Dr. Kéri Katalin – Ambrus Attila József a sokoldalú ember
Yüklə 0,65 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- Ajánlott irodalom
Egyetlen állat sincs a bozótban, veszélyes bozót. A parton egy fatörzs – anyám! Tarka tollaktól részegen táncolok és látom már, látom, hogy alszik a nap. Kitáncoltam magam én. Feleségül veszek egy némbert – telhetetlen párduc az!
gyerünk!
Hé, hé. F: Radnóti Miklós (75) 126. o. R. D. LAING: 62. vers nő Szeretsz? férfi Igen szeretlek nő Mindennél jobban? férfi Igen mindennél jobban nő Az egész világnál? férfi Igen az egész világnál nő Szeretsz? férfi Igen szeretlek nő Szeretsz itt lenni velem? férfi Igen szeretek itt lenni veled nő Szeretsz rám nézni? férfi Igen szeretek rád nézni nő Butának tartasz? férfi Nem nem tartalak butának nő Vonzónak tartasz férfi Igen vonzónak tartalak nő Untatlak? férfi Nem nem untatsz nő Szereted a szemöldökömet? férfi Igen szeretem a szemöldöködet nő Nagyon? férfi Nagyon nő A kettő közül melyiket mégis jobban? férfi Ha az egyiket mondom a másik féltékeny lesz nő Azért csak mondd férfi Egyik gyönyörűbb mint a másik nő Tényleg így gondolod? férfi Tényleg így nő És a szemhéjam tetszik? férfi Igen-igen tetszik nő Ez minden? férfi A szemhéjad gyönyörű nő Szereted az illatomat? férfi Igen szeretem az illatodat nő Szereted a parfümöm illatát? férfi Igen szeretem a parfümöd illatát nő Gondolod jó izlésem van? férfi Gondolom jó izlésed van nő Gondolod tehetséges vagyok? férfi Gondolom tehetséges vagy nő Nem gondolod hogy lusta vagyok férfi Nem gondolom hogy lusta vagy nő Szeretsz hozzám érni férfi Igen szeretek hozzád érni nő Szórakoztatónak tartasz? férfi A szó legjobb értelmében nő Szoktál nevetni rajtam? férfi Nem nem szoktam nevetni rajtad nő Tényleg szeretsz férfi Tényleg szeretlek nő Mondd “szeretlek” férfi Szeretlek nő Akarsz megölelni? férfi Akarlak megölelni és simogatni és felöklelni és adni-kapni nő És minden rendben? férfi Minden rendben nő Meg tudsz esküdni rá hogy sose hagysz el? férfi Megesküszöm rá hogy sosem hagylak el két kezem szívemre és így haljak meg ha hazudnék (csend) nő Tényleg szeretsz? F: Tandori Dezső (85) 61-62. o. 45. dal Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út, Amelyiken a galambom elindult. Kedves babám, térj vissza a hosszú utadról, Emlékezz a tegnap esti szavadról! Hosszú útról visszatérni nem lehet. A szerelmet eltitkolni nem lehet. A szerelem szélesebb a tenger vizénél, Árvább vagyok a lehulló levélnél.
CSALÁDI ÜNNEPEK HOLTOMIGLAN – HOLTODIGLAN A szerelem a vér gyorsabb lüktetéséből származik, a szeretet a lélek melegénél fejlődik. Múló, ajándékos szépség az egyik, megbízható és állandó bizonyosság a másik. A szerelem nem több, nem hosszabb életű a vadgesztenyefa rózsaszínű gyertyavirágánál: megsemmisül az első komoly viharban. A szeretet kőszikla, amelyen nyugodtan megépülhet az élet vára is. A szerelem fárasztó. A szeretet pihentető. A szerelem könnyű és színes báli öltözék, gyorsan gyűrődik. – A szeretet puha gyolcs, melegítő és oltalmazó, melyben jól esik betakarózni, amikor megfáradunk, vagy ránk ver a hajszás élet. A szeretet szerelme egy kicsit Isten ajándéka, nem jussollhatja akárki: csak az, aki megtisztult már önmagában. Boldog az, akit így szeretnek. És boldog az, aki így szeret. Boldog az, aki szívét tudja odaadni egyetlenegy szál margarétában, és nincs kétsége benne, hogy az az egy szál margaréta erősebb kapocs a lobogó vér rabláncánál.
KONRÁD GYÖRGY: AZ AUTONÓMIA KÍSÉRTETE Nem igérem meg, hogy szeretni fogom a felebarátaimat, mint önmagamat. Igyekszem tisztelni őket. A szeretet fogalma követelő és bizonytalan, nem szerethetek minden embert. Keveset csupán, s azokat sem egyformán. Ha ennél többet ígérek, akkor muszáj képmutatónak lennem. Az az igazság, hogy megválogatom, kit szeressek, s van, akit utálok. Ha bárkit, aki elém kerül, szeretnék, nem érne egy fabatkát sem a szeretetem. A papokat és a hivőket, akiknek folyton ott lóg a szája sarkában a szeretet – ez az elvont szó –, kaján gyanuval nézem. Nem vettem észre, hogy a szeretet parancsa épessé tenné őket nagyobb szeretetre. Várom, mikor mutatják ki a foguk fehérjét. Ritkán csalódom, kimutatják. Megbizhatóbbnak találom a szerényebb programot; annak is megadhatom a tiszteletet, akit nem szeretek, annak is, aki nem tetszik nekem, a vadidegennek is. Tisztelet, udvariasság: az mindenkinek jár. Ezt meg lehet tartani, de a szeretet parancsát nem. Távoli országok lakói érdekelnek egy kissé, előlegezhetem nekik a megbecsülésemet. Hazudnék viszont, ha azt állitanám, hogy szeretek egymilliárd kinait. (80) 250-251. o. KURT VONNEGUT: BÖRLESZK avagy nincs többé magány A szeretetet nem keresi az ember, hanem találja. Véleményem szerint ostobaság kutatni utánna, meg aztán igen gyakran ártalmas is. Szivből kivánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, igy szólnának egymáshoz két pofon között: – Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.
(139) 8. o. Kahlil Gibran: A próféta … Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt, Jóllehet minden útja nehéz és meredek. És amikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat, Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok. És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának, Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat, Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban. …
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható. Mert a szeretetnek elég a szeretet. …
(50) 18-22. o. TAO-TE KING: LAO-CE ÉLETBÖLCSELETE
A bölcs szíve tele van emberszeretettel. Abból nem zár ki senkit. A vétkezőket sem, mert megértéssel tekintvén rájuk, bízik javulásukban. Szerényen él és szeretete határtalan. Az emberek bíznak őbenne, mert mint saját gyermekeire tekint mindnyájukra. F: A forrásban nincs megjelölve (131) 68. o. ERICH FROMM: MŰVÉSZET-E A SZERETET? Művészet-e a szeretet? Ha igen, akkor tudást és erőfeszítést igényel. Vagy kellemes érzés, amit megtapasztalni a vaksors műve, olyasmi, amibe az ember, ha szerencsés, “beleesik”? Ez a könyvecske az előbbi előfeltevésen alapul, noha az emberek nagy többsége manapság kétségkívül az utóbbi nézetet vallja. Nem mintha nem volna nekik fontos a szeretet. Élnek-halnak érte; boldog és boldogtalan szerelmi történetek garmadáját nézik végig a moziban, a szerelemről szóló bárgyú dalok százait hallgatják meg – azt azonban jóformán senki sem hiszi, hogy szeretni meg kellene tanulnia. Ezt a jellegzetes magatartást különféle, önmagukban vagy együttes erővel ható előfeltevések támasztják alá és tartják életben. A szeretet lényegét a legtöbb ember abban látja, hogy őt szeretik, és nem abban, hogy ő szeret, hogy képes a szeretetre. A probléma ezért számukra abban áll, hogy miként érjék el, hogy szeressék őket, hogy miként legyenek szeretetre méltók. Ezt a célt különböző úton-módon igyekeznek elérni. Az egyik módszer – ezt főleg férfiak kultiválják –, hogy az ember legyen sikeres, legyen annyi pénze és hatalma, amennyit csak társadalmi helyzete lehetővé tesz. A másik, inkább női módszer: a test és az öltözködés latba vetésével válni vonzóvá. Továbbá vonzóvá tehetjük magunkat úgy is – férfiak, nők egyaránt –, hogy kellemes modort sajátítunk el, érdekesen társalgunk, készségesek vagyunk, szerények, jóindulatúak. Azoknak a módszereknek legtöbbje, amelyek segitségével az emberek szeretetre méltóvá akarnak vállni, megegyezik azokkal, amelyekkel sikeressé akarnak vállni, “barátokra és befolyásra tesznek szert”. Egy szó, mint száz: a mi kultúránkban szeretetreméltóságon a legtöbb ember azt a keveréket érti, hogy valaki népszerű, és van szexepilje. F: Várady Szabolcs (48) 9-10. o. ERICH FROMM: A SZERETET ELMÉLETE A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos “tárgyához”, hanem a világ egészéhez. Ha egy személy csak egy másik személyt szeret és összes többi embertársával szemben közömbös, a szeretete nem szeretet, hanem szimbiotikus ragaszkodás vagy megnagyobbított önzés. (…) Aki nem érti, hogy a szeretet aktivitás, a lélek ereje, az azt hiszi, hogy semmi másra nincs szükség, csak meg kell találni a megfelelő tárgyat – és aztán megy minden magától. Ez a magatartás olyan, mintha valaki, aki festeni akar, kötné az ebet a karóhoz, hogy nem kell megtanulnia a mesterséget, elég, ha megkeresi a megfelelő tárgyat, és mihelyt megtalálta, gyönyörű képet fog festeni. Ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szertek, szeretem a világot, szeretem az életet. Ha azt tudom mondani valakinek, hogy “szeretlek”, tudnom kell azt is mondani: “Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is.” F: Várady Szabolcs (48) 60-61. o. LUX ELVÍRA: SZERETET – létszükséglet – kondicionálás A szeretet meghatározása igen nehéz, szinte lehetetlennek látszó feladat. Már a magasabb rendű (azaz pszichikummal rendelkező) állat számára is létfontosságú, hogy szeressen, hogy szeressék. Mennyi állattörténetet hallottunk, olvastunk már, amelyek arról szólnak, hogy a társaitól izolált állat belebetegszik, majd elpusztul a magányba. Mennyi megható kutyatörténet szól arról, hogy a kutya utánahal gazdájának. Nemcsak könnyfakasztó históriákat, hanem tudományos kutatások eredményeit is olvashatjuk e témában. Az emberi pszichikum számára is fontos a szeretet. Az embernek éreznie kell, hogy szeretik, különben neurotizálódik. Aki nem tud szeretni, elsivárosodik, beszűkül, eltompul, megbetegszik. Ahhoz, hogy valaki szeretni tudjon, meg kell tanulnia szeretni. A szeretet és a velejáró viselkedésformák tanulás eredményei. Életünk mindenféle viselkedésének tanulás az alapja. Mindenfajta tanuláshoz tanítóra van szükség, mintára, példára, ami vagy aki segít az újszülöttnek magával hozott reflexei, ösztönei helyes alkalmazásának megtanulásában. A belső öröklött programok és a külső környezeti ingerek együttműködésével valósul meg a különböző helyzetekhez illő, megfelelő magatartás. 94) 44. o. BENE BÉLA: SZERETET Nem kell különösen magyarázni, hogy aki tud szeretni, az mindig boldogabb ember, mint akit csak szeretni lehet. Életünk legnagyobb élményei a szeretettel kapcsolatosak. Akár abban az értelemben, hogy sikerült rátalálnunk azokra, akikkel megértjük egymást; netán a legnagyobb szeretetélményt, a szerelmet is megtapasztaltuk; de akár, ha sokat szenvedtünk már a magányosságtól, az emberi rosszindulattól. A másiknak szóló közvetlen tett, érzés, jelzés és gondolat soha nem cserélhető fel formaságokra, áttételes értelmű anyagi eszközökre. A szeretet mindig személytől indul ki, hogy valahol egy másik személyt érjen el. A boldogság számos jellemzője olyan, hogy külső hatások váltják ki az emberben. A szeretet más természetű. Bennünk van, és azáltal, hogy mi is szerethetünk, boldogok leszünk. Ez a boldogságérzet abból fakad, hogy az ember a természetének és lehetőségeinek a legjavát adja, ezeknek megfelelően gondolkodik, érez és cselekszik. Aki szeret, az benned egészen más értéket fog tisztelni, mint aki csak teljesítmények szerint rangsorol. Noha fontos, hogy képességeid lehetőségeidnek megfelelően fejlődjenek, mégis az alapvető emberi méltóság szerint kell egymást tisztelnünk. Az, hogy kinek mi jutott az életben, és hogy ezzel hogyan gazdálkodott, az csak később derül ki. Milyen fontos, hogy bizonytalan elképzeléseidhez támogatókat találj! Olyanokat, akik bíznak benned, akik bátorítanak, és nem törik le rögtön a próbálkozásaidat. Ugyancsak lényeges, hogy te is mondj biztató szót barátodnak; hogy ne hagyd kétségek között! Mindez elképzelhető volna anélkül, hogy ne szeressétek egymást? A szeretetet olykor-olykor feszültségek is kisérik. Szomorú csalódások és végérvényesnek tűnő lépések látszólag értelmetlenné teszik hosszú évek önfeláldozását. Ekkor nagyon fontos, hogy ne ingadozzunk a szeretet szükségességét illetően. Nem kérdőjelezhető meg egyetlen tett vagy szándék sem csak azért, mert most másképpen alakult a helyzet. Amit az ember szeretetből tett, az ő maga volt. Önmagunkat tagadnánk meg, ha utólag visszavonnánk. Ha netán úgy éreznéd, hogy te nem tudsz szeretni, vagy téged senki sem szeret: ezt ne hidd el! Keresd meg az akadályokat, amelyek nem engedik kifejlődni belőled az alapvető emberi megnyilvánulásokat. Vedd észre: többen is vannak, akik – ha másként is, mint azt elvárod, de – szeretnek. Ne mi magunk adjunk “használati utasítást” ahhoz, hogy miként kell minket szeretni. Mindenkit csak egyféleképpen lehet: őszinte elfogadó szeretettel. Ha megtanulod a morzsányit is értékelni, akkor egész életedet ennek igézetében, az emberi értékek feléd és tőled irányuló gazdag áradatában fogod élni. (21) 55-56. o. PIERRE TEILHARD DE CHARDIN: LÉT-ÉRTÉK A keresztény szeretet érthetetlen azok számára, akik nem ízlelték meg. Hogy szeretni lehet a végtelent és megfoghatatlant; hogy az emberi szív igaz szeretettel doboghat embertársaiért: számos ismerősöm előtt egyszerűen lehetetlennek – sőt borzalmasnak tűnik. És – akár illúzión alapul, akár nem – mégis van ilyen érzés, sőt ez természetellenesen hatalmas – hogyan kételkedhetnénk ebben, ha csak nyersen regisztráljuk is a körülöttünk szüntelenül ható eredményeket? Nemde pozitív tény, hogy két évszázad óta a misztikusok ezrei ennek lángjától nyertek oly szenvedélyes izzást, amely tiszta fényével messze meghaladta bármiféle emberi szerelem lángolását? Az is tény nemde, hogy ha ezt a szeretetet megízlelik, a férfiak és nők újabb ezrei mondanak le minden más örömről és ambícióról, azt az egyet kivéve, amelynek örömmel és fáradtságos szorgalommal adják oda minél jobban magukat? S végül – kezeskedem róla, hogy ez is tény –, ha Isten szeretete kialudna a hívek lelkében, akkor az Egyházat képviselő rítusok, ranglétrák, tantételek gigászi épülete azonnal visszahullana a porba, ahonnan vétetett. A Föld jelentős régióján megjelent és növekedett egy szellemi zóna, amelyben az igazi, egyetemes szeretet megfogant, és nemcsak hirdettetett, hanem pszichológiailag lehetőnek és gyakorlatban hatásosnak bizonyult – ez a jelenség az emberi Tudomány számára annál fontosabb, mert ez a mozgalom nemhogy csökkenne, hanem gyorsasága és feszültsége révén állandóan teret nyer. F: Rónay György, Bittei Lajos (133) 364. o. Ajánlott irodalom Bágyoni Attila: A szerelem ébredésétől a harmóniáig (Minerva, Bp., 1984.) Bergman, Ingmar: Jelenetek egy házasságból (Európa, Bp. 1987.) Catullus: Gyűlölök és szeretek (Európa, Bp., 1984.) Csiszár Jolán- Csőry Lászlóné: Szerelem, házasság, család (Ajánló bibliográfia) (Megyei Könyvtár, Miskolc, 1975.) Dzsunicsiró, Tanidzaki: Aki a keserűfüvet szereti (Európa, Bp., 1986.) Fejezetek a szexualitás történetéből (Szerk.: Oláh Tamás) (Gondolat, Bp. 1986.) García Márquez, Gabriel: Szerelem a kolera idején (Magvető, Bp., 1990.) Hauck, Paul: A féltékenység (Park, Szeged, 1989.) Hemingway, Ernest: Akiért a harang szól (Kozmosz, Bp., 1977.) Hrabal, B.: Sörgyári capriccio (Európa, Bp., 1979.) Magyar szerelmes levelek 1528- 1900. (Válog.: Kozocsa Sándor) (Gondolat, Bp., 1976.) Nagy László: Himnusz minden időben (Versek) (Szépirodalmi, Bp., 1965.) Polgár Erzsébet: Szerelem, házasság, család a világirodalom regényeiben (Ajánló bibliográfia) (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Bp., 1959.) Popper Péter: Kék balett (In. Popper P.: A pokol színei, Relaxa, Bp., 1991.) Radiguet, Raymond: A test ördöge (Európa, Bp., 1976.) Ráth-Végh István: Szerelem, házasság (Gondolat, Bp., 1975.) Székely András: A szerelem krónikája, avagy Az erotika kultúrtörténete (Officina Nova, Bp., 1988.) Szeretők és házastársak (Levelestár - válog.: Erdődy Edit) (Magvető, Bp., 1978.) Tolsztoj, Lev Nyikolajevics: Anna Karenina (Európa, Bp., 1984.) Vian, Boris: Tajtékos napok (Merhávia, Bp. 1993.) Ziegner, Alfred: Szeretetből élni (Útmutató magunknak) (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1991.)
“Légy szüleidhez méltó!” (Periandrosz) BUDDHA: GYAKORLATI ÚTMUTATÁS A HELYES ÉLETHEZ (A családi élet) 3. Mindazt a szeretetet és jóindulatot, amelyet szüleinktől kaptunk, lehetetlen lenne visszafizetni még akkor is, ha képesek lennénk száz hosszú esztendőn keresztül hordani atyánkat a jobb vállunkon, és anyánkat a bal vállunkon. Még ha eszményi gyerekként szolgálnánk is számukra, ha száz esztendőn keresztül fürdetnénk testüket illatos olajban, ha trónt szereznénk nekik, és a világ minden gazdagságát a lábuk elé hordanánk, akkor sem lennénk képesek visszafizetni a hálának azt az adósságát, amivel tartozunk nekik. 4. A család az a hely, ahol az elmék érintkezésbe kerülnek egymással. Ha ezek az elmék szeretettel viseltetnek egymás iránt, az otthon olyan lesz, akár egy virágoskert. De ha nincs harmónia az elmék között, az olyan, mintha vihar dúlta volna fel a kertet. Ha viszály üti fel a fejét a családban, ne mást hibáztassunk érte, hanem vizsgáljuk meg elménket, és kövessük a helyes utat. F: Jaloveczky László (29) 225-227. o. TARJÁNYI BÉLA: A CSALÁDRÓL Sem a héber, sem a görög nyelv nem ismeri a “család” szót. Amikor a héber és görög szövegek a családról beszélnek, a “ház” (bét: oikosz, oikia) szót használják – átvitt értelemben. Ezt teszi a szentírás is. Néhány példa az Újszövetségből: “Amikor házába léptek, csókoljátok meg azt (= a házat)” (Mt 10, 12). “Hitt egész házával együtt” (Jn 4, 54). “Megkereszteltem Sztefanász házát” (1Kor 1, 16). – A mondat és a szövegkörnyezet értelméből állapíthatjuk meg, hogy adott esetben a “ház” szó épületet vagy családot jelent-e. (…) a) A család összetétele. A Biblia tanúsága szerint a pátriárkák korában a család keretei sokkal tágabbak voltak, mint a későbbi korokban (és manapság: apa, anya, gyerekek). Tagjai a következők: apa (családfő, sejk), elsőszülött fiú, többi fiú, fiúgyermekek és unokák; az apa fő- és mellékfeleségei, a felnőtt fiúk feleségei, leánygyermekek; szolgák; (állatok). Ez az együttes alkotta az úgynevezett nagycsaládot. A nagycsalád az akkori nomád életmód szükségszerű terméke. A felnőtt fiúgyermek, ha meg is házasodik, nem vonulhat el feleségével és húsz birkájával a pusztába, hogy önálló életet kezdjen. A sivatag szélén kóborló ellenséges csoportok között a fennmaradás alapvető feltétele az együttmaradás, elsősorban a felnőtt férfiak összefogása, hogy megvédjék a család többi tagjait és mindenekelőtt a nyájat, mely a megélhetés egyedüli forrása. Együtt maradt tehát a nagycsalád, és együtt (közös) marad a nyáj is. A nyájat az apa halála után sem osztják szét; az elsőszülött fiú örökli, akinek a személyében új családfő lép mindannyiuk élére.
DESMOND MORRIS: HARC A család lakhelyének térbeli védelmezése az építészet öles léptekkel haladó fejlődése közepette is változatlan. Még a legnagyobb épületeink is, ha lakóépületek, egy-egy családra tervezett ismétlődő egységekre oszlanak. Az építészetben alig vagy egyáltalán nem volt “munkamegosztás”. Még a csoportos étkezésre-ivásra szolgáló épületek – éttermek, bárok – bevezetése sem iktatja ki a családi lakhelyből az étkezőhelyiséget. A más irányú vívmányok nem változtatták meg lényegesen városaink tervezését: még mindig uralkodik az ősi csupasz majom igénye, hogy csoportjait kicsiny, intim családi lakhelyekbe sorolja. Ahol még nem nyomta el a családi házat a többemeletes lakóház, a védett területet tüzetesen karbantartott kerítés, fal vagy sövény választja el a szomszédoktól, a demarkációs vonalakat mindenki mereven tiszteli és betartja – akár a többi területvédő faj egyede. A családi terület egyik fontos vonása, hogy valamilyen úton-módon könnyűszerrel megkülönböztethető az összes többitől. Bár különálló elhelyezkedése egyediséget kölcsönöz neki, ez nem elég. Formája és általában vett külseje révén is el kell különülnie, könnyen azonosíthatónak kell lennie, hogy az ott élő család “személyes” tulajdonának minősülhessen. Ez bizonyára nem tűnik falrengető újdonságnak, mégis gyakran elfeledkeznek róla, semmibe veszik, akár gazdasági kényszer, akár az építész nem biologikus szemlélete folytán. Az egész világon gombaként nőttek ki a földből a nagyvárosok és kisvárosok egyhangúan ismétlődő típusházainak végtelen vonulatai. A helyzet még rosszabb a többemeletes lakóházak tekintetében. Felmérhetetlen az építészek, várostervezők és kivitelezők által ide kényszerített családok pszichológiai károsodása, amely területvédő ösztöneiket éri. Még szerencse, hogy az ilyen családok más módon is fel tudják ruházni lakhelyeiket a területi elkülönülés jegyeivel. Más és más színre lehet festeni magukat az épületeket. A kerteket, ha van kertje a lakóháznak, egyéni stílusban lehet beültetni, elrendezni. A házak vagy lakások belsejét díszekkel, csecsebecsékkel, személyes holmikkal bőségesen ki lehet dekorálni. Ezt általában azzal indokolják az ott lakók, hogy “ki akarják csinosítani” lakhelyüket. Valójában pontos megfelelője ez egy másik területvédő faj eljárásának, amely abból áll, hogy az állat személyes illatát ráhelyezi a fészkéhez közeli objektumra. Mikor felszögeljük névtáblánkat, festményt akasztunk a falra, lényegében – gondoljunk csak a kutyákra, farkasokra – fölemeljük hátsó lábunkat, és elhelyezzük a “névjegyünket”. Bizonyos, különleges tárgyak megszállott gyűjtése olyan egyéneknél gyakori, akik valamilyen okból mértéktelenül nagy szükségét érzik, hogy így határolják körül lakóterületüket. F:Hernádi Miklós (98) 127-128. o. ECSEDY ILDIKÓ: HÉTKÖZNAPOK ÉS ÜNNEPEK A RÉGI KÍNÁBAN A kínai család a rokonság összetartozó körét jelentette. A császárkor ősidőkből származtatott hagyománya szerint a középpontjában – csúcsán – a férfi családfő és szűkebb családja állt, de magában foglalta az együttlakók közösségét és a távolba szakadt rokonokat, tehát a házasság révén érkezett vagy eltávolodott, többnyire női családtagokat, esetleg utódaikat is. Hírnév, társadalmi rang és gazdagság is befolyásolja, hogy a közeli vagy távoli rokonok milyen széles köre tartja számon egymást. Az összetartozás tudatát a férfiágon öröklődő családnév is elősegítette, és a régi Kínában korlátozott számú családnév lévén, egy-egy előkelő családnak akár több ezer közeli vagy távoli rokona is lehetett. Bármilyen messzire szólította az egyes családtagokat a hivatali kötelesség vagy más, egyébként ritka alkalom,
A családi összetartozás végletes következménye, hogy minden családtag tettei befolyásolhatják a többi sorsát, nemcsak az élők egymásét és az elődök az utódokét. Az élők társadalmi felemelkedése vagy kegyvesztettsége az ősök rangját is megváltoztathatja, a földben porladó számos generációjukig visszamenően. Ahhoz tehát, hogy valaki majd megbecsült ős legyen, derék gyermekekre és mindenekelőtt hivatalviselésre alkalmas fiúkra kell törekednie; s hogy egyáltalán ős lehessen – utódaiban, családtagjai emlékezetében és házioltáraikon továbbélő ősapa –, elengedhetetlen a gyermekáldás. Így hordozza magában a holtak világa az új élet ünnepi előírását, s ezért fér meg az ősök tavaszünnepével a házasulandó fiatalok találkozása is. (38) 67. és 71. o. Ada három fia (részlet) Az anyák a kicsi gyerekekért élnek. A kicsi gyerekek az anyákért élnek. A kicsi gyerekek megnőnek, az anyák megöregednek. Bizonge, maradj kisgyerek. Hogy neveljelek, arra való a karom, Hogy tápláljalak, arra való a tejem, Hogy megvédjelek, arra való a testem. Bizonge, maradj kisgyerek. A kicsi gyerekek az anyákért élnek. Az anyák a kicsi gyerekekért élnek. Hogy szeresselek, arra való a szívem Bizonge, maradj kisgyerek.
(75) 85-86. o. ISMERETLEN SZERZŐ: ANYÁNAK LENNI EZT IS JELENTI: hozzászokunk a piszkos kezecskékhez, amelyek a homokozás után, de még a fürdés előtt viharos öleléssel fejezik ki szeretetüket
ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak lemondunk az esti híradó megtekintéséről egy hosszú gyermekdal kedvéért rúzsunkat és a körömlakkot először gyermekeink kacatjai között keressük lemondunk arról, hogy táncosnők leszünk, és szeretettel karunkba ölelünk egy gördeszkán száguldozó vadembert a gyermekszobában a rendetlenséget elfogadjuk, mint a kreativitás különös jelét megbarátkozunk azzal a gondolattal, hogy általában minden új és modern jó, sőt jobb, a ponyvairodalmat “fontos információs forrásnak” tekintjük elviseljük a teljes hangerővel játszott popzenét vígasztalunk, ha valami nem sikerült, ott vagyunk, ha szükség van ránk, és elengedjük akkor is a gyerekeket, ha fáj
hogy hirtelen szembetaláljuk magunkat egy felnőtt emberrel, aki – bár alig nőtt ki a gyermekcipőkből – máris megváltoztatná a világot.
PETER LASLETT A GYERMEKSZERETETRŐL Vegyünk egy, a női természet vagy legalábbis az anyaság történetével kapcsolatos példát: a szülők és a gyermekek közti szeretet kérdését. A legújabb biológiai és pszichológiai megfigyelések a legtöbb kutatót meggyőzték arról, hogy a kisgyermek vagy a csecsemő iránti szeretet velünk született, és nélkülözhetetlen a faj fennmaradásához. Egyetlen anya sem vállalná el és csinálná végig mindazt, amit végig kell csinálnia ahhoz, hogy a gyermek életben maradjon, ha nem szeretné. A gyermeknevelés mérhetetlenül sok munkát jelent. (…) Ugyanakkor számos bizonyítékunk van arra nézve, hogy a régi Európában a parasztszülők nemegyszer teljes közömbösséget mutattak gyermekeik iránt. Hátborzongató beszámolókat olvashatunk a Japánban, Tokugaván elkövetett gyermekgyilkosságokról, de a gyermekgyilkossággal felérő dajkaság európai gyakorlatáról is. Franciaországban a XVIII. században számos gyermeket adtak be a Talált Gyermekek Intézetébe, ahol táplálásuk olyan körülmények között folyt, hogy a szülők nehezen áltathatták magukat azzal, hogy életben maradnak. Sőt, mint az antropológusok beszámolóiból kitűnik, vannak olyan társadalmak, amelyekben “egyszerűen nincs helye a szeretetnek, még a szülők és a gyermekek viszonylatában sem”, “és a gyermekeket csak hároméves korukig táplálják, mivel riválisoknak tekintik őket, akik elől el kell rejteni a táplálékot”. De mondhatja-e ezek alapján a történész a biológusnak, hogy a közelmúltban, legalábbis ami a nyugat-európai történelmet illeti, e tekintetben változás történt, és a korábbi helyzetet, amelyre alapjában véve az anyák és a gyermekek közti szeretet hiánya volt a jellemző, felváltotta az általános szeretet? (33) 338-339. o. Kahlil Gibran: A próféta Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és lányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár veletek vannak, nem birtokaitok.
Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmai-tokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé halad, sem meg nem reked a tegnapban. Ti vagytok az ij, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása; Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan. F:Révbíró Tamás (50) 28-31. o. DRIDZO – MINCZ: OTTHONOD – A TENGER Kalimantan szigete környékén, Sarawak partjainál úsznak az apróbb szigetecskék között az iban nép hosszú csónakjai. Ibanoknak a tengeri dajakokat hívják, megkülönböztetendő őket a dajak törzs egy másik, szárazföldi ágától, amely a sziget mélyén él. Az ibanokról az a mondás járja, hogy nagyobb biztonságban érzik magukat a vízben, mint szárazon. S ez igaz is. Az ibanok életük nagy részét csónakban töltik. Nem sokkal a gyermek születése előtt azonban a csónakot kikötik egy magányos partszakaszon. Ott azután cölöpkunyhót építenek. Ebben az építkezésben a leendő apa nem vesz részt: a szokás azt tartja, hogy nem szabad sem szöget bevernie, sem tetőt fednie, mert ezzel a gyermek világrajöttét veszélyeztetné. Csónakban kell aludnia, tilos lépcsőt másznia vagy az ajtóban állnia. Tükörbe pedig sem ő, sem a felesége nem nézhetett már jó ideje – nehogy bandzsán szülessen a gyermek. A leendő apa tehát a csónakban, az anya pedig a házban alszik. A gyereknek a szárazon kell megszületnie, mert szüksége van egy földdarabra, amelyről a tengeri utak során álmodozhat majd. Nevét azonban mégis a tengeren kapja, a születését követő ötödik napon. Ekkor az apa kievez feleségével és fiával a tengerre, olyan messzire, ahonnét nem látni a partot. Az anya derékig a vízbe mártja a csecsemőt, az apa pedig így szól fiához: – Nézd, ez a tenger. A tenger az otthonod. Barátkozz meg vele, szeresd, és ne haragítsd meg. Azután a tengerhez fordul. – Ez a fiam. Megmondom neked a nevét, jegyezd meg jól. Fogadd el az ajándékomat, ne utasítsd vissza, és barátkozz meg a fiammal. És egy pénzdarabot dob a tengerbe. F: Szegő László (36) 13-14. o. Három árva – Hová mész te három árva? “Komáromba szólgálatra.” – Ne menj oda három árva, Nem akadsz ott jó gazdára!
Veregesd meg a temetőt… “Kelj fel, kelj fel édes anyánk, Megrongyollott minden ruhánk!” “Nem kelhetek, én gyermekeim Mer béestek két szemeim, Elszáradtak két lábaim, Orcámra hulltak könnyeim. Van tinéktek mostohátok, Ki gondot viseljen rátok…” Van minékünk egy mostohánk, De nem visel gondot reánk. Ha kenyeret kérünk tülle, Követ tészen tenyerünkbe; Mikor tisztát ád mireánk, Vérrel bocsátja azt reánk. Mikor fésüli a fejünk, Sarkunkra foly le a vérünk; Mindétig kinoz bennünket, Édes anyánk, keljen fel kend!” (Nagyszalonta, 1910-es évek) (19) 113-114. o. PILINSZKY JÁNOS: KÖNYÖRGÉS Tág szemmel már csak engemet figyel, mint néma tó a néma csillagot, nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis ha megölném is, hinné: jó vagyok. Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni! az övé lenni, ha nem is egészen; megváltanám egy futó, tiszta csókkal, hisz egyek voltunk rég a drága mélyben. Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom, éreznem újra félszeg, gyenge vállát, irgalmazz meg szegénynek és nekem, szivemben nincs már más, mint durva dárdák. Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress. (107) 11. o. Csoóri Sándor: ANYÁM FEKETE RÓZSA Anyámnak fáj a feje, nem iszik feketét – anyámnak fáj a feje nem szed be porokat; szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat.
jöttment idegenek? anyám az ijedtségtől dadog és bereked; sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze: ne bántsa többé senki félelmét ne tetőzze. Anyám utakon lépdel s nem jut sehova – szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgona- virág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat. Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: segítek, azért jöttem. Anyámnak fáj a feje, anyámnak fáj a semmi, anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi – Bejön egy madár érte s a csőrében elviszi. (87) 151-152. o. HELTAI JENŐ: APÁM Egyszerű ember volt apám És nem hagyott semmit se rám, Se pénzt, se nevet, se tanácsot, Legyen emléke mindig áldott. Tűrte, hogy járjak szabadon, Sokszor de balga utamon, Örült, ha vakmerőn repültem, És nem szidott, ha tétlen ültem. Ha ijesztett a meredek, Kezem megfogta. Szeretett. A szíve egy volt a szivemmel, Mért nem lehettem olyan ember, Mint az apám?
A bánat fátyla volt szemén. Sok élőt, sok halottat gyászolt, Az élet néki pusztaság volt, Száz keserűség pohara, Kegyetlen izzó Szahara, Örök homok, kevés oázis. Sokat bántották. Én is, más is. De sohasem panaszkodott, Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt. A sok bajt elviselte mégis, Mert nem tanultam türni én is, Mint az apám?
Lázadozón nem feleselt, Meghalt, mikor meghallni kellett, Senki sem állt az ágya mellett. Én istenem, ha menni kell, Add, én is így mehessek el, Éjjel, sötétben, észrevétlen, Büszkén, magamban, ahogy éltem. Mikor az élet menekül, Haljak meg én is egyedül, Egy vén díványra ráborulva, És senkire se rászorulva, Mint az apám.
ROBERT BURNS: JOHN ANDERSON, SZIVEM JOHN John Anderson, szivem, John, kezdetben, valaha hajad koromsötét volt s a homlokod sima. Ráncos ma homlokod, John, hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem. John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen, John Anderson, szivem. F: Szabó Lőrinc (84) 231. o. MAROSI GYULA: DÉDI P. Ferencné, született N. Krisztina 1987. december 22-én, három héttel kilencvenedik születésnapja előtt hunyt el. Nem várta meg a jeles napot, még a karácsonyt sem, hogy vezetésével, mint annyiszor, ismét elénekeljük a “Mennyből az angyal”-t. Addigra már elkövetkezett a régen rettegett idő: négy hónapja kórházban feküdt. Már valóban nem lehetett állandó felügyelet nélkül hagyni, és nem létezett semmi más megoldás. Ép elmével, és mint mindenki más, gyógyulási szándékkal vonult a kórházba, de csakhamar rájött, hogy a tizenhatágyas, piszkukban magányosan haldokló öregasszonyok kórterméből neki is csak egyetlen út áll nyitva a menekülésre. Csakhamar feladta, és állapota hetek alatt többet romlott, mint az elmúlt öt évben. A leányunokák, egymást váltva, minden áldott nap meglátogatták, de ez szégyenkezésüket, hogy semmi más megoldásra nincs módjuk, alig csökkentette. Azt mondják, ha valaki lezuhan egy toronyból, esés közben, mint egy rettenetes gyorsaságú film, lepereg előtte az egész élete, és egyazon pillanatban ér véget a film, mint az élet, amikor a test szétzúzódik a betonon. Nem tudom, így van-e, de különös kegy lenne. Dédnagymama zuhanása a kórházi négy hónap alatt tartott. Azon a napon, amikor feladta, talán lepergett előtte a teljes film, ám hogy egy drasztikus mozdulattal senki sem kapcsolta le a gépet, forgott tovább, őrült iramban és a lelketlen gépek őrült logikája szerint: összesalátázta a szalagot, kidobta, bekapta, néha életlen, felismerhetetlen képeket vetített, néha csak üres fényt, ám néha, talán véletlenül, hosszú jeleneteket pontosan és jól, belekapott az elejébe, a végébe, fejjel lefelé, visszafelé… “mondd Gyöngyikém, hány éves is vagy te?” “Negyvennégy, nagymama.” “Akkor már férjhez mentél, ugye?” “Igen. A férjem Gy. és a fiam G.” “Tudom, ismerem őket.” “Mondd Gyöngyikém, édesanyám mikor látogat meg?” “Most… egy darabig… nem tud jönni, nagymama.” “Pedig tegnap itt volt. Itt ült az ágyam szélén, mesét mondott és megsimogatta a hajamat.” Nagymama halála előtt két héttel, “kicsi húsom”-at, hosszú idő után hazaengedték egy hétvégi eltávozásra. Két iszonyatos nagy bécsi szelet feltálalása után azt mondta neki az anyja: – Be kéne menned Dédikéhez a kórházba. – Muszáj? – kérdezte “kicsi húsom”, férfi szokás szerint a tányérba sumákolva. Nem rövidke szabadságának idejét sajnálta, de pontosan érezve, hogy ez a kérés mit jelent, ennek a találkozásnak az idejét szerette volna kitolni. – Azt hiszem… igen. S bár jó régen nem találkoztak, dédnagymama már a közeledő alakjáról megismerte. Maga mellé ültette, végigsimította az arcát, sokszor, hogy minden részletet jól lásson, aztán megragadta a kezét, az ölébe vonta, és el sem engedte többé, amíg ott volt. A gyéren világított teremben ott lebegett a szokásos bűz, a szomszéd ágyon mocskos szájjal káromkodott egy elmebeteg vénasszony. “Te vagy az, kicsi húsom? Már ilyen nagy fiú vagy? Katona vagy, kicsi húsom, katona? Hisz akkor már kész férfi vagy. Kész férfi az én kicsi húsom.” Húsz-huszonöt perc múltán, amikor távozott, a leányunokának, aki maradt még ágyat húzni, mosdatni, tiszta ruhába öltöztetni, meg kellett keresnie a nővért valamilyen gyenge nyugtatóért. “Itt volt nálam a kicsi húsom. Már kész férfi. Van nekem kicsi húsom, itt volt nálam.” Madárka szíve úgy verdesett a boldogságtól, hogy a leányunoka attól félt, ki is röppen.
Yüklə 0,65 Mb. Dostları ilə paylaş:
|