Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Hun hadművészet A hun hatalom igen rövid idő alatt hatalmas területeket befolyása alá vonó sikerei elsősorban a rómaiak és a germánok szemében szokatlan hadviselési módnak voltak köszönhetők. Bár az egykorú források, majd a hagyományok lejegyzői az ellenfél szemszögéből és antik toposzok felhasználásával írtak, konkrét hadi eseményekről részletesebb beszámolót alig találunk köztük, összevetve az ázsiai hunokra és későbbi rokon kultúrájú pusztai népekre vonatkozó adatokkal a hun hadművészet fő vonásai kielemezhetők. A hun hadszervezet és a politikai (társadalmi) rend nem vált el élesen egymástól. A hadszervezet élén a mindenkori nagykirály állott, az egyes birodalomrészek (szárnyak) urai önállóan is működhettek (pl. Uldin, Oktar). Analógiák alapján a tízes rendszer meglétét tételezhetjük fel. A döntő fegyvernem a félelmetesen nyilazó könnyűlovasság, a vezetők környezetében – iráni mintára – páncélos testőrséggel is számolhatunk. Az előkelők saját kíséretükkel vonultak hadba, a társadalmi ranglétrán való emelkedésnek a vitézség egyik fő eszköze volt. A csatlakozott népek egységei az elő- és utóvéd szerepét kapták. Szinte semmit sem tudunk a különleges fegyvernemekről, pedig bizonyára voltak az erődítmények ellen bevethető ostromgépeik, pontosan működő hírszerzésük. A mauriacumi szekértábor léte valamiféle hadtápra utal, a hadizsákmány szállítására, fegyverutánpótlásra is szükség volt, az élelmezést távoli hadjáratokban nyilván az elfoglalt területekről oldották meg. A kitartó, gyermekkortól gyakorlatozó, a rendszeres évi vadászatokon kipróbált harcosok nagy tömegben is összehangolt manőverek végrehajtására voltak alkalmasak. Rossz időjárás, folyamok nem jelentettek számukra akadályt. A fegyelemsértést kegyetlenül megtorolták. Előnyük nagyvonalúan tervezett stratégiájukban és taktikájukban rejlett, amihez megfelelő haditechnika párosult. Elsősorban gyorsaságukra figyeltek fel az ellenfelek, hegyről legördülő lavinához, szélvészhez hasonlítják őket. Előszeretettel éltek a meglepetés, a hadicselek, az ellenfél állandó nyugtalanítása, a színlelt menekülésből váratlan támadásba váltás, a lélektani hadviselés (tudatosan alkalmazott harci lárma, nyílzápor, ellenséges vezetők megsemmisítése, félelemkeltés) eszközeivel. A hun lovas magas kápájú nyergében biztosabban ült, többféle műveletre volt képes, erős reflexíjával messzebbre és pontosabban lőtt nyugati kortársainál, a lovas harcmodornak jobban megfelelő karddal volt felszerelve. Mindez látványos sikereket eredményezett, szinte egyvágtában győzték le az alánokat, az osztrogótokat, majd a dnyeszteri csatában a vizigótokat. 75 év múlva Attila galliai hadjárata során néhány elem (a vizigótok és Aetius elvágásának kísérlete, az alkalmas helyet kereső hátrálás, a hun ék bevetése, az elvonulást leplező zajkeltés) még emlékeztet a hun hadművészet megismert vonásaira, azonban a zömmel más harcmodorhoz szokott germánokból álló sereg taktikázó lassú előnyomulása, az áttekinthetetlen kézitusa, a meglepetés hiánya leglényegesebb elemeitől fosztotta meg. Az ellenfelek megtanultak alkalmazkodni, a technikai fölény összezsugorodott, a Nedao menti csatában az egymással is civakodó Attila-fiak döntő vereséget szenvedtek. A hun hadművészet híre is csak mendemondákban élhetett nyugaton, amikor majd 100 év múlva új nomád nép, az avarok megjelenésével ismét megérintette Európát.

Irod.: Bóna, Das Hunnenreich 9–17; uő, A hunok 9–17.

Tomka Péter

Hun fegyverzet Az Európába nyomuló hunok legfélelmetesebb fegyvereként az íjat emlegetik a források, bár karddal, harcikéssel, lándzsával is harcoltak, esetenként vértet is hordtak. A hun fegyverzetet a sajátos hun temetkezési szokások következtében többnyire csak töredékesen vagy éppen a peremterületekről ismerjük. A hun lovas fő, távolra ható fegyvere a végein, markolatán csontlemezekkel merevített mintegy 130 cm hosszú, rendkívül erős aszimmetrikus reflexíj a hozzá tartozó vashegyű nyílvesszőkkel. A legtöbbször igen töredékes csontlemezeket Volga-vidéki leleteken kívül (Pokrovsk, Rovnoe, Verhnee Pogromnoe [Oroszország]) kercsi katakombákban, a Wien-Simmering-i sírban, kivételesen germán vezérsírban (Blucina) találták meg. Az íj a hun hatalom jelképévé vált (Marcianus álma). Ennek régészeti bizonyítékaként arany íjborítások kerültek elő hun temetési áldozatokból (Pécs-Üszög, Bátaszék, Pannonhalma, és egykorú temetkezésből: Jakuszowice [Lengyelország]). A háromélű, 5 cm hosszú vas nyílcsúcsokat mintegy 20 lelőhelyről ismerjük, előfordulnak az egész hun szállásterületen és a peremvidékeken is. Tegezmaradványokat Európában még nem sikerült feltárni, lehetséges, hogy a pécs-üszögi, szeged-nagyszéksósi leletek egyes aranyveretei tegezről származnak. A közelharc fő fegyvere a keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű kard (hossza 100 cm körüli, a penge szélessége 4-5 cm). Jelentőségét illusztrálja a „Hadisten (Mars) kardja” motívum. A kelet-európai puszták szinte valamennyi 5. századi leletében utal valami – pengetöredék, veret – kard egykori jelenlétére, a Duna-vidékről jó állapotban megmaradt kardokat idézhetünk: Pannonhalma, Szirmabesenyő, Bátaszék, Lengyeltóti, Wien-Leopoldan stb. Az Azovi-tenger vidékén csoportosulnak azok a rekeszes díszű keresztvassal ellátott példányok (Pokrovsk-Voshod, Taman’ [Oroszország], Dmitrievka [Ukrajna]), amelyek kaukázusi alán és nyugati germán kardok előzményének tekinthetők, és amelyekhez a pannonhalmi díszkard is tartozik. Az előkelők kardhüvelyét (ritkábban a markolatot) aranylemezek díszítették. A felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel (Altlussheim, Pokrovsk-Voshod) vagy veretes tartófülekkel (Novogrigor’evka [Ukrajna] VIII. kurgán) történt. A kard mellett gyakran második fegyverként keleti eredetű keskeny, egyélű, 40-60 cm hosszú harcikéseket használtak. Jelenlétükre hüvelyveretek alapján ott is következtetni lehetett, ahol a vaspenge nem maradt ránk (pl. Szeged-Nagyszéksós). Nem sokat tudunk a kétségtelenül meglévő hun lándzsáról (Pokrovsk-Voshod, Pécs-Üszög), páncélról (Fedorovka, Pokrovsk-Voshod [Oroszország]), ezek általában nem kerültek sem sírba, sem a halotti áldozat eltemetett tárgyai közé. Pányvának, pajzsnak régészeti nyomát eddig nem találták, nem azonosították. A hun fegyverzetben az ázsiai hun és iráni örökséghez a kelet-európai puszták hagyományai ötvöződtek. A hun mozgalom messze nyugatra közvetítette ezeket, belőlük a germán népek egyes, harcmodoruknak megfelelő elemeket átvettek, mások csak a keleti steppéken éltek tovább.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 460–466; Bóna, Das Hunnenreich 167–176.

Tomka Péter

Hunok életmódja A hunok történelmi szereplésük során mindvégig lótartó nomádok maradtak. Ebben egybevágnak a korai források, a követjelentések és a steppe régészeti leleteinek tanúságai: a magányos sírok; lócsontok, lovasfelszerelés; az al-dunai síkság megélhetést biztosító, hadműveleti bázisként használt területének megszállása (bár a Kárpát-medencébe nem költöztek be asszonyostól-gyerekestől a hun népi elemek, a megszállást jelző leletek itt is a síkságokon sűrűsödnek); Attila téli és nyári szállás közti mozgását igazoló forráshelyek; az állandó telephely hiányát, szekereken vonuló, sátorlakó életmódot hangsúlyozó híradások; a ló szerepének kiemelése (Bleda és Attila lovon ülve tárgyalnak a rómaiakkal, Onegesios asszonya a nyeregben ülő Attilát vendégeli meg); a hun hadművészetre vonatkozó adatok. Ennek az általános képnek nem mond ellent a keletrómai követek tapasztalata az útközben érintett falvakról, a nagykirály „városáról” (téli szállásáról), valamint a régészek megfigyelései az ázsiai hunok földbe mélyített házakból álló szállásairól (Ivolga [Burjátföld, Orosz Föderáció]) vagy garnizonjairól, a megszállt Pannonia egykori táborainak, városainak visszaszoruló, mégis folyamatos életéről. A hunok lélekszámára az Európába törő csapatok 20-30 ezres becsült nagyságrendje mérvadó. Lovaik a szívós, kistermetű steppei fajtákat képviselték. A késői nomádok (mongolok) városai képének meglepő részletességgel felel meg Attila ordujának leírása: a fátlan síkságon kiemelkedésen állott a gerendákból és deszkákból épített fejedelmi palota, amit fatornyokkal tagolt magas kerítés határolt. Nagyobb térségen túl emelkedett a főfeleség saját palotája, valamint Onegesios háza és Pannoniából hozott kövekből épített fürdője. A központ körüli nagy kiterjedésű táborvárost valószínűleg (fa)fal vette körül. A fejedelmi palota fogadótermének hátterében, emelvényen állt Attila kerevete. Arykan palotáját szőnyegek díszítették. A hun állattartó gazdaságot a (meghódított, megtartott) falvak földművelése és szolgáltatásai (köles, gabona, méhsör, árpasör), valamint a hadjáratok zsákmánya, az adók és a határ menti szabályozott kereskedelem jövedelme egészítette ki. A viminaciumi kereskedő karriertörténete és a hun kor nagyszámú aranylelete azt sugallják, hogy a harcosok is részesedtek belőle. Kétségtelenül számolnunk kell kézmű- és háziiparral. Attila ruházatának, étkészletének hangsúlyozott egyszerűsége mögött (szimbolikus, sőt babonás okok mellett) az igazi steppei ember mentalitása sejlik. A tuvai, kirgiziai kurgánokban megmaradt faedények, asztalkák olyan típusok, amelyek alig különböznek egymástól a füves puszták világában. A nomád ruházata és lószerszáma praktikus és ezért minden aranylemezes csillogása ellenére egyszerűbb, mint a környező (germán) világ fényűzése. A hun birodalom szokásjogon alapuló jogrendszerének nyomai a hun társadalom tagolódásának megfelelő szigorú etikettre engednek következtetni (ülésrend). A jogbiztonságot (legalábbis egyesek) a római birodalom viszonyainál nagyobbra tartották. Az államellenes bűncselekményeket (dezertálás) kegyetlenül, nyilvánosan büntették. A családjogban is érvényesült a hierarchia. A birodalom belső irányítását kancellária, a külügyeket előkelő követek segítették. A mindennapokat átszövő szokások (szertartások, étkezés, játék, tánc, zene) közül a viseletet és a temetkezési szokásokat tudjuk legjobban megközelíteni.

Irod.: D. Sinor, The Hun Period. In: The Cambridge History of Early Inner Asia, Cambridge, 1990, 177–205; Bóna, Das Hunnenreich 36–45; uő, A hunok 34–43.

Tomka Péter

Hun temetkezés és hitvilág Az ázsiai hunok előkelőiket fakoporsóba, gerendából ácsolt sírkamrába temették, arany-ezüst tárgyakat, értékes szöveteket tettek melléjük (Noin Ula). A kirabolt sírokban fegyverek, lakk- és egyéb edények, szertartási tárgyak, levágott hajfonatok, állatcsontok tanúskodnak a temetési rítus gazdagságáról. A kelet-európai hunok temetkezési szokásai feltűnő változatosságot mutatnak. A sírok magányosak vagy kisebb csoportokat alkotnak, legfeljebb nagyobb temetkezőterületekkel számolhatunk, amelyen belül helyezkedhetnek el az előkelők jeltelen sírjai (Törtel és Nagyszéksós között). Feltártak hun kori kurgánokat (Volga-vidék), de másodlagosan felhasználtak korábbi sírhalmokat, sírépítményeket, mauzóleumszerű épületeket is. Általánosabb a jeltelen (titkos) temetés és a vele járó, a sírnál, közelében vagy tőle teljesen függetlenül elásott halotti áldozat, amely fölé emelhettek halmot is. Néhány sír esetében lókoponya, lócsontok, lószerszám jelképes lovas temetkezésre utal (Beljaus [Krím, Ukrajna], Pokrovsk 36. kurgán 2. sír, Verhnee Pogromnoe 4. kurgán 3. sír). A halotthamvasztás idegen a hun szokásoktól, a korábban így interpretált leletek zöme halotti áldozat (részben elégetett) maradványa. A sírok tájolása többnyire észak–dél, megfigyeltek oldalpadmalyos sírformát is. A hun temetkezési szokások nem függetlenek közép-ázsiai, dél-oroszországi hatásoktól, egyes elemeit átvették a szövetséges-alávetett alán–germán népcsoportok előkelői. A halottat általában ünnepélyesen felöltöztetve helyezték koporsóba, étel-ital melléklettel látták el, esetleg egyszerűbb eszközökkel is (kés, szőrcsipesz, orsó), a fegyver, lószerszám kerülhetett a halotti áldozatba. Egyes feltételezések szerint az utóbbiakhoz tartozhattak a hun üstök is. A vázolt képbe illik az Attila temetését elmesélő jordanesi hagyomány: a díszes ravatal, siratás, halotti ének, a ravatal körülnyargalása, fémveretes koporsó, jeltelen titkos sír, emlékhelyen tartott tor (strava). Az őskultusz különben is a hun hitvilág legjobban megközelíthető eleme. Élők és holtak összetartozását demonstrálják a férfisírokban lelt női ékszerek, az eredetmonda (szarvasünőt űző ősök) nyoma és az, hogy az elődök sírjai kirablásának (bármily mondvacsinált) vádja casus bellinek számít (440, Margus püspökét vádolták). A hunok hittek a Nagykirály isteni elhivatottságában (a Hadisten kardja-motívum). Óvatosan bár, de sámánizmus jelenlétére is gondolhatunk (Atakam, Eskam nevének lehetséges török etimológiája, belső-ázsiai párhuzamokkal rendelkező csontjóslás említése, az üstök „életfaszerű” megkoronázása alapján). A hunok közt folytatott keresztény térítésnek eddig csak irodalmi nyomai találhatók.

Irod.: I. P. Zaseckaja, Osobennosti pogrebal’nogo obrjada gunnskoj épohi. ASGE 13(1971), 61–72; Tomka P., A sztyeppei temetkezési szokások sajátos változata. A hun halotti áldozat. Arrabona 22–23(1986), 35–56.

Tomka Péter

Hun viselet A hun ruházat fő elemei (süveg, kaftán, öv, nadrág, csizma) a lovas népek célszerű viseletének felelnek meg. A női viseletből hiányzik a fibula. Az ázsiai örökséget e téren is befolyásolta az iráni civilizáció, a hun viselet viszont hatott különböző alán és germán népcsoportokra (5. századi fejedelmeik Attila főembereinek viseletét utánozták). Az ázsiai hunok kínai leírása, ábrázolása, viseletük átvétele és a sírleletek alapján ismerjük a cobolyprémes, cikádadíszes görbe süveget; a jobbról balra záródó kaftánt, a karikacsüngős veretes övet, amelyről a mindennapi felszerelés: tőr, kés, tarsoly fenőkővel, fésűvel, tűzszerszámmal csüngött; a szűk lovaglónadrágot, csizmát (anyaguk bőr, prém, nemez, adataink vannak kínai selymek, hímzett ruhák, arany övcsat, aranyberakásos öv ajándékozásáról is). Priscos nemcsak Attila egyszerű, tiszta ruházatát állította szembe környezete kardszíjainak, csizmáinak arannyal, drágakővel kérkedő barbár pompájával, hanem arról is beszámolt, hogy főfelesége udvarában színes fonalakkal hímezték a szöveteket. Mindez, összevetve a régészeti leletekkel, ellentmond az antik etnográfia toposzainak (primitív, soha le nem vetett piszkos rongyos bőrruhában járó barbárok – Ammianus Marcellinus). A hun viselet egyedi vonásainak meghatározását nehezíti a birodalom etnikai tarkasága, a sírok bolygatottsága és azok a leletek, amelyekben a viseleti elemek nem eredeti helyzetükben találhatók. A leletek elsősorban a vezető és középréteget képviselik, területi és időbeli eltéréseket mutatnak. Férfisírokban (Kyzyl-Kajnar-Töbe, Sipovo [Kazahsztán] 3. kurgán, Pokrovsk-Voshod [Kazahsztán], Beljaus, Szirmabesenyő, Lengyeltóti, Keszthely-Téglagyár, szeged-nagyszéksóstói halotti áldozat) süvegdísznek tarthatjuk a diadémszerű leleteket, inget és szegélyes kaftánt figyelhetünk meg – ritkán felvarrt aranyflitterekkel is díszítve. Rangjelző szerepe volt a nyakpereceknek. A bőrövet nagy csat, kevés fémveret és általában egyetlen szíjvég ékítette. Külön öve, csatja volt a nadrágnak. A csizma szíjaihoz gyakran (arany)csatok jártak. Esetenként egyetlen fülbevalót, még ritkábban karperecet is hordtak. A hun harcos megjelenését ékes fegyvere és lószerszáma tette ünnepélyessé. A női viselet (Berezovka [Oroszország], Sipovo 2. kurgán, Pokrovsk 36. kurgán, Csorna, Szekszárd, Mezőberény) jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözik a férfiakétól. Jellegzetesek a hun diadémok, párosan viselt fülbevalók, borostyán- és egyéb gyöngyökből fűzött nyakláncok, a kelet-európai területekről ismert páros hajfonat (főkötő?)díszek (koltok) és sárkányfejes nyakékek (kulon). Ritka a karperec, gyűrű, gyakoribbak az öv- és csizmacsatok, szíjvégek. Külön kérdést jelent a cikádafibulák viselete. Az európai hun birodalomban női viseletben tűnnek fel, már a hunok megjelenése előtt. Bár elterjedésük megegyezik a hun hatalom kiterjedésével, jól megfigyelt, hunnak tartható női sírokból általában hiányoznak.

Irod.: A. K. Ambroz, Vostocnoevropejskie i sredneaziatskie stepi V–pervoj poloviny VIII vv. In: Stepi Evrazii v epohu srednevekov’ja. 1981, 10–23; Bóna, MT 276–279.

Tomka Péter

Hun lószerszám A hun uralom alatt álló területek legfontosabb leleteiből kimutatható a lószerszám sokszor töredékes, hiányos maradványa (pl. Novogrigor’evka, Scerbataja kotlovina [Ukrajna], Niznjaja Dobrinka [Oroszország], Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszög, Pannonhalma). Legfontosabb része a magas első kápájú fanyereg. Többnyire csak a pikkelymintás arany- (aranyozott ezüst-, bronz)lemezek, a nyeregszárnyak első részére, illetve az első kápára rekonstruálható nyeregdíszek maradtak ránk, a helyreállítás alapja famaradvány (Sipovo), illetve in situ megfigyelés (Dürso [Oroszország]). A kelet-európai pusztákon az 5. században a karikás zablát részesítették előnyben, a kantár- és gyeplőszíjakat fémszorítók kapcsolták a zablakarikákhoz. Megjelentek egyenes, lefelé szélesedő vagy felül előrehajló, néha aranyborítású pofarudak is. A kantárt aranyos fejű szegecsekkel vagy különböző nagyságú, rekeszes, illetve préselt díszű téglalap alakú, aranybevonatú lemezekkel díszítették, járulékos díszek (csüngők, sallangok, szíjvégek) emelték a szerszámzat Priskos által Attila udvarában megcsodált pompáját. A hun lószerszámok hatása más-más típusú pofarudakon, öntött ezüstvereteken széles körben megfigyelhető Keleten és Nyugaton egyaránt.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 459–460; Bóna, Das Hunnenreich 177–179.

Tomka Péter

Hun társadalom Megismerésének forrásai (auctorok, régészeti leletek) elsősorban a vezető rétegről informálnak. Az ázsiai hunok a nomád társadalmak rendkívül finom rangrendjének megfelelően tagozódtak: a főhatalom a fejedelem (sanjü) kezében összpontosult, aki abszolút engedelmességet követelt meg katonai kíséretétől. A hadrenddel azonosan szárnyakra oszlott a társadalom is. A 24 főméltóság 10 000 lovas felett parancsnokolt. A bonyolult rangsort rangjelzők (nemesfém veretek, cikádák, cobolyprém) mutatták. A közemberek életét szigorú törvények szabályozták. Az európai hun társadalom szerkezete nagy vonalakban hasonló lehetett, annak ellenére, hogy az alánok, gótok, herulok, szkírek hódoltatása után megfigyelhető az átrétegződés. A csúcson kezdettől fogva nagykirályok álltak, a hatalom időszakos megosztása ellenére (amiben a szárnyakra tagolódás, a szárnyak jelentőségének változtatása is szerepet játszott). Az öröklési rendben szóhoz jutottak az oldalágak (pl. Mundzsuk fiai). Attila abszolút egyeduralma és udvarának nemzetközi arisztokráciája már jelentős társadalmi változások mutatója. Hierarchikus tagolódását illusztrálja Priskos leírása Attila lakomájának ültetési rendjéről.

Az isteni eredetűnek vallott hatalom számos önálló hatalom legitimálására szolgált: vazallus főnökökből germán királyok és nomád fejedelmek lettek, a meghódított népek élére esetenként a dinasztia tagjai kerültek, máskor Attilához hű vezetők emelkedtek fel. A nagykirály és családja mellett a kiválasztottak (logades) és a kísérők (épitédeioi) gyakorolták a hatalmat. Gazdagságukat saját méneseik és falvaik biztosították, intézkedéseiket saját katonai kíséretük hajtotta végre, e prefeudális rétegnek emellett szüksége volt a háborúk, zsákmány, zsarolás eszközeire is. A hun törzsfők (reges, reguli) hatalmát felszámolták, a nemzetségf'k (archontes) is háttérbe szorultak. A katonáskodó közrendűek helyzete nem változott (velük követségek kísérőiként ismerkedhetünk meg). Alapegységük analógiák alapján az aul (néhány együtt legeltető család) lehetett. Patriarchális rabszolgatartásnak csak a logades háztartásaiban van nyoma, hadi sikerek ez esetben is lehetővé tették a társadalmi mobilitást. A legyőzött népcsoportok „megszervezése” azzal járt, hogy falvaikat még a hun központok környékén is megtűrték, de nem osztották szét őket, népi különállásukat általában megtartották. Az előkelő nők feltűnően nagy szerephez jutottak (a követek tisztelegtek Arykannál; Bleda asszonyai megtarthatták birtokaikat, több női sírban található lóáldozat maradványa). A hun társadalom régészeti vetületének szociológiai elemzése nem ellentmondásmentes. A közép-európai hunok eddigi legnagyobb lelete (Szeged-Nagyszéksós) a nagykirályok családjához kapcsolható. Hun előkelők (katonai vezetők?) temetési áldozataiból származnak a rangjelző arany íjborítások (Pannonhalma, Pécs-Üszög), rangjuk azonban vitatható (a tárgyak szimbolikus jelentősége jóval meghaladhatta tényleges értéküket). Az ő szállásaikon élhettek a diadémdíszes nők (pl. Csorna). A középréteg ezüstös felszerelése (Léva) és még egyszerűbb sírleletek (Szirmabesenyő) mellett nehezen besorolható, etnikailag is vitatható sírokat ismerünk (Lébény, Lengyeltóti, Keszthely-Gátidomb). Még a Kárpát-medencei állapotoknál is nehezebb a dél-oroszországi steppék leletanyagának értelmezése.

Irod.: Harmatta J., A hun aranyíj. MTAK I. 1(1951), 123–187; uő, A hun birodalom felbomlása. A hun társadalom Attila korában. MTAK II. 2(1952), 147–192; Bóna, MT 285–287; uő, Nibelungenlied 297–342; C. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. 1973.

Tomka Péter

Hun aranyíj Az a felismerés, hogy hun áldozati és sírleletekben aranylemezzel bevont kisméretű rangjelző íjak fordulnak elő, hatalmas lépéssel vitte előre a hun birodalom társadalmi és katonai szerkezetének vizsgálatát. A revideált régi s legújabb leleteket figyelembe véve ma háromféle hun „aranyíjat” ismerünk: 1. Egész felületén aranylemezzel borított kisméretű reflexíj (Jakuszowice), 2. Két végén és a markolaton díszített vagy sima aranylemezekkel bevont miniatűr reflexíjak (Pannonhalma-Szélsődomb, Novogrigor’evka), 3. Az aszimmetrikus valódi íj, felső, nagyobb csontmerevítő lemezét a lemez alakjához simulva aranylemezzel bevont reflexíjak (Bátaszék, Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta, Kercs-Glinisce és Novo Ivanovka [Ukrajna]). A legelső és a legutolsó kivételével nem sírból, hanem kis mélységben elföldelt áldozati leletekből származnak, emiatt az aranylemezek gyakran sérültek, hiányosak. Koruk az 5. század első fele. Az aranylemezzel részlegesen vagy teljesen beborított íj a kutatás egyhangú véleménye szerint katonai rangot, méltóságot jelzett, azzal kapcsolatban azonban megoszlanak a vélemények, hogy az aranyíjakat az életben is használták-e jelvényként, avagy csupán a sír-síráldozat számára készültek. A teljes leletegyütteseket figyelembe véve nyilvánvaló, hogy a háromfajta „aranyíj” között nem lehetett lényeges rangkülönbség. Bár az íj már a perzsáknál és a szkítáknál is a méltóság, a beiktatás, a fegyveres férfivá avatás jelképe, a hun aranyíjak szerepét mégis elsősorban a hunokkal feltűnő reflexíjak jelentőségével kell magyarázni.

Irod.: László Gy., A hun aranyíj jelentősége. MTAK II. Régészet, 1951, 105–122; uő, The Significance of the Hun Golden Bow. Acta ArchHung 1(1951), 91–106; Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 181–182; uő, A hunok 169–170.

Bóna István

Hun cikádák A hun mozgalommal keletről nyugatra elterjedő, nagy szárnyú rovart utánzó, bajelhárító és rangjelző ékszer. Leggyakoribb öntött bronzból vagy ezüstből, egyesével vagy párosával, mindenkor nők és gyermekek ékszereként, fibulaként azonban ritkán viselték. Tömör aranyból van az erdélyi sáromberkei (Dumbravioara), ékkövekkel díszített aranyozott ezüstlemez borítja a györkönyi cikádapárt, rekeszdíszes felületű a csömöri cikáda, előfordulnak aranylemezből is (Mezőberény, Iszkaszentgyörgy). A cikádaszárny kedvelt hun kori díszítőelem is (lévai lószerszámok). A hun kori cikádák előzményei elvétve már előfordulnak az Alföld késő szarmata sírjaiban. Nincs közvetlen közük viszont a hun kori cikádáknak azokhoz a hosszú testű, nagyméretű öntött bronzcikádákhoz, amelyek valójában 3–4. századi illyricumi római fibulák – az utóbbiak népvándorláskorra való keltezése római épületekben és sírokban számos időrendi zavar forrása.

Irod.: Z. Vinski, Zikadenschmuck aus Jugoslawien. Jb. des Römisch-Germanischen Zentralmuseums, Mainz 4(1957), 136–160; Bóna, Das Hunnenreich 196–197.

Bóna István