegykő-csoport jellemzője, ugyanilyen keltezi Scarabantia/Sopron langobard kori rétegét.

Az általánosan elterjedt pannoniai típus a madárszemeket kerek, a két nyak találkozását négyszögletes rekesszel hangsúlyozó, a közbülső nyakrészeken hosszant-árkolt S-fibula. Ezeket kissé eltérő méretben s változatban több műhely készítette (Luzice 46., Maria Ponsee 77., Schwechat 2., Bezenye 20., Várpalota 1., 4., 29., Szentendre 1., 85., Tamási 10., 18., 30., Lesencetomaj, Keszthely-Dobogó, Kranj 83., 96., 160., 277., 346., Rifnik 83., Bled 210.), de Itáliában már csupán egy-egy kopott-használt példány képviseli őket (Cividale, Chiusi). Szegény asszonyoknál ismert bronzból öntött, rekesz nélküli kivitelben is (Tamási 50., Kranj 195., 312.). Az ezüstből öntött, aranyozott felületű, piros üvegekkel díszített főtípus Kelet- és Dél-Bajorországban is gyakori.

Már 1956-ban tisztázódott, hogy az S-fibulák későbbi pannoniai típusán a rekeszek közti mezőkben a germán 1. stílusból származó ornamentika (állati comb jelzése) díszíti a madárnyakakat. Előfordulásai: a Dunától északra csak Luzice 55., Pannonia: Carnuntum, Várpalota 19., Jutas 196., Kápolnásnyék 2., Szentendre 56., Vörs 21., 33. Ez a változat jóval gyakoribb a korai itáliai langobard sírokban (Cividale, Aquileia, Nocera Umbra 10., 148. – Itáliában készült változata jut vissza Pannoniába a fenékpusztai Horreum-temető 11. sírjába). Legkésőbbi pannoniai variánsa a „tokás” sasfej. Prototípusa Kajdacs 19. S-fibulája, elterjedési zónája már Itália: Salcano 18., Cividale-S. Giovanni 32., 102. Ugyanígy a Pannoniában kialakult „paragrafus” alakú változatok (Kajdacs 2., Vörs 32., illetve Vörs 21. – de a fenékpusztai Horreum-temető 17. sírjában már Itáliából visszakerült import!): Cividale-S. Giovanni 105. Pannoniában jelennek meg a teljes nyakrészükön 2-4 rekesszel borított frank eredetű(?) S-fibulák is (Rácalmás 2., 20., Tamási 52., Mohács 5., Kranj 170., 207., 371., Teurnia 2/75.), hasonlók kisebb és nagyobb méretben Cividaléban (Cella, S. Giovanni 158., Gallo 9.) is előfordulnak. Nagyméretű, erőteljes ragadozómadár-fejekkel ellátott változatuk pannoniai eredetű (Rácalmás 16.), ez válik Cividale-Cellán keresztül az itáliai továbbfejlődés prototípusává.

Pannoniában a Duna mentében az erőteljes frank–alamann kereskedelmet tükrözik a korongbrossok is. A legkorábbi, csupán egyetlen kerek rekesszel díszített, sugármintás felületű, korongfibulák a Hegykő-csoportban tűnnek fel (Hegykő 21., Nikitsch/Füles 24.). Ezeket követik a kifejezetten a pannoniai langobardokhoz irányultan elterjedő, sziromrekeszekkel díszített, rendszerint lila vagy piros üvegberakásos ezüst korongfibulák (Maria Ponsee 35., Mödling 2., Hegykő 4., 18., 71., Ravazd, Várpalota 5., Tatabánya, Kápolnásnyék 1., Szentendre 2., 28., 29., 48., 54., Kranj 207.), a legkésőbbi változat finom filigrándíszes (Kajdacs 2.). Vitatható, hogy a Hegykő-csoportban s körzetében elterjedt, egész felületén rekeszdíszes (cloisonné) madárfibulák, madárfejes csüngők (Luzice 46., Hegykő 65., 72., Fertőszentmiklós 8., Bezenye 17.), tarsolycsatok (Hegykő 60.), korongbrossok (Bezenye 8.) importcikkek-e, avagy a megelőző korszak pannoniai ékszerművességének hagyományai, utóélete. A hegykői piros üvegberakásos poliéderdíszes fülbevalók (3., 23.) sem segítenek a kérdést eldönteni, noha hasonlók az alpesi rómaiaknál (Teurnia stb.) is előfordulnak.

Korongfibulák körbefutó három (Schwechat 13.), négy (Poysdorf 4.), hat (Stras 10.) és nyolc madárnyakból (Szőny, „Magyarország”, Kranj 195.) komponálva homályos eredetű nemzetközi ékszerek. A többi női ékszer, a borostyán- és üveggyöngyök, a hajtűk, az övcsatok a langobard viselet részei, ott esik róluk szó. A pannoniai férfisírok egyetlen ékszerként felfogható ötvösműve a kardszíjakat díszítő néhány téglalap alakú „veret”. Frank eredetű, általános közép-európai típus a szentendrei 34. sír két szembenéző, rozmárszerű emberfejjel díszített kardverete és változata Maria Ponsee 53.-ból – néhány hasonló valószínűleg pannoniai langobardokkal jut le Itáliába (Cividale, Marzaglia, Nocera Umbra 74.). Egyelőre unikum viszont Pannoniában a szentendrei 30. sír vas övdísze vagy kardszíjdísze, amelyen első ízben jön elő a langobardok körében egy röviddel később általánosan népszerűvé váló díszítésmód: az ezüstberakás, a tausírozás. Egy gepida nemesi sír tausírozott övdísze (Hódmezővásárhely-Kishomok 7.) megerősíti az ezüstberakás 567 előtti megjelenését. A pannon térségben előforduló aranybrakteáták (Saratice 6., Poysdorf 4., Várpalota 21.) az északi művészet alkotásai, még akkor is, ha szorosan kötődnek a langobardok itteni vallási életéhez. A brakteáták helyi csoportját alkotják a 4. századi római pénzekre préselt, füles aranylemez csüngők (Keszthely-Fenéki utca 2. nemesasszonyi sírban 15 db!), az egykorú nyugati pénzeket utánzó füles aranycsüngők (Schwechat 31.), a rekeszdíszes füles csüngőkorong (Schwechat 7.), s végső soron a bizánci pénzekből-pénzutánzatokból összeállított nyakékek. Az utóbbiak Itáliában népszerűek, pontosabban: pannoniai eredetű langobardokkal ott kerültek földbe. Részben I. Iustinianus triensei – a Duna-vidékéről ilyen eddig csak a luzicei 55. nemesasszonyi temetkezésből ismert –, részben I. Iustinianus és II. Iustinus trienseinek barbár utánzatai. Ezeket a pannoniai langobardok 565 vége és 568 tavasza közt verték (Szalacska 2 db, Kranj sírból) azután, hogy II. Iustinus beszüntette a subsidium fizetését. E pannoniai, olvashatatlan feliratú arany pénzutánzatok Cividale-Cella és S. Giovanni-temetőjében, Udinében s máshol még gyakoriak – a pannoniai első langobard pénzverési kísérlet kitűnő bizonyságaiként.

Az egyetlen „fejedelmi” ötvösmű, a Keszthely-Fenéki utcai 2. sír arany nyaklánc-csüngőinek kérdését ld. a langobard ötvösség alatt.

Irod.: Mint a Langobardok régészete fejezetben, valamint: Bóna I., Beziehungen zwischen den pannonischen und italischen Bodenfunden der Langobarden. Atti del VI Congresso Internazionale delle Scienze Preistoriche e Protoistoriche. Roma, 1966, 151–156; uő, Zur Geschichte der Langobarden in Pannonien. Aus Ur- und Frühgeschichte II. Berlin, 1964, 104–109; uő, A középkor hajnala 46–57. Türing összehasonlító leletek: B. Schmidt, Die spate Völkerwanderungszeit in Mitteldeutschland. Halle/Saale, 1961; uő, ua. Katalog (Südteil). Berlin, 1970; uő, ua. Katalog (Nord-Ostteil). Berlin, 1976. Ugyanerről: G. Behm-Blancke, Gesellschaft und Kultur der Germanen. Die Thüringer und ihre Welt. Dresden, 1973. Itáliai összehasonlító leletek: S. Fuchs – J. Werner, Die langobardischen Fibeln aus Italien. Berlin, 1950; S. Fuchs, La suppellettile rinvenuta nelle tombe della necropoli di S. Giovanni a Cividale. Memorie Storiche Forogiulesi 39(1943–1951), 1–13; W. Dorigo, L’arte metallurgica dei Longobardi. Arte medievale II/1(1988), 1–78; F. M. Scotti et al., Longobardi a Romans d’Isonzo. Gorizia, 1989. A brakteáták irodalmát ld. Germán brakteáták. A langobardoktól ékszerként használt bizánci aranypénzekről s azok langobard utánzatairól: M. Brozzi, Monete bizantine su collane longobarde. Rivista Italiana di Numismatica 19(1971), 127–131; G. Bernardi – G. Drioli, Le monete del periodo bizantino e barbaricho esistenti presso il Museo Archeologico di Cividale. Forum Iulii 3(1979), 5–20, 4(1980), 20–43.

Bóna István

Langobard fazekasság Telepásatások és fazekasműhelyek ismerete nélkül fejlődése csak a sírkeramikán keresztül kísérhető figyelemmel.

Az eredeti, Elba-vidéki típusú langobard edények felettébb szembetűnőek, mivel formára, technikára nézve olyan szinten megrekedt fazekasság készítményei, amelyet Pannoniában közel egy évezreddel korábban meghaladott a fejlődés. Késő bronzkori–kora vaskori jellegű, szabadkézzel formált, rosszul iszapolt, durva szemcsés anyagú, gyengén kiégetett barna és fekete színű edények, amelyek formáikkal is jól elválnak a Duna-vidéki edényművességtől. Ez a keramika a Dunától északra fekvő Dél-Morvaországban és Alsó-Ausztriában még domináns, a langobard sírkeramika közel 70%-át alkotja.

A késő római korszakra visszanyúló elbai germán forma az enyhén behúzott peremű, gömbölyded oldalú, széles, lapos fenekű „szvéb fazék”, amely különböző méretben, színben, kivitelben Pannoniában is általános, ha nem is olyan gyakori, mint a Dunától északra. Ez azonban valamennyi szabadkézzel készült langobard edénytípus pannoniai elterjedéséről elmondható. A langobardok eredete, kivált viszonylag gyors vándorlásuk szempontjából döntő jelentőségű a 4–5. századi elbai Vahrendorf-időszak széles szájú, ívelt oldalú, enyhén kihajló peremű, alacsonyabb vagy magasabb tálformáinak széles körű elterjedése. A mindenkor egyedi készítésű tálak függőleges vagy ferde kannelúrával, bordázással, bekarcolt mértani mintákkal díszítve északnyugatról délkelet felé csökkenő számban egész Pannonia területén megtalálhatók (Maria Ponsee 15., 62., 79., 88., Schwechat 25., 28., Dör 1., Várpalota 30., Budapest-Szépvölgyi út, Pomáz, Kádárta 1., Rácalmás 15., Vörs 9., 11., Tamási 53., Máza 2.). A tálak s a velük rokon fazekak felületét a Duna fölött még gyakran díszítették késheggyel előállított, úgynevezett ékvéséses mintákkal, az őshaza és a vándorút jellemző díszítőmintájával. Pannoniában az ékvésés már csak egy fazékon (Várpalota 5.), egy csészén (Kajdacs 22.) és az ún. bordás csuprokon fordul elő. Az utóbbiak az elbai langobard fazekasság ritka díszedényeinek számítanak (Luzice 55., Oblekovice, Neuruppersdorf 12., 17., 19., Hauskirchen 13., Várpalota 5., Vörs 5., Szentendre 29.). Ritkaságnak számít a nagyobb méretű kettőskónikus fazék is, néha ékvéséses díszítéssel (Záluzi 32., Prága-Podbaba 22., Klucov 29., Rohrendorf 22., Várpalota 5., Szentendre 15.). A sírokban a leggyakoribb a kézzel formált (néha füles) csupor, ezek különböző méretben és változatban egész Pannoniában elterjedtek. A csuprok karcsú, magasabb változatának hengeres nyakszerű perem nélküli típusa vitákat váltott ki, mivel formája emlékeztet a korai szlávokkal elterjedő „prágai típusra” (Szentendre több sírjában, kivált a 20., 74., 77.-ben, Rácalmás 7., Mohács 3., Vörs 16., Bezenye 21., Tamási 14., Vinkovci). E valójában formátlan, gyatra kis csuprok – egy-két kivételtől eltekintve – csecsemő- és kisgyermek-temetkezések síredényei, erőltetett etnikus értelmezésük tehát védhetetlen.

A Dunáig előnyomuló langobardok már a folyótól északra ismerkedni kezdtek a helyi germánok (rugiak, szvébek) korongolási technikájával és edényformáival. Északnyugat-Pannoniában ezek a helyi római–germán hagyományok egyenesen uralkodóvá válnak. Mindenekelőtt a Hegykő-csoportban, amelyben kizárólag korongolt edények kerültek sírba, de besimított rácsmintával a csoporttal szomszédos langobardoknál is (Erpersdorf 3., Maria Ponsee 54., Bezenye 14.). Késő római hagyományokra visszamenő füles korsók (Mosonszentjános II., Hegykő 68., 82., Bezenye 69., de Szentendre 33. is), füles bögrék mellett korongolni kezdik a szvéb–langobard eredetű kettőskónikus tálakat és csuprokat is (Maria Ponsee, Bezenye, Hegykő, Nikitsch/Füles, Fertőszentmiklós), az egykori Rugilandban ez a fajta korongolt keramika mintegy 30%-ot tesz ki a sírokban.

Pannonia belsejében a langobardok még élő antik fazekashagyományokat találnak, nem ritkák sírjaikban az ovális testű késő antik–kora bizánci jellegű korongolt – néha füles – csuprok (Ravazd, Szentendre 25., 35., Tamási 44.), kivált Kajdacson (5., 9., 15., 25.). A technikát átveszik, s kezdetben – éppúgy, mint a Duna fölött türing hatásra – saját edényformáik készítésére használják – a korongolt kettőskónikus langobard tálak, fazekak (lang. scappa) és csészék (lang. scala) majdnem olyan általánosan elterjenek (Maria Ponsee 54., 81., Pilisvörösvár, Szentendre 36., 66., Vörs 8., Tamási 23., 26., Kápolnásnyék 2.), mint szabadkézzel készült előképeik.

Mindmáig megoldatlan annak a pannoniai langobard keramikának az eredete, amelyet a langobardok gyakorlatilag változatlanul, „készen” visznek majd magukkal Itáliába. Mivel a nagyon hasonló új fazekasság egyidejűleg a gepidáknál is elterjed, gyaníthatóan részben gepida hatásra alakult ki, részben közös dél-pannoniai gyökerei vannak. A díszítésben uralkodóvá válik a 4–5. századi Duna-vidéki fazekasságból származó besimítás, amely mellett új díszítésmód a tégla, rombusz, ovális alakú rácsozott minták sűrű, mértanilag megkomponált bepecsételése. A pecsételés korongolt kettőskónikus langobard típusú tálakon tűnik fel először (Steinbrunn/Büdöskút, Szakony, Szentendre 36.), ám rövidesen egy új formán, a körte alakú csupron-poháron (lang. behhari) válik általánossá. Az utóbbiak jól iszapolt és korongolt, a szürke szín különböző árnyalataira jól kiégetett edények, amelyeket vidékenként különböző mesterek-műhelyek készítettek. Azonos kézből származó két egyforma bepecsételt edény eddig csak egyszer fordult elő Pannoniában (Gyönk 5.), az összes többi ilyen edény formája, mérete, színe egyedi, beleértve a pecsételt mintákat is (Várpalota 29., Kápolnásnyék 1., Dör 2., Somlyóvásárhely, Fenékpuszta, Vörs 17., Rácalmás 1., 4., Szentendre 43., 56., 81., Tamási 1., 45., Gyönk 2., Mohács 2., 5., 6., Kajdacs 1., 5., 12., 43., Vinkovci, Rifnik 86., Kranj 44., Vranje). A bepecsételt körte alakú edények elterjedésének súlypontja Kelet-Pannonia, annak is déli részei. A Dunától északra csak importként jut el telepre (Horn) és sírba (Velké Pavlovice 9.), a Hegykő-csoport körzetében pedig eddig ismeretlen. Gepida hatásra alakulhattak ki a langobard kiöntőcsöves fazekak, besimított (Jutas 196., Szentendre 48., Kajdacs 40.), illetve bepecsételt (Kápolnásnyék 1., Vranje) díszítéssel. Az utóbbiak műhelytestvérei különösen jól tükrözik a késő pannoniai–korai itáliai fazekasság meglepő azonosságát (Testona, Borgomasina, S. Donato Milanese, Carpianello bepecsételt, Brescia-Sta Giulia besimított díszítéssel). Ez Pannonia–Itália viszonylatában a leglátványosabb összefüggés.

Míg a pannoniai bepecsételt-besimított fazekasság törés nélkül jut el a langobardokkal Észak-Itáliába, s ott már alig fejlődik tovább, addig Pannoniában eddig nem lehetett közvetlen kapcsolatot kimutatni az 568 előtti langobard és a 600 tájékától fellépő korai avar kori bepecsételt szürke edényművesség között. Ugyancsak jóval később, a 7. századtól lép fel a Duna felső völgyében a bepecsételt díszítéses, kezdetben többnyire még szabadkézzel készült csuprokon, ebben az időben terjedt el a meroving művelődés északi övezetében a kiöntőcsöves fazék is.

Irod.: Bóna I., Studijné Zvesti 16(1968), 35–45; uő, Zeitschrift für Ostforschung 28(1979), 393–404; uő, in: Die Langobarden 256–282; O. von Hessen, Die langobardische Keramik aus Italien. Wiesbaden, 1968; K. Simoni, Vjesnik Arheoloskog Muzeja u Zagrebu 10–11(1977–78), 209–233.

Bóna István