Erdészeti ökológia Vígh, Péter Varga, Zoltán Traser, György Szodfridt, István Standovár, Tibor Somogyi, Zoltán

Negatív intraspecifikus kölcsönhatás a fajon belüli versengés (kompetíció) jelensége, amely a legtöbb esetben territoriális és trofikus jellegű. A felnövekvő szaporulat élőhelyet keres, a populációsűrűség korlátozó faktorként lép be a dinamika szabályozásába. Így pl. az etetőhelyen megjelenő őzek között igen gyakran találunk támadó, harcias egyedeket – rendszerint idősebb sutákat vagy középkorú bakokat – amelyek gorombán elverik fajtársaikat a takarmány közeléből. A spontán kivándorlás jelensége is intraspecifikus reakció a megnövekedett populációsűrűség esetén. Ekkor nem csupán az éves szaporulatról van szó, hanem pl. a határainkon belülre került jávor-, zerge-, farkas-, hiúzegyedekről, amelyek egy viszonylag jól rögzült área határát is átlépték az eredeti élőhelyükön bekövetkezett populációgyarapodás miatt.

Természetes körülmények között a nagyemlősök interspecifikus kapcsolataiban is fontos szerepet játszik a ragadozás. Az itt számításba jövő nagyragadozók (farkas, medve) azonban az ország határain belül hiányoznak, és bár spontán visszatelepedésük jelei időnként tapasztalhatók, nem játszanak szerepet a növényevő nagyemlősök populációdinamikájában. Ezt a szerepet az embernek kell átvennie, azaz be kell töltenie a csúcsragadozó szerepét.

4.4.2. A növényevő nagyemlősök táplálkozása

A konzumens nagyemlősök és a növényzet kapcsolatának feltárásához meg kell ismerni a rendelkezésre álló táplálékkészletet, a táplálék-összetétel egyes elemeinek (fűfélék, bokrok, termések stb.) arányát és kínálatának szezonális változását, az egyes fajokra jellemző táplálkozási szokásokat, mint pl. az eltérő legelési magasságokat, az egyes fajok válogató szokásait.

Hofmann (1980) három csoportba sorolta az európai kérődzőket: a koncent-rált beltartalmú táplálékot fogyasztókra, a közbülső típusúakra és a tömegfogyasztókra. Osztályozásában szerepet játszott a faj jellegzetes bendőmérete és annak szerkezete, az ezzel összefüggő napi táplálkozási ritmus és a jellegzetes élőhely. A mi viszonyaink között a négy kérődzőből egyedül az őz esik a koncentrált táplálékot szelektálók amúgy sem népes csoportjába – ahol mellette csak a jávor fog- lal helyet –, amit a magyar vadgazda úgy fogalmaz meg, hogy „az őz szinte egész nap eszik meg kérődzik, felváltva, a kicsi gyomra, meg a nagy pákosztos- sága miatt”. A többi három kérődzőnk a második és harmadik csoport határán áll. Elhelyezkedési sorrendjüket a 46. ábra mutatja be. A gímszarvas bendője alkal- mas a legnagyobb rosttartalom feldolgozására, ennél már kevésbé megfelelő a dám és legkevésbé a juhfélékre jellemzően zömében fűfogyasztó muflon emésztőtraktusa.

46. ábra - A kérődzők táplálkozástípusai (Hofmann, 1980)

A 47. ábra jól szemlélteti az őz és a szarvas éves életciklusán keresztül a kör- nyezettel való kapcsolatot. A két kérődzőt egybevetve megállapítható, hogy az őz esetében a táplálkozási csúcs és a depózsír képzése a késő őszi–téli időszakra esik, míg a szarvas esetében ez az időszak egy nyári és kora téli időszakra oszlik (Hofmann, 1980).

47. ábra - A őz és a szarvas időszakosan változó táplálékfelvétele és anyagcsere-intenzitása (Hofmann, 1980)

Mátrai et al. (1986) és Fehér et al. (1988) erdei és mezei élőhelyű őzpopulációk téli táplálkozásvizsgálatáról a következőket állapították meg. A 80%-ban erdősült élőhelyen a téli táplálék 76%-át tették ki fásszárúak, a 10%-ban erdősült helyen ez 38%-ot mutatott, de még a mezei élőhelyen is elérte a 7%-ot annak ellenére, hogy itt az erdősültség nem volt több 1%-nál. Feltűnő volt, hogy az őz téli táplálékának 70–80%-a mindössze 1-2 növényfajból állt, amelyek a legkönynyebben hozzáférhetők voltak, azonban itt a téli túlélési stratégia energiatakarékossága jelenik meg, ami felülkerekedik a válogatási hajlamon a hozzáférhetőség javára.

Nem esett szó az ötödik nagyemlősről, a mindenevő (omnivora) vaddisznóról. Táplálékában jelentős részt képviselnek az állati eredetű összetevők. Ezek lehetnek talajlakók, de gyomortartalmában megtaláljuk a földön fészkelő fácán tojásmaradványait, bármely vadfaj magatehetetlen szaporulatát, elhullott állatok maradványait. Hazai vizsgálatokból ismert a téli makkfogyasztás, amely csaknem kizárólagos is lehet, de jó termés esetén hosszú időn keresztül biztosan meghaladja a felvett táplálék 60–65%-át. A föld alatti növényi részeket is szívesen felveszi, így az egyes aromás gyökereket, gumókat (páfrányfélék, egyes lágyszárúak) különös előszeretettel keresi.

4.4.3. A nagyemlősök és az erdő növényzete

Közép-Európában jó termőhelyi viszonyok mellett a lomberdők primer produkciója évente és hektáronként mintegy 10 t szárazanyag. Ez az adat mindenképpen rávilágít arra a tényre, hogy az erdei ökoszisztéma teljes produktumából milyen elenyészően kis részt képvisel a nagytestű konzumensek tápláléka; nem kapunk azonban választ az erdei növényzet és az ott élő vadállomány kapcsolatának sajátos vonásaira, gyakorlati kérdéseire.

Ha elfogadjuk, hogy az erdei életközösségnek nem járulékos, hanem rendes tagjai az év bizonyos szakában menedéket csakis itt találó, vadon élő nagyemlőseink, akkor az sem kétséges, hogy őket táplálékkal látja el a természetes környezetük. Eltartja és nem eltűri, mint szükségtelen vagy szükséges rosszat, ezért helytelen az erdő vadtűrő képességéről beszélni az eltartóképesség helyett. Az már más kérdés, hogy ez a kapcsolat felborulhat, ha a konzumensek táplálékigénye nagyobb, mint az erdő táplálékkínálata. Ilyenkor az egyes növények vagy az egész növényzet fogyasztással való terhelhetősége az elviselhető szintet meghaladja, a mindig csak viszonylagos egyensúly felborul.

Mind a vadállomány táplálékigényében, mind az erdő táplálékkínálatában évente ismétlődő szezonális változásokat figyelhetünk meg hazai körülmények között. Az igény és kínálat változásának dinamikájában felfedezhető egy szűk keresztmetszet kialakulásához vezető kapcsolat. A bruttó vagy nettó energiában is kifejezhető, és több okból is (agancsfejlesztés, vehemnevelés, hőtermelés, szőrváltás, mezőgazdasági területekről behúzódó állománynövekedés stb.) legmagasabb téli táplálékigény éppen akkor a legnagyobb, amikor az erdei környezet kínálata a legalacsonyabb (lágy szárú szint és lomblevél nélküli állapot, termésmennyiség is fogyóban). Viszonylagos összhangot találunk, ha a vadállomány táplálékigénye nem nagyobb az erdő kínálatánál; etetéssel kiegyenlíthető gondok állnak elő, ha ez az egyensúly elbillen; és érzékeny vadkár jelentkezik, ha a rendszer a túlzott vadtartás miatt „felborul”.

Az egyes faállománytípus-csoportok cserjeszintjéből felvehető téli vadtakarmány korosztályok szerinti dinamikája alkalmas mutató az iménti táplálékmérleg kínálati oldalának jellemzésére.

Egy többéves kutatómunka, terepi felvétel és laboratóriumi vizsgálat eredményeként (Kőhalmy, 1994) ismerjük a vadtáplálékként elsősorban számításba vehető természetes erdei növényzetnek, a cserjeszintnek a kínálatként figyelembe vehető adatait. Ismertek ezek az adatok az erdészeti gyakorlatban szokásos faállománytípus-csoportok szerint és azon belül, korosztályokra bontottan, dimenziójuk a területegységre vetített energiatartalom (MJ/ha). Hozzá kell tenni azonban, a félreértések elkerülése érdekében, hogy az így kimutatott értékek – amelyek a felhasználásuk során az erdőtervek állományadataihoz csatlakoztathatók, illetve hozzárendelhetők – a lombtalan téli állapotban lévő és cserjeszintben helyet foglaló, de főállományt nem alkotó fás fajok vad által fogyasztott hajtásvégeinek (3 mm-ig) mindössze 20%-ára vonatkozó adatai, ügyelve ezzel az erdő túlzott terhelésének elkerülésére.

A 32. táblázat jól mutatja az egyes, jellemzően dús vagy éppen szegény cserjeszintű faállományokat, a cserjeszint korral és erdőnevelési beavatkozásokkal összefüggő dinamikáját; az erdőszerkezet által meghatározott állapotot. Mindezek függvényében húsz-huszonötszörös különbségek is előfordulnak a hektáronkénti fogyasztható vadtáplálék energiatartalmában. Ez természetes is, hiszen a vágásérett nemesnyáras vagy a középkorú nudum bükkös szakemberek által jól ismert képe magyarázatot is ad erre a tényre.

32. táblázat - A cserjeszintből felvehető téli vadtáplálék 20%-ának (!) dinamikája (kivonat Kőhalmy, 1994 alapján)

Faállománytípus-csoport	MJ/hektár energiatartalom a korosztályokban
	1–10		31–40		61–70		91–100
1. Bükkösök	954	...	228	...	230	...	264
4. Kocsánytalan tölgyesek	1350	...	1032	...	974	...	816
6. Akácosok	708	...	920	...	948	...	–
8. Nemesnyárasok	828	...	1638	...	–	...	–
11. Erdeifenyvesek	346	...	980	...	1050	...	–
13. Lucfenyvesek	1184	...	210	...	282	...	424