Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

b. Mintakép, modell

A kánonfogalmat legelőször az arisztotelészi etika összefüggésében használják emberre vagy embertípusra mint a helyes cselekvés „mértékére”, vagyis mintaképére. Az „eszes ember” (phronimosz) például a „cselekvés kánonjának” neveztetik (Protreptikosz fr. 52. Rose; Oppel 1937, 40. o.). Az újkori szóhasználat szempontjából pontosan ez a jelentés a döntő, ahogy a szót Augustus császár korának klasszicista mimészisz-elmélete is használta. Lüsziasz a legtisztább attikai nyelv, a bírósági szónoklat, a „dihégészisz” kánonja, Thuküdidész a történetírásé stb. (Oppel 1937, 44-47. o.). Rokon fogalomként bukkan fel ebben az argumentációs összefüggésben a hórosz, „határ” és a paradeigma, „példa”. A példakép jelöli ki azokat a határokat, ameddig meghatározott közjogi vagy etikai normán belül el lehet menni. Az időtlenül érvényes normákat legtisztább alakban a klasszikus művek testesítik meg. Ezért ezek az esztétikai ítélkezés és a művészi alkotás irányadó mércéi.

Az a. és a b. jelentések közös nevezője a mérték gondolata: az előbbi esetben inkább a pontosság, az utóbbiban inkább a normativitás értelmében. A mértékadó szerzők mértékadó műveinek elképzelése a mai kánonfogalomnak is eleme. Mindenfajta normatív esztétika a „nagy” művekre „utal” mint a megtestesült tökéletességre. Ezért jelent az index, vagyis az „útmutató” ilyesféle kánont Quintiliánusnál. Ugyanennek más elnevezései az ordo és a numerus (lásd a d. pontot).

c. Szabály, norma

Ehhez a jelentéshez apró elvonatkoztatással jutunk el a b. pontból. A mintakép szemlélteti azt a normát, amely egyébiránt szabályokkal és törvényekkel is rögzíthető. Ezért magasztalják a törvényt „kánonként”, vagyis a polgári együttélés és a közösségi cselekvés mérvadó és kötelező fundamentumaként, a monarchikus és oligarchikus uralkodók önkényével szembeállítva.⁵⁷ Ebben az értelemben nevezi Philón - és más zsidó szerzők is - „kánonnak” a dekalógust.⁵⁸ Szabály, princípium értelmében használja a szót Panaitiosz az etikában, mondván: kanón tész meszotétosz = regula mediocrilatis (Oppel 1937, 88. o.). Rokon ezzel az ősegyház nyelvhasználata: itt a kanón tés aletheiasz = regula veritatis, regula fidei a hitbéli döntések végső ítélőszéke, az a norma, amellyel minden -összemérendő.⁵⁹ Kánonnak neveztetnek azután általában az egyes zsinati határozatok is, főként pedig a bűnbánati gyakorlat egyházilag rögzített szabályai: ezek alkotják a „kánonjogot” (Oppel 1937, 71. o. sk.). A kánonfogalom az eddig említett összefüggések mindegyikében életalakító erővel és kötelező érvénnyel bíró szabályokra és normákra vonatkozott, a császárkori grammatikusok kezei közt azonban grammatikai szabállyá fakult (Oppel 1937,64-66. o.).

d. Tábla, lista

Kánonnak titulálták végül a római császárkorban az asztronómusok és a kronográfusok táblázatait - előbbiek az időszámítás, utóbbiak a történetírás szilárd megalapozására voltak hivatva. Klaudiosz Ptolemaiosz, Kr. u. II. században élt matematikus prokbeiroi kanonesznek nevezte az időszámításra szolgáló kézitáblákat. Közéjük tartozott a „Királykánon” (kanón baszéleion), a királyok neveinek Nabu-kudurni-uszur, babiloni királytól induló felsorolása. Ez a nyelvhasználat az angol és a francia nyelvben mindmáig eleven, az egyiptomi és mezopotámiai királylistákat mindkettő a „canon” szóval illeti. A németben azonban a kánon fogalmához túlságosan is a kötelezettség, a kötelező érvény és a normativitás eleme tapad, hogysem ilyen listákat a „Kanon” szóval jelölhetnénk. Legföljebb „Fachkanon”-t emlegetünk egyetemek és fakultások kapcsán, a strukturálisan kötött szakok kötelező alapkészletét értve rajta. Ahol a normativitás eleme hiányzik, a német a „Liste”, „Katalog” és „Inventar” kifejezéseket részesíti előnyben (például „Königsliste”, „Phoneminventar”, vagy akár „Fachkatalog”, ha arról van szó, hogy a normatív szempontot a deskriptív elhomályosítja).

A képviselt műfajok modelljeivé előléptetett klasszikus költők, szónokok, történetírók, drámaírók, filozófusok listái - amilyeneket az alexandriai és a császárkori grammatikusok állítottak össze - az ókorban nem „kánonnak” neveztettek. Sőt, azokat a listákat sem „kánonnak” hívták, amelyek a korai egyházban a szentnek minősülő, vagyis az istentiszteleten felolvasásra engedélyezhető könyvállomány⁶⁰ körüli viták során⁶¹ készültek (E. A. Schmidt 1987). Ezeken a leleteken vehető ki az a jelentésváltozás, melyet a kánonfogalom az ókor óta elszenvedett.

A kánon szó ókori alkalmazásai egytől egyig a konkrét jelentéshez igazodnak. Következésképpen a különféle jelentések szemantikai közös nevezője szempontjából döntően fontos, hogy világosságot teremtsünk a konkrét „kánon” funkciója kérdésében. Úgy látszik, a tektonikus kánon az, ami a szó metaforikus használatainak dologi tárgyként alapjául szolgál. Az architektonikus kánon - vagyis rúd - kulcstulajdonsága, hogy egyenes. A „vezérléc” arra való, hogy a köveket síkban helyezzék el a falban. Az ilyen kánon, ha osztásokkal is ellátják, egyúttal mérőlécként is szolgál: távolságokat ad és szab meg.⁶² A kánon tehát legelőször is szerszám, instrumentum. Ilyenként meghatározott célt szolgál. Az instrumentalitás a szó minden ókori használatának gondolati eleme. „A kánon instrumentuma tájékozodásra való, segíti a pontos, vagyis a mérték és vízmérték szerinti építkezést, átvitt értelemben pedig támogatja a norma szerinti cselekvést. A kánon normatív eszköz, nemcsak a „van”-t állapítja meg, hanem a „legyen”-t is előírja. Ezt az értelmet a magyarban a „jelző-”, „irány-”, „zsinór-”, „vezér-” előtagok adják vissza a legjobban: jelzőkaró, irányvonal, zsinórmérték, vezérelv. A kánon arra a kérdésre felel: „Mihez igazodjunk?” Az építőművészetben a kánon azáltal tölti be ezt a rendeltetést, hogy egyenes, és hogy pontosak az esetleg rárótt osztások.

A kánonfogalom ókori alkalmazásait tehát az jellemzi, hogy kivétel nélkül megvan bennük a „mérce” konkrét jelentése.

[...]

A metaforikus vetületnek megfelelően az ókorban az instrumentális szempont volt a döntő. A kánon először is a tájékozódás eszköze volt, lehetővé tette a pontosságot, és biztos támpontokat, irányvonalakat nyújtott. Ezzel magyarázható az ókorban inkább mellékes „tábla” jelentés, amely az egyházi használatnak köszönhetően, szent könyvek listája értelmében, a kánon újkori jelentésspektrumának középpontjába került. Az asztronómusok és a kronográfusok táblázatai az időbeli tájékozódás segédeszközei, instrumentumai. Itt nyilván a földtani vagy a zenei „kánon” fokbeosztásaira, a léptékre és a hangskálára kell gondolni. Ezek a táblázatok kronológiai „skálákat” kínáltak, amelyek asztronómiai egységekből, mint a bolygók keringése, vagy történelmi egységekből - periodikusan visszatérő játékokból, ünnepekből, uralkodási-kormányzati időszakokból - épültek fel. Másfelől viszont alighanem éppen az instrumentális vonatkozás hiánya miatt nem nevezték kánonnak azokat a listákat, amelyekhez a mai kánonfogalom elsődlegesen kapcsolódik: a klasszikus költők, szerzők, szónokok és filozófusok alexandriai és császárkori grammatikusok szerkesztette listákat. Ezekben a listákban semmi kánoni, azaz mintaszerű, mérvadó nincs a szó ókori értelmében. Hiszen ebben az értelemben mindig csak maguk az egyes klasszikusok kánoniak, nem az összességük. Aki szónoklatot tart, az mondjuk Lüsziaszhoz vagy Iszokratészhoz igazodik, de nem a tíz attikai rétor listájához. Összességüket görögül alkalomadtán khórosz, latinul ordo, numerus, index néven emlegették. Így aztán efféle csoportosításokhoz az ókorban nem tapadt a kizárólagosság képzete, és a kizártak sem minősültek „apokrifnak”.⁶³ Ma viszont „kánonon” mindig csoportot értünk, sosem valami egyedit, legyen szó akár alkotásról, akár szerzőről. Mi tehát az antik szóhasználattal szöges ellentétben kánonnak mondjuk a listát, Lüsziaszt vagy Thuküdidészt azonban nem.

2. Újabb jelentéstörténet

Ha eltekintünk a már az ókorban technikaivá lett és az egyes diszciplínák berkeiben mindmáig módosítatlanul hagyományozott speciális jelentésektől - ide tartozik mondjuk a kánonjog, a művészettudományban a közvetlenül Polüklétoszra visszanyúló arányossági kánon, valamint az angol és a francia történettudományban „canon”-nak nevezett királylisták -, olyan jelentésváltozásnak lehetünk tanúi, amely a metaforikus alapzat átrendeződéséből fakad. Hogyan került erre sor:

A fordulatot a kánonfogalom egyházi használata idézte elő.⁶⁴ A „kánon”, vagyis a szent irodalom kötelezőnek elismert készlete körüli viták jó két évszázadon át a SZÓ említése nélkül zajlottak.

Sőt, a kánon - a c. pontban tárgyalt értelmével összhangban - inkább a mózesi törvényt, egyes zsinati határozatokat, vagy éppen hitbeli és életviteli kérdések vezérelvét (kanón tész alétheiasz, regula veritatis, regula fidei) jelentette. A IV. században azonban kötelező érvényű zsinati határozatok („kanónesz”) vetettek véget a vitáknak, és rögzítették a szent és autoritatív szövegállományt. Ezt a listát kánonnak nevezték: nem a d. pont „táblázata” értelmében, hanem azért, mert a c. pont értelmében kötelező érvényű zsinati határozatokat tartalmazott és törvényerővel bírt. Így alakult ki e kettő sajátos összeolvadásaként a listába foglalt szövegkészlet (d.) fogalma, mely kötelező erejű, mindennek alapot vető, életet formáló elvvé (c.) emelkedett - tehát megszületett a szövegkánon eszméje, a szó ma legkonkrétabb, mintegy „szó szerinti” jelentése.

[...]

a. Kánon és kódex

Ha egyelőre eltekintünk az a. jelentésváltozattól, két dolog nyomban kiviláglik az áttekintésből: a kánon fogalma gyarapodott konkrétságban, tartalomban és értékvonatkozásban. Ma a „kánon” szó hallatán először is valamilyen szent iratra vagy kötelező érvényű normára gondolunk, nem vezérlécre vagy vonalzóra. A kánonfogalom elvesztette instrumentalitását, gazdagodott viszont a normativitás, az értékvonatkoztatottság és az általános érvény kategóriáival. Manapság nem neveznénk kánonnak asztronómiai vagy kronológiai táblázatokat, sem mondjuk grammatikai szabályokat, mivel ezekből hiányzik a normativitás és az értékvonatkoztatottság. Arra vonatkoznak, ami van, nem aminek lennie kellene. Következésképpen mi - az ókortól eltérően - különbséget teszünk kánon és szabály közt. A szabályszerűség szükséges föltétele a kommunikációnak, ezáltal a társadalom és az értelemadás minden formájának is. Szabályok mindig és mindenütt léteznek, ahol emberek élnek együtt. Ennek jelölésére honosodott meg a „kódex” fogalma. A „kódex”-szel ellentétben a „kánon” nem valami antropológiai egyetemesség, hanem az egyes kódexeket - például a nyelv grammatikai szabályait - meghatározott alapelvhez, normához, értékalakzathoz fűző átfogó forma különös esete. Legfeljebb egy igen erősen normatív nyelvtan, azaz esztétikailag vagy ideológiailag kötött nyelvszabályozás esetében emlegetnénk kánont. A kánon összefüggésében ugyanis sohasem magától értődő normákról van szó - mint amilyen a grammatikai elfogadhatóság normája -, hanem egy speciális tökéletesség korántsem magától értődő normájáról. Eszerint a kánon amolyan másodfokú kódex: kívülről vagy „fentről”, azaz idegen törvénvek szerinti szabályozás alakjában társul a társadalmi kommunikáció és értelemadás öntörvényű - vagyis „természetesen sarjadt”, evidens - szabályrendszeréhez. Kánonról csak akkor beszélünk, ha az értelemfüggő, elsőrendű kódexek fölé, amelyek mindenfajta társadalmi kommunikációt megalapoznak, egy „értékfüggő, másodrendű kódex” átfogó formája borul.

A polgári törvénykönyv ilyen értelemben nem kánon, az alkotmány viszont igen. Az alkotmány olyan felszámolhatatlannak tekintett s ezáltal mintegy megszentelt alapelveket fogalmaz meg, amelyek minden további törvényhozás alapjául szolgálnak, mivel nincsenek döntési hatalomnak alávetve, hanem maguk alapoznak meg minden döntést. D. Conrad (1987) ezért definiálja a kánont „másodfokú norma”-ként.

b. A megszentelő elv - egységformula vagy öntörvényűség

Ezzel a normák normájához érkeztünk: az absztrakt mérce eredeti jelentése idáig fokozódott. Amikor tehát megszentelő elvről beszélünk, kánont értünk rajta egy mindenre kötelező egységformula értelmében. Ez a kánonfogalom - lásd a „Szabály, norma” című szakaszt - az egyházi nyelvhasználatból származik. Az egyház lépett fel első ízben a mindenkire kötelező és egyúttal kánoni, vagyis az Igazságra alapozott, vitathatatlan tekintély igényével, és kánoni elkötelezettsége monocentrikus kultúrát teremtett. Az ilyen kultúrát egységes orientáció, a kulturális kommunikáció gyakorlatának különféle kódexeit kötelező erővel átfogó és összefűző egységformula jellemzi, amely nem hagy teret sem az önálló gondolkodásnak, sem az autonóm diskurzusnak.

Ezen a ponton kénytelenek vagyunk visszatérni a szó „mérce, kritérium” jelentésváltozatára, hogy felhívjuk a figyelmet az újkori „kánon” egy terminológiai paradoxonára. Hiszen a kánon nemcsak kultúraformáló - és a kultúra egésze fölé boruló - egységformulát jelenthet, hanem az állam, az egyház és a tradíció átfogó tekintélyéből fakadó sajátos rendek alapjaira is vonatkozhat.

A tekintélyi állam valamilyen kánonra, például a szocialista realizmus sztálinista kánonára hivatkozva avatkozik bele - cenzurális szervei útján - a művészek dolgába;⁶⁵ a gondolkodás valamilyen kánonra, például a „tiszta ész kánonára” hivatkozva nem vethető alá többé az állam és a vallás gyámkodásának.⁶⁶ Az egyik kánon a kulturális heteronómia elve, amely a kulturális gyakorlat egyes területeit felsőbb dogmatikai vagy ideológiai fegyelemnek veti alá; a másik a kulturális autonómia princípiuma, amely speciális diskurzusok differenciálódását serkenti a kultúra összefüggésegészében. Az utóbbi értelemben vett kánon kezeskedik a princípiumok átengedéséért a tekintélyi rendeletek és diktátumok oltalmából a nyilvános felülvizsgáihatóság önállóságába. A normák itt is kánoniak, nem szabad rendelkezés tárgyai; csakhogy nem tekintélyelvűek, hanem racionálisak, nem hatalomra támaszkodnak, hanem nyilvánosságra, felülvizsgáihatóságra és konszenzusra.

Erre a kánonfogalomra épül a tudományok szakspecifikus axiomatikája, általa hitelesíttetnek az új diszciplínák alaptörvényei. Kant a filozófia, J. S. Mill a logika kánonáról beszél; a jogtudomány ismeri a „négyes értelmezési szabály kánonát” (Conrad 1987, 51. o.). Polüklétosz Kánon című céhes írása alighanem komoly lépésként könyvelhető el a kulturális elkülönüléshez és a művészi öntörvényűséghez vezető úton. Minden egyes újabb kánoni norma kiötlésével és tételezésével a filozófia, az etika, a logika, a filológia, a művészet stb. területén egyszerre veszít és nyer a kultúra: újabb és újabb adag összetartástól válik meg, miközben egyre sokrétűbbé és összetettebbé válik.

Az újkori kánonfogalom paradox volta tehát abban rejlik, hogy a kánon egyszerre az öntörvényűség hajtóereje és az egységes tájékozódás motorja. Az ókori és az újkori felvilágosodás a kódexek differenciálásának alapelveként az igazság kánonára, míg a középkori egyház és az újkori totalitarizmus a kódexek egyneműsítésének elveként a tekintély kánonára hivatkozott. Egyik esetben sem egyszerűen normákról van szó - s a kettőben ez a közös -, hanem a normák normájáról, megalapozásról, végső megokolásról, értékvonatkoztatásról, vagyis valamilyen „megszentelő elvről”.

c. A megszentelt szövegállomány - kánon és klasszika

Az egyház a Kr. u. IV. században a szentnek tartott iratok körére használatba vette a kánonfogalmat, amivel döntő jelentéstörténeti bővülés és eltolódás következett be, a szó mai jelentésére is kihatóan. Ettől fogva kapcsolódott a „kánon” szóhoz a szent hagyománykincs ideája - kettős értelemben is „szent”: egyrészt abszolút tekintéllyel és kötelező erővel bír, másrészt érinthetetlenséget parancsol, „sem hozzátenni, sem belőle elvenni, sem rajta változtatni” nem szabad. Az a valami, amit ezután a „kánon” szóval illetnek, természetesen ősibb a IV. századnál. A „szent szövegállományról” már a II. századi őskeresztény egyházban megindult a vita, ami elképzelhetetlen lett volna a zsidó minta és a héber Biblia I-II. században lezárt kanonizációja nélkül.⁶⁷ Persze igen eltérnek egymástól azok az elképzelések, amelyek a zsidóságban és a kereszténységben fűződtek a szent szövegekhez kötelező érvény és hagyományozási legitimitás dolgában. A zsidóság számára a szóbeli sugalmazás a perdöntő kritérium,⁶⁸ a kereszténység számára meg az apostoliság, más szóval a szemtanúság. A zsidó ember számára. az Írás maga a kinyilatkoztatás, a keresztény számára viszont út egy olyan kinyilatkoztatáshoz, amely örömhír lévén lényegében szóbeli. Ismeretes, hogy az írások kötelező érvényének és hagyomanyozási legitimitásának értelmezésében a katolikus és a protestáns teológia is meglehetősen eltér egymástól. Ám a teológiai és vallástudományi kánonfogalom kellően tág ahhoz, hogy ne csupán efféle különbségeket öleljen fel, hanem bármilyen más szent irodalom szövegállományára is alkalmazható legyen, feltéve, hogy ez utóbbi tekintéllyel bír és sérthetetlennek számít: ilyen a mohamedán Korán, a (hinajána-)buddhista Páli-kánon stb.

Az újkori kánonfogalomban a „szövegkánon” teológiai elképzelése lépett az ókori építészmester „vezérléce” helyébe és vált a szó legkonkrétabb, legérzékletesebb, a képletes alkalmazásokat magyarázó jelentésévé. Többé nem az építészmesterek vezérléce, hanem a teológusok Bibliája ötlik fel bennünk a „kánon” szó hallatán. Szemünkben a kánon egy olyan hagyománykincset biztosít és különít el, amelyhez ugyan nem tapad a szentség fogalma, de mintaszerűség, mértékadóság, normátivitás és értéktelítettség értelmében „klasszikus”. A réginek a tiszteletéről van szó, amely Ázsiában - de persze Egyiptomban is - a különféle őskultuszok velejárója volt, a nyugati hagyományban pedig az antik és modern szerzők intertextuális párbeszédének alakját öltötte. Ha a kánonhoz a tekintélyen alapuló, sérthetetlen hagyománykincs fogalmát társítjuk - ez a hagyománykincs állhat akár szent azaz vallási, akár klasszikus azaz költői, filozófiai és tudományos szövegekből -, közel kerülünk a klasszikus és a vallási kánon funkcionális egyenértékűségének gondolatához.

Mégis, a költészet, a művészet, a filozófia és a tudomány klaszszikus műveit illetően egészen más a gyökere a kánon emlegetés sének. mint a teológia szövegkánonában. Az antik kánonfogalom, mind a művészetek gyakorlásának, mind pedig — és főként - a művészet megítélésének mérővesszeje, kritériuma értelmében, arra a kérdésre felel: „Mihez igazodjunk?” Minden kánon a szépnek, nagynak és jelentősnek a mércéit definiálja. Ezt oly módon teszi, hogy a megfelelő értékeket példaszerűen megtestesítő művekre utal. A klasszika fogalma nem csupán visszafelé, a mérvadónak választott szövegállomány recepciójára tekint, hanem belőle kiindulva előrefele is megnyitja a legitim kapcsolódások horizontját: a „szent szövegállomány” képzetével egyetemben felöleli az ítélkezés és az alkotás vezérlő értékszempontjait, a „megszentelő elv” elképzelését is.

megszentelt szövegállomány:	megszentelő elv:
szekuláris szövegek (illetve művek) kánona, kötelező érvénnyel felruházott, életalakító, „nemzeti” szabású hagyományok kizárólagos és válogatott gyűjteménye; az időtlen érvényesség példás és feltétlen követésre méltó megtestesülései	mérce és kritérium az esztétikum területén; az alkotás és az ítélkezés irányvonalai; egy kifinomult rend rendszerspecifikus, „öntörvényű” kötelezettségei

A hagyomány megválogatása, vagyis a recepció aktusa mindig egyúttal egy sajátos értékrend megvallása. A recepció és az értéktételezés kölcsönösen meghatározzák egymást. A kánon fogalma ezért némi joggal vonatkozik egyszerre mindkettőre; terminológiai gyümölcsözősége ebből fakad. Szent szövegek sérthetetlen korpuszának az életalakító, mérték- és irányadó erejét hangsúlyozza, ugyanakkor a művészi alkotás mércéi és értékkötelezettségei kapcsán azokra a művekre is utal, amelyek ezeket az értékeket példaszerűen megtestesítik.

A kánon értelmi kettőssége, amely nem eleve sajátja a fogalomnak, hanem csak a Szentírás kánonát illető teológiai használat folytán vert benne gyökeret, egyúttal ködösít is. A homályosságot kiküszöbölendő, különbséget tehetünk egy tágabb és egy szűkebb fogalomkör közt, vagyis a „kánon” fogalmán belüli különbséget rekurzív módon tovább érvényesíthetjük az elkülönítettek egyikén belül. Tágabb értelemben a hagyomány, szűkebb értelemben a klasszika áll szemben a kánonnal.

[...]

Hagyomány és kánon megkülönböztetésének döntő kritériuma az alternatívák elkülönítése és a kiválasztott elemek körülkerítése. Klasszika és kánon megkülönböztetése szempontjából a kirekesztettek minősítése a döntő. Ami nem klasszikus, azt az elkülönítés korántsem bélyegzi csekélyebb értékűnek, megvetendőnek vagy „eretneknek”. A klasszikus mivolt jegyében alkalmazott cenzúra csakis a tekintély, a követhetőség és a mértékadóság kérdését érinti. Mindenesetre a klasszicista válogatások sohasem értelmezik önmagukat abszolút kötelező érvényűnek. Más korszakok és más iskolák mást választanak ki. A klasszika és a klasszicizmus jegyében zajló kánonalkotás alapvetően módosítható. Minden kornak megvan a maga kánona.⁶⁹ Ilyen jellegű eltolódásra persze csak akkor van mód, ha a kirekesztettek is megőrződnek a kulturális emlékezetben, és nem kerülnek a tökéletes kiküszöbölést célzó cenzúra hatáskörébe. Nos, éppen ez jellemző a szűkebb értelemben vett kánonra: a kirekesztettek itt egyúttal diszkriminálódnak is. A keresztény hagyományban ilyen körülmények közt is apokrif iratok elképesztő tömege volt képes fennmaradni (pszeudografikus-apokaliptikus írások a szír, etióp és szláv hagyománykörben, eretnek írások szó szerinti szövege az egyházatyák cáfolataiban), ezzel szemben a rabbinikus hagyomány a nem-kánoni irodalom egészét szisztematikus felejtésre ítélte.

8. Ajánlott irodalom

Umbert ECO: A képek tökéletes nyelve. In Uő: A tökéletes nyelv keresése. Bp., Atlantisz, 1998. 143-179.

Wilhelm DILTHEY: A hermeneutika keletkezése In: Uő: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban. Tanulmányok. Bp., Gondolat Kiadó, 1974. 477–486.

THIENEMANN Tivadar: A kézirat. In: Uő: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Bp., 1931 [1986]. 70-98.

VÁRKONYI Nándor: Az írás és a könyv története, Bp., 2001.

RITOÓK Zsigmond: Szóbeliség és írásbeliség. In: NEUMER Katalin (szerk.): Kép, beszéd, írás. Bp., Gondolat Kiadói Kör, 2003. 23–32.

Mary J. CARRUTHERS: Az emlékezés könyve. Tanulmány a memóriáról a középkori kultúrában. In: NEUMER Katalin (szerk.): Kép, beszéd, írás. Bp., Gondolat Kiadói Kör, 2003. 56–110.
4. fejezet - Poiészisz - litterae: az irodalmiság történeti szemantikája

1. Az istenek születése (Részlet)

Forrás: HÉSZIODOSZ: Az istenek születése. (Részlet) Trencsényi Waldapfel Imre ford. Bp., Magyar Helikon, Európa Könyvkiadó, 1974. 7-10.

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!

Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.
Innét indulnak sűrű ködöt öltve magukra,
éjszaka járnak, szépséges hang száll körülöttük,
zengik az aigisztartó Zeuszt meg az argoszi Hérát,
őt, a dicső úrnőt, aki lépked arany sarujában,
s aigisztartó Zeusz lányát, a bagolyszemü Pallaszt,
Phoibosz Apollónt s Artemisz istennőt a nyilakkal,
s azt, ki ölelve a földet, meg-megrázza: Poszeidónt,
szent Themisz úrnőt, s Aphroditét, ki kacsint a szemével,
és az aranykoszorús Hébét és véle Diónét,
Létót, Íapetoszt, meg a görbeeszű Kronosz álnok
lelkét, Hajnalt és a Napot meg a szép Teliholdat,
és Gaiát és Ókeanoszt, a nagyot, s a sötét Éjt,
s mind az örökké élő isten szent születését.
Egyszer dalra tanították meg Hésziodoszt, míg
szent Helikón lejtőjén őrizgette a nyájat.
Ez volt első szózatuk, ezt mondták legelőször
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák:
„Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak!
Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,
tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!"
Így szóltak hozzám az igazszavu isteni lányok,
s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam,
botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot
ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt,
zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind,
s rajtuk kezdjem a dalt és vélük hagyjam is abba.
Ámde nekem mi közöm mindehhez, szikla-e, tölgy-e?...
Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,
zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt,
egy hangon, s ajkukról csörgedez el nem apadva
édes szózat, válaszol is Zeusz nagy palotája
istennők liliomhangjára vidám kacagással,
és ezt visszhangozza Olümposz hóboritotta
orma s az isteni termek mind; kieresztik a hangjuk
s zengik az istennők a haláltalanok születését,
kezdve a kezdeteken, Földtől s Égtől kik eredtek,
és kik ezektől, minden jónak az osztogatói.
Zeusszal másodjára, az istenek és a halandók
atyjával kezdik dalukat s vele végzik a Múzsák,
mert nincs nála nagyobb isten, sem erőre kiválóbb.
Embereket s a Gigászokat is kidalolva, Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák.
Zeusz Kronidésznak Píeriában szülte meg őket
Mnémoszüné, az Eleuthér lejtőjén ki királynő,
s ők hoznak feledést a bajokra, nyugalmat a gondban.
Mert szerelemben töltött bölcs Zeusz véle kilenc éjt,
távol a többi haláltalanoktól szent nyoszolyáján,
és hogy az év elmúlt és évszakok új sora indult,
fogytak a holdak s teljes lett nagy száma napoknak,
Mnémoszüné megszülte kilenc egyforma leányát,
kik csak az énekkel gondolva a gondot elűzik,
legmagasabb hófödte olümposzi csúcs közelében.
Ott járják körtáncukat, ott van szép palotájuk,
mellettük van a Vágynak a háza s a szép Khariszoknak.
És ünnep ha virágzik, szép hang hagyja el ajkuk,
mindenség törvényeit éneklik, meg a józan
isteni életmódot, szép hang hagyja el ajkuk.
Akkor szép hangjukkal büszkélkedve felérnek
zengve az isteni dalt az olümposzi csúcsra, köröttük
visszhangozza a fold, kedves zajt ver fel a lábuk,
míg atyjukhoz mennek, Zeuszhoz, az égi királyhoz,
fennmennydörgőhöz, ki parázsló mennyköveket szór,
mert atyján, Kronoszon, diadalt vett, s rendben elosztott
mindent, rangot is egyformán a haláltalanok közt.
Hát minderről zengtek dalt az olümposzi Múzsák,
fenséges Zeusz édes lányai mind a kilencen,
Kleió, Melpomené, Euterpé s véle Thaleia,
Terpszikhoré, Erató, Polühümnia Úrániával,
s Kalliopé, minden nővérénél ki kiválóbb,
mert fényes fejedelmek hű kísérete-társa.
Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok
közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák,
ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak
szájából mézízű szó folyik és mikor ítél,
ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság
biztos alapján tesz törvényt s a szavával azonnal,
súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn.
Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet
könnyen visszahelyezzék megsértett igazába,
megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal.
Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják
hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik.
Hát ez a Múzsák szent adománya az emberi nemnek.
Mert csak a Múzsák s messzelövő nagy Phoibosz Apollón
jóvoltából lesznek a dalnokok és citerások,
míg a királyok Zeusz jóvoltából; kit a Múzsák
kedvelnek, boldog, szájából ömlik az édes
szó, s valahányszor a gyász elfogja a lelket, a gondban
még el nem fásultat, s szenved tőle az ember,
Múzsák hű szolgája, a dalnok, a régi nagyoknak
hírét zengi s a boldog olümposzi isteneket mind,
rosszkedvét feledi s gondjára se gondol az ember
vissza, borúra derűt hoz az istennők adománya.
Üdv nektek, Zeusz lányai, adjatok énnekem édes
dalt, zengjétek örökkéélők szent születését,
mindazokét, kik eredtek Földtől s csillagos Égtől,
és a sötét Éjtől, s akiket Tenger vize táplált.
Sorra beszéljetek arról, hogy lettek legelőször
istenek, és fold és folyamok, meg a végtelenül nagy
tenger, tágas mennybolt, s fényes csillagok ott fenn,
és kik ezektől lettek, minden jó adományok
osztogatói, az istenek, és köztük hogyan oszlik
meg rang és vagyon és hogy lett az övék az Olümposz.
Ezt mind mondjátok nekem el ti, olümposzi Múzsák,
kezdve a kezdeteken s hogy létre mi jött legelőször.

[...]

2. A költészet a görög költők és a teoretikusok felfogása szerintMarót, Károly

Forrás: MARÓT Károly: A költészet a görög költők és teoretikusok felfogása szerint. (Részlet) In: Uő: A görög irodalom kezdetei. Bp., Akadémiai Kiadó, 1956. 48-77. (Rövidítve)