Bóna, István Cseh, János, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága Nagy, Margit, Aquincumi Múzeum Tomka, Péter, Xántus János Múzeum

Gepida ötvösség Jelentőségét és a gazdaságon belül elfoglalt szerepét a szilágysomlyói I. kincs arany nyakláncán függő ötvösszerszámok (fogók, üllők, kalapácsok, vésők, reszelők) is jelzik. Az arany ékszerek készítésénél a 4–5. században elsősorban a préselt (trébelt) technikát kedvelték; öntést csak a nagyobb igénybevételnek kitett tárgyak (csatok, karperecek) vagy díszítésrészletek esetében alkalmaztak. A fibulákat részekből, forrasztással állították össze, felületüket aranylemezekkel borították. Az illesztési felületeket eltakaró lemezborítás a díszítés alapjául is szolgált. Az ékszereknél a munkaigényes applikált díszítéseket részesítették előnyben, elsősorban az inkrusztációt (domború vagy sík csiszolású kövekkel, különálló rekeszekben vagy a felületet folyamatosan borító, geometrikus osztású rekeszfalakkal), az emailberakást, a granulációt, a rovátkolt és fonott drótdíszítést, a keretezett granulációt, a rovátkolt drótból hajlított vonalmintákat stb. Különleges díszítőtechnikák: a felületre utólag forrasztott, préselt díszítősorok (elsősorban kymationsor) és poncolással, kőberakással díszített, préselt figurális díszek; a teljes felület sodort aranydróttal való borítása (Szilágysomlyó, I. és II. kincs). Az 5. század közepén és második felében a gepida ötvösség munkái a Kárpát-medence germán művészetének legszebb alkotásai közé tartoztak. Az ékszerek méretének megnövelése új előállítási mód alkalmazásával és a díszítéstechnika egyszerűsítésével járt. Az aranyművességben is előtérbe került az öntés és a felület nagy részének rekeszes kőberakása. Az erdélyi ötvösműhelyek jellegzetes díszítésmódjai: almandingolyócskákból álló keretdíszek, ötszögű (sejt formájú), pikkely és rozetta formájú rekeszbetétek, hullámvonalas és omega formájú rekeszfalak. Préseléssel készült aranylemezeket alkalmaztak vastárgyak díszítő borításánál (zabla, lándzsavég). A Tisza vidékén unikálisnak számít a vasalapra forrasztott aranyrekeszes-almandinberakásos díszű csat, mely frank és alamann ötvöskészítményekkel mutat kapcsolatot (Szentes-Berekhát 181.).

Az ezüst- és bronztárgyak többségét öntéssel állították elő. Az ezüst ékszerek felületét az 5. század első harmadától inkrusztációs díszű aranylemezekkel borították (Szilágysomlyó, II. kincs, ezüst alapú fibulák); később az ékkőberakásos vagy préselt mintázatú rátétlemezek csak a fibulák meghatározott részeire kerültek (a kengyel tövének illesztéseihez, a rugólemez széleire és közepére). A gepida ötvösség leggyakoribb ékszereit, a faragott díszű, ún. „relief-fibulákat” és a nagyobb méretű övcsatokat ezüstből, ritkábban bronzból öntötték. Az öntéshez szükséges eredeti modell keményfából, csontból, ólomból vagy bronzból készült; skandináv példák nyomán lehetséges, hogy egy-egy darab modelljét több különálló rész összeillesztésével állították össze. Az öntés az antik viaszelvesztéses eljáráshoz hasonló lehetett: az eredeti modellt agyagformába nyomták, a formából viasz- – vagy párhuzamok szerint – ólommodellt készítettek, amit agyagba burkoltak, és kiégetés után erről kapták meg az öntőformát. A fibulapároknál a formálható anyagú köztes modellen végzett javításokról a két példány mintáinak kisebb eltérései tanúskodnak. A nyersöntvényt utánvésik, csiszolják, reszelik, a hátlapon elkészítik a tőszerkezetet, stb. Öntés után alkalmazott díszítések: öntött vagy mélyített rekeszekben domború vagy lapos kőberakások (recézett alátétlemezekkel), poncolás (mandula-, háromszög-, félhold- és körformák), ezüst- és niellóberakások (pont-, háromszög-, hullámvonal-, kör- és fonatminták), végül a felület vékony aranybevonata (tűzaranyozás). A préselt fémmegmunkálási technikát főként a szerves alapanyagú tárgyakat díszítő lemezek esetében alkalmazták, pl. a fegyvertokok díszítőpántjainál és vereteinél, a női viselet szalagos csüngődíszeinél, szelenceborításoknál stb.

A vas övveretek és csatok gyakori díszei a kerek fejű bronzszögek és a rovátkolt drótból készült keretezés. A vas övgarnitúrák tausírozott díszítésének előzményei a gepida ötvösség gyakorlatában már az 5. században is megtalálhatók (háromszög és pont formájú ezüstberakások).

Ötvössírok: a csongrád-kenderföldeki temető ötvösmestereinek szerszámai az 5. század első feléből: üllő, hosszú nyelű vas fogók, kalapácsok. A mezőbándi 10. sírban eltemetett mester a 6. század középső harmadában dolgozott; készletéből vasfogók, üllő, kalapácsok, szegfejelők, poncolóvésők, hidegvágó, dróthúzó, lendkerekes fúró, szurok, fenőkövek, fém nyersanyagdarabok maradtak meg. Az ötvösmester valószínűleg teljes fegyverzetű harcosok közé tartozott; kiemelkedő társadalmi rangját vassisakja jelzi. A gepida ötvösség technikai eljárásainak egy részét az avar ötvösök is alkalmazták (öntés, vas övgarnitúrák készítése, préselt-bordázott szalagdíszek, egyes díszítésmódok); a kapcsolat vizsgálatánál azonban nem hagyható figyelmen kívül a bizánci ötvöseljárások és díszítőtechnika átvétele.

Irod.: Fettich N., A szilágysomlyói második kincs. Budapest, 1932; uő, Bronzeguss und Nomadenkunst. Prag, 1929; uő, Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Budapest, 1951; László Gy., A népvándorláskor művészete Magyarországon. Budapest, 1970, 71–82; Bóna, A középkor hajnala 42–43; M. Párducz, Archaologische Beitrage zur Geschichte der Hunnenzeit in Ungarn. Acta ArchHung 11(1959), 371–372; Kovács I., A mezőbándi ásatások. Dolg 4(1913), 284–296, 381–382.

Nagy Margit

Gepida sasos csatok A nemesasszonyok 6. századi viseletéhez tartozó, nagyméretű díszcsatok egyik csoportja. Jellemzőjük az ovális, széles csatkarika, a karika szélére hajló tövis, a négyszögletes, öntött csatlemez, melyhez a karikával ellentétes oldalon sasfej járul. A lemez szélein, közepén és a sasfej szeménél kőberakásokat alkalmaztak. A csatkarikát és a lemezt rövid összekötőlemezzel rögzítették. A szíjra való felerősítést a lemez sarkainál és a sasfejen elhelyezett szögek szolgálták. A gepida sasos csatok három fő típusa különböztethető meg (megjegyzendő, hogy a díszítések variációi mindhárom csoportban előfordulnak).

1. A Tisza-vidéki csattípusnál a lefelé néző sasfej ívelt oldalú, trapéz formájú nyakkal kapcsolódik a csatlemezhez. A lemez belső díszítése tektonikus négyzetekből áll, melyet kötélfonatminta és bordázott sávok kereteznek. A lemezek közepén poncolással vagy kőberakással hangsúlyozott keresztábrázolások találhatók (Szentes-Nagyhegy 15. és 77.; Szolnok-Szanda 145.; Hódmezővásárhely-Kishomok 77. csatja – utóbbi közepén vésett sugaras díszítés). A Tisza-vidéki csoporthoz tartoznak a knini (Knin-Greblje 50. [Horvátország]) és a kosevói (Alt-Kossewen 386. [Lengyelország]) példányok.

2. Az erdélyi típus madárfejeinél a nyak téglalap alakú, belső oldalán rövid kiszögellésekkel. A madárfejek lefelé nézőek (Maroscsapó/Cipau [Románia], Valentine-Arnesp [Franciaország], Szentes-Nagyhegy 64., csatkarika; Aradka/Aradac-Mecka [Szerbia], csatkarika), egyetlen kivétellel (Szamosjenő/Fundatura [Románia]). Az erdélyi gepida sasos csatok lemezei spirálinda-motívumos díszűek; a díszítés diagonális beosztású. A csatkarika szembenéző állatfejekben végződik.

3. A Tisza-vidéki és az erdélyi típusok közti átmenet formáját képviselik a Duna menti gepida sasos csatok, melyeknél a madárnyakak rombusz alakúak, olykor ívelt oldalúak, a csatlemezek spirálinda-motívumos díszűek. (Észak-Szerbia, Kubin/Kovin [Szerbia], Iatrus [Bulgária]). A sasfejes csatok időrendi helyzete a legutóbbi időkig vitatott volt, miután krími eredetük – a Suuk Su-i temető leletei alapján – biztosnak látszott. A Tisza-vidéki gepida sasos csatokat a dél-oroszországi forma helyi változatának tartották és az avar kori gepidák hagyatékához sorolták. Az önálló Tisza-vidéki műhely a szolnok-szandai és az alt-kosseweni csattal kapcsolatban vetődött fel. A gepida sasos csatok Tisza-vidéki csoportjának helyi gyártása a hódmezővásárhely-kishomoki példány alapján igazolódott. A dél-oroszországi csatok tipológiájának részletes kidolgozása határozottan bizonyította a sasfejes csatok kialakulásánál a gepida ötvösség prioritását. A csatok díszítése kétségtelenül apotropaikus jellegű; viseleti szerepük az itáliai keleti gót díszcsatokéhoz hasonló.

Irod.: M. Rusu, Pontische Gürtelschnallen mit Adlerkopf (VI–VII. Jh. n. Z.) Dacia 3(1959), 485–522; Csallány, Gepiden 321–324; J. Werner, Slawische Bügelfibeln des 7. Jahrhunderts. Reinecke-Festschrift 1950, 167; Z. Vinski, Adlerschnallenfunde in Jugoslawien. Liber Iosepho Kostrzewski. 1968, 314–325; Bóna, A középkor hajnala 50–51; uő, Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK XXVII(1978), 135–136; A. K. Ambroz, Bolsaja prjazka iz skalistinskogo mogil’nika (sklep 288). SA 1980, 256–261; uő, Osnovy periodozacii juzno-krimskih mogil’nikov tipa Suuk Su. In: Drevnosti Slavjan i Rusi, 1988, 5–12; Nagy M., A gepida királyság. In: Hódmezővásárhely története I. Hódmezővásárhely 1984, 225–227.

Nagy Margit

Gepida fibulák A Tisza–Körösök–Maros vidékén a 4. század végi–5. század eleji viseletben a római fibulatípusok dominálnak: leggyakrabban a T formájú bronzfibulák és a nagyméretű, aláhajtott lábú, felcsavart kengyeldíszű bronz- és vasfibulák fordulnak elő (pl. Csongrád-Kenderföldek). Az elsősorban funkcionális célú, kiegészítő szerepű római típusú fibulák 5. század első felére keltezhető, különleges díszítésű példányai: kiszélesedő tűlemezű vasfibulán háromszög alakú ezüstberakás (Tápé-Lebő 2.); kéttagú, egyenes tűlemezű fibulán vésett rácsmintás dísz (Csongrád-Kettőshalmi-dűlő). A római fibulaformákat folyamatosan használták a 6. század végéig; így vasfibulák nagy számban kerültek elő a gepidák hun kor utáni alföldi és erdélyi szállásterületeiről. A bronzból készült példányok között előfordulnak keskeny tűlemezű, kéttagú formák (Szentes-Berekhát 106.) és felcsavart kengyeldíszű, aláhajtott lábú, ún. illyricumi–bizánci bronzfibulák is (Hódmezővásárhely-Kishomok 23., Kiszombor 146.). A keskeny tűlemezű, kéttagú forma ezüst változata az 5. század második felében is előfordul (Szentes-Berekhát 148.). A késő római hagymagombos fibulatípus – a keleti és nyugati gót párhuzamokhoz hasonlóan – a gepidáknál is fejedelmi leletekből ismert: ónixköves változatban (Szilágysomlyó, II. kincs), áttört díszítéssel (Apahida, I.). Másodlagos felhasználás után, valószínűleg talált tárgyként eredeti késő római fibula is kerülhet gepida sírba (Szőreg 39.). A 4. század végén a gót és a gepida viseletben egy időben terjedtek el a rugólemezből és tűlemezből, valamint az ívelt kengyelből álló lemezfibulák. A rugólap leggyakoribb változatai gepida területen: háromszög formájú (Tápé-Lebő, Mártély), félkorong alakú (Fábiánsebestyén, Csongrád-Kettőshalmi-dűlő, Hódmezővásárhely-Sóshalom, Szendrőlád), egyenesen levágott oldalú, lécdíszes (Gyula környéke, Mezőkaszony-Barabás, Tiszalök). A rugólemez hátlapján lévő rugótengely végének gombjait a későbbi darabokon funkció nélküli díszgombokká alakították és többnyire állatfej formájúra mintázták meg. A lemezfibulák kengyele erősen ívelt, középen élesen kiemelkedő („gerincelt”). A tűlemez általában rombusz formájú, szélei felé kissé lehajlított („tetőszerű”). A tűlemez formája a fibula jellemző részlete; a lemez legnagyobb kiszélesedésének helye, illetve a felső rész és a láb(tű)lemez egészének aránya a fibulák időrendi csoportosításának alapja. Fontos kronológiai szempont a fibulák mérete is: a 4. század végi–5. század első feléből származó fibulák többnyire kis méretben (6–12 cm), egyszerű díszítéssel készültek, pl. poncolás (Tápé-Lebő 2.); megjelenik a kengyel két végének illesztésénél a rovátkolt drótdísz (Csongrád-Kenderföldek 111.). Az 5. század középső harmadától a lemezfibulák méretét megnövelték (12–17 cm), aranyozott ezüst vagy réz díszítőlemezeket helyeztek el a rugólapon és a kengyel két végénél, melyek az illesztéseket és az öntéshibákat eltakarták. A rugólemezlapon előfordul az egyirányú vagy ellentétes irányú madárfejekből álló díszlemez (Tiszalök, Mezőkaszony-Barabás). A kengyel végeinél lévő díszlemezek háromszög alakúak vagy íveltek, olykor kőberakásos díszűek (Perjámos, Balsa), vésett pikkelymintásak (Tiszalök, Mezőkaszony-Barabás), indadíszesek (Gyula környéke, Kiskunfélegyháza), palmetta mintázatúak (Székely, Makó, Csongrád) vagy ennek egyszerűbb utánzatai (Hódmezővásárhely-Sóshalom). A lemezfibulák legkésőbbi példányait az öntött „relief-fibulák” díszítésmódjainak átvétele (kőberakások a láb[tű]lemez szélein, spirálindás díszítés), a fej(rugó)lap sugarasan elhelyezett gombjai és a nagy méret jellemzik (Nagyvárad/Oradea [Románia] – hossza 29,2 cm). A lemezfibulák egyik speciális változata az arisztokrácia számára készített, aranylemezzel borított, rekeszes kőberakásokkal díszített fibulák csoportja, melyeknek a 4. század végétől az 5. század középső harmadáig összegyűlt példányai a szilágysomlyói II. kincsben találhatók. A szilágysomlyói fibulák az inkrusztációs díszfibulák teljes fejlődési sorát mutatják be; a legkésőbbi, legnagyobb méretű példányok díszítése a lemezfibulák rátétlemezes díszeihez kapcsolódik, tehát a rekeszes kőberakásos díszű fibulák és a lemezfibulák bizonyos csoportjainak gyártása az 5. század első felében párhuzamosan folyt. A szilágysomlyói kincs korábbi fibulatípusait a gepida szállásterület kisebb méretű aranyfibulái is képviselik (Gelénes, Völc). A lemezfibulák kisméretű, egybeöntött utánzatai, archaizáló formaként az 5–6. században is előfordulhatnak, feltehetően díszfibulák mellett, funkcionális céllal, vagy olcsó ékszerként („Bökénymindszent”, Kiszombor 131., Mezőszopor/Soporu de Cimpie [jud. Cluj, Románia]).

A vésett vagy faragott díszű, öntött „relief-fibulák” gyártása – eddigi ismereteink szerint – az 5. század középső harmadában kezdődött. Az öntött fibulák fejlett formáinak keltezése a síregyüttesek komplex értékelésén alapulhat. A fibulákat a félkörös vagy négyszögletes rugólap, az egybeöntött gombok, a kevéssé ívelődő kengyel, az egyenes vagy rombikusan kiszélesedő tűlemez jellemzi. A tűszerkezet a hátlapon az egybeöntött tengelytartó lemezre és a tűtartó lemezre szerelt (többnyire vasból készült) rugóból és tűből áll. A gepida öntött relief-fibulák főbb típusai: egyenes tűlemező fibulák, madárfejes („Bökénymindszent”), állatfejes és kőberakásos (Szarvas) vagy rovátkolt díszű tűlemezzel (Szentes-Berekhát 249.). Kis méretük miatt valószínűleg díszfibulák mellett használt, kiegészítő ékszerek.

Spiráldíszes, rombikus tűlemező fibulák: aranyozott ezüst vagy bronz ékszerek, felületükön hangsúlyozott növényi mintával; a rugólemez gombjai és a tűlemez vége állatfejes díszű. Három- és ötgombos változatban, ritkán hét gombbal (Kisselyk/Seica Mica [Románia]) készültek gepida területen. A nagyméretű, egyedi díszítésű példányok (Kolozsvár-Kardosfalva, Erdély, Bereg megye, Nagyvárad, Szőreg 19., Szolnok-Szanda stb.) feltehetően megelőzik a kisebb, sorozatban gyártott darabokat (Kistelek, Tiszaroff, Szentes-Kökényzug 29., Csongrád-Kettőshalom, Szentes-Kökényzug 56. stb.). A fibulacsoport az osztrogót fibulákkal mutat rokonságot. A spirálindadísz végletesen leegyszerősített formája az apró S formájú minta vagy a vonal-kör minta (Szentes-Nagyhegy 5. és 64.). Különleges díszítésmódok: teljes madáralak a tűlemez alsó végénél (Magyarország), szembefordított madárfejek a tűlemezen (Nagyvárad/Oradea), cikáda formájú kőberakás a tűlemez állatfejének helyén („Bökénymindszent”, Szentes-Nagyhegy 8.), a rugólemez madárfejekből álló gombdísze („Bökénymindszent”). Előfordul a négyszögletes rugólap is (Tiszafüred, Bocsár/Bocar [Szerbia]).

A vésett geometrikus díszű, rombikus tűlemező fibulacsoport a lemez rombusz- vagy rácsmintás díszítésével tér el; a rugólapon szembeforduló indadísz van. A rugólap három- vagy ötgombos, a gombok simák, állatfejet csak a tűlemez végén alkalmaztak. A típus a gepida női viselet leggyakoribb ékszere (pl. Kiszombor 88., „Bökénymindszent”, Törökszentmiklós, Malomfalva/Moresti-Hula 73., Hódmezővásárhely-Gorzsa 94., Szentes-Kökényzug 49. és 56. stb.).

A pontkörös díszű fibulák a gepida fibulák későbbi csoportját jelentik. A felületet borító pontkörök vagy koncentrikus körök a növényi mintát helyettesítik; az állatfejek eltűnnek a fibulákról. A csoport legnagyobb méretű példányának cikáda formájú kőberakása a spiráldíszes fibulákkal való közvetlen kapcsolatot mutatja (Szőreg 29.). Három- és ötgombos változata és négyszögletes rugólemezű formája is előfordul (Szentes-Berekhát 202.). A gepida fibulák fejlődését különböző külső hatások érték: osztrogót jellegű ékszerek, pl. a sas formájú fibulák (Bereg megye, Szentes-Berekhát 61., Malomfalva-Hula 50.) és egyes fibulák díszítésrészletei; türing hatást mutat a fecskefark formájú tűlemez (Biharkeresztes-Ártánd-Nagyfarkasdomb 182.); közép-skandináviai és észak-európai kapcsolatra utal a gepida területen szokatlan fibulaformák és az 1. germán állatstílus együttes megjelenése (Szentes-Nagyhegy 77., Szolnok-Szanda, 124.); frank jellegű ékszer a szirmos díszű korongfibula (Hódmezővásárhely-Kishomok 77.); langobard ékszernek tartható az üvegberakásos S-fibula (Szőreg XI.).

Irod.: Csallány, Gepiden 264–269, 381–382; M. Párducz, Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn. StudArch 7. Budapest, 1959, 422–438; I. Kovrig, Nouvelle trouvailles du V^e siecle découvertes en Hongrie. Acta ArchHung 10(1959), 209–225; J. Werner, Studien zu Grabfunden des V. Jahrhunderts. SlArch 7(1959), 422–438; Bóna I., Erdélyi gepidák – Tisza menti gepidák. MTAK 27(1978), 123–170; H. Kühn, Die germanischen Bügelfibeln der Völkerwanderungszeit in Süddeutschland. Graz, 1974, 793–811; G. Haseloff, Die germanische Tierornamentik der Völkerwanderungszeit. Berlin–New York, 1981, 701–705; A. K. Ambroz, O dvuhplastincatyh fibulah s nakladami. In: Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov VI–VIII vekov. Moskva, 1982, 107–121.

Nagy Margit

Gepida fazekasság A Felső-Tisza-vidéken a 3. század végétől jelentkezik egy olyan leletcsoport, amelynek etnikus hovatartozása ma vita tárgya ugyan, de amelynek kerámiájában határozott germán vonások ismerhetők fel. Ilyen a kettőskónikus, széles szájú táltípus, kézzel formált germán előképek korongolt változata, s néhány bekarcolt díszű, hosszabb nyakú, hasasodó pohárforma. A 2. század végétől a 4. századig (a pontos felső időhatár ismeretlen) szintén a Felső-Tisza-vidéken terjedt el az ún. beregsurányi típusú fazekasáru (a kor divatját, a provinciális formát és mintázatot utánzó, szürke, korongolt edények). A kutatás mai álláspontja szerint az ilyen, nagy vásárlókör számára dolgozó központok nem etnikus jelenségek, tehát áruikat – a források tanúsága szerint is – többféle eredetű népcsoport egy időben vásárolhatta. Ugyanezen a területen tűnnek fel az ún. murgai típusú (perem alatti párnatagból induló fülű, besímított díszű) korsók különféle variációi: a Csernyahov-kultúrából származó, hosszú nyakú, élesen hasasodó típustól a szarmata gyökerű, tojástestű, széles szájú változatig. Ennek a korsótípusnak a Kárpát-medencébe való kerülését a kutatók a gepidákhoz kapcsolják. Az 5. század közepe után a gepida szállásterület áthelyeződött és jelentősen kiszélesedett. A új – korábban főleg szarmata, majd hun lakosságú – területek római–barbár kerámiája nagy hatással volt a beköltözőkre: a gepidák ekkor vették át az itt már a 4–5. század fordulóján megjelent szürke, szemcsés, korongolt házikerámiát. A gepida kerámia az 5. században is mutat a Csernyahov-kultúrára jellemző vonásokat (kannelúrázott korsók, erősen kihajló peremű, csonkakúpos testű tálak), ezek a jellemzők a század második felére elhalványodnak. E kerámiaművesség sok szállal kapcsolódik a Duna-vidék, s általában a Kárpát-medence egyéb területének fazekasságához (pl. a murgai korsók általános használata). A díszkerámiában a gazdag besimított díszítés feltehetőleg a Kárpát-medence más területein is a Csernyahov-kultúrából származik, de a gepidáknál a dél-alföldi szarmata műhelyek hatása válik jellemzővé. Az 5. század második felében és a 6. század első felében a Kárpát-medence keleti felében (Erdélyt is ideértve) meglehetősen egységes kerámiaművesség alakul ki. Ez nem jelent uniformizáltságot, mivel sorozatáruval alig találkozunk: e nagy területet sok kisebb-nagyobb, az aktuális divatot követő műhely láthatta el termékeivel. A temetők és a telepek kerámiaanyaga természetszerűleg egymástól kissé eltérő. A sírokba főleg poharak, bögrék, néha korsók, palackok, ritkábban kisebb tálak kerültek, míg a főzőfazekak, a fedők, a nagyobb tálak s a hombáredények természetesen a telepekről ismertek. Anyagában és díszítésében egyaránt jól elválik egymástól a csak evésre-ivásra, tálalásra készült „asztali készlet” („díszkerámia”) és a főzésre használt ún. „házikerámia”. Míg az előbbi anyaga alig szemcsés, gondosan iszapolt, az utóbbit durva homokkal, kisebb-nagyobb kavicsszemcsékkel, néha samottal soványították. Az előbbi mindig gyorskorongon, az utóbbi egy része kézikorongon készült. Csak a díszedényeken szerepel a besimított, illetve bepecsételt díszítés, az edény szürke, fekete, néha okkerszínű felületén; a szürke, ritkábban pirosas-rózsaszínes házikerámiát fésűvel készített egyenes vagy hullámvonalkötegek díszítették. A díszedények egyenletesre, a házikerámia egyes darabjai pedig néha foltosra égtek a fazekaskemencében. Az utóbbi többségét különböző méretű fazekak és bögrék teszik ki: kihajló peremű vagy hengeres nyakú edények, gömbös vagy vállban szélesebb testtel. Előfordul néhány díszítetlen, félgömbölyű vagy kúpos testű, kavicsos anyagú tál is. A hombárok között csak az 5. században volt besimított mintázatú, a 6. századiak már szemcsés anyagúak; szürkék és pirosak, mindig fésűs hullámkötegekkel díszítettek. A díszkerámia formái közül a füles korsók, kancsók szürke-fekete testét polírozott felület vagy háló-, zegzug-, fenyőmintás besimítás szépíti. Gepida területen (az 5. század elején a Felső-Tisza-vidéken, majd az egész gepida szállásterületen) készülhetett, máshonnan nem ismert a díszpoharak élesen kettőskónikus, vízszintes bordákkal-sávokkal tagolt testű, besimított csoportja. A poharak másik csoportja, a körte formájú, besimított díszítésűek a hasonló korú pannonia langobard keramikának is jellegzetes formái. A bepecsételt díszítés talán késő római előképekre vezethető vissza, csakhogy a 4. és 6. század között egyelőre nem ismerjük az összekötő láncszemeket. A gepidák által használt díszedények túlnyomó többsége is gepida földön készülhetett (Törökszentmiklós). Eme antik hagyományú fazekastermékeket magas színvonalon dolgozó műhelyekben készíthették, de alig találni teljesen hasonló darabokat (eddig két-két edényen fordult elő azonos pecsétlőből származó mintázat). A jóval gyengébb minőségű, kézzel formált bögrék, kisebb-nagyobb „általános népvándorlás kori” formák: közülük a telepeken találtaké még kisebb számú, mint a sírokból előkerülteké – a mindennapi életben alig használták őket. A gepida királyságnak és településeinek elpusztultával a gepida fazekasság is eltűnt, az alföldi avarság nem folytatta kerámiaművességüket. A kora avar kori szürke, korongolt kerámia és a gepida szürke fazekasáru között nem találni kritikát kibíró kapcsolatot. A formákban és díszítésekben gazdag gepida fazekasságnak csak egyetlen olyan terméke van – a bepecsételt, körte formájú típus –, amelyhez igen hasonló darabok kerültek elő egyetlen dunántúli lelőhely (Kölked) kora avar kori leletanyagában, egyelőre nem tisztázott jellegű kontinuitás (gepida vagy langobard műhelyhagyományok?) eredményeképpen.

Irod.: Csallány, Gepiden; Nagy M., Régészeti adatok a Közép-Tisza-vidék V–VI. sz.-i történetéhez. Doktori disszertáció. ELTE Kézirat, 1970; Bóna, A középkor hajnala; B. Tóth Á., Gepida telepek az Alföldön. Doktori disszertáció. ELTE Kézirat, 1983; Cseh J., Adatok Kengyel környékének 5–6. századi települési viszonyaihoz. ArchÉrt 113 (1986), 190–205; uő, Gepida fazekaskemence Törökszentmiklóson. ArchÉrt 117(1990), 223–240; uő, Korai népvándorlás kori telepleletek Kengyel határában. Zounuk 7(1992), 9–33; Simoni, K., VAMZ 10–11(1977–78), 209–233.

Tóth Ágnes

Gepida csontművesség Megmunkálási technikák: csiszolás, faragás, fűrészelés, vésés. A leggyakoribb tárgy az állati lapockacsontokból készített fésű. A 4–5. században a késő római háromszög fogólemezű, illetve a keleti germán „púpos hátú” formákat készítették; az 5–6. században a kétoldalas, különböző sűrűségű fogakkal ellátott fésűk váltak általánossá. A Tisza-vidéki temetőkből közel 500 db csontfésű került elő. Az egyoldalas, tokos fésű gepida területen ritka. Az átlagosan 10-15 cm hosszú, 3-5 cm széles sűrűfésűket három, sima lappá csiszolt, több egymáshoz illesztett részből álló lemezből készítették. A lemezeket elkalapált fejű lágyvas vagy bronzszegecsekkel erősítették össze. A fogak kifűrészelése – a középlemezeken megfigyelhető fűrésznyomok szerint – a három lemez összeállítása után történt. A többnyire kiemelkedő gerincű középlemezek a fésű teljes hosszánál rövidebbek és többnyire vésett vagy csiszolt díszítésűek. A díszítést általában a fésű összeállítása előtt vitték rá a lemezre. A leggyakoribb díszítőminták: párhuzamos és folyamatos zsinórvonalak, fonatminták, félkörívek, hullámvonalak, hálóminták, háromszögek, ékminták, pikkelyminták, koncentrikus körök. Különösen gazdag a kiszombori temető fésűinek (78 db) mintakincse. A gepida csontművesség egyéb tárgyai: díszített tarsolyzár (Kiszombor 247.), megmunkált teknősbékapáncél (Szentes-Nagyhegy 83.), prizma formájú csontcsüngők (pl. Kiszombor 131. és 279.), csonttűk (pl. Szentes-Kökényzug XVI.). Biharon (Biharea [jud. Bihor, Románia]) és Tiszafüreden fésűkészítő mester műhelye került elő.

Irod.: Török Gy., A kiszombori germán temető helye népvándorláskori emlékeink között. Dolgozatok 12(1936), 124–127; Csallány, Gepiden 383–384, Taf. 261–268; Sevin, Die Gebiden 118–120; Bóna, ET 141; Bihar: S. Dumitrascu, Crisia 12(1982), 107–121; 15 (1985), 61–96.

Nagy Margit