Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

Kulcsszavak:runák (runajelek), piktogram, ideogrammák, hierogrammateiész, hieroglifa, tekercs

Számos mitopoétikus rendszerben jelentős szerepet játszik az írás, vagyis (a szó tágabb értelmében vett) grafikus jelek, ideogrammák (rajzok, hieroglifák), ékírásos jelek, betűk s egyéb fajta időleges érvényű egyezményes jelek, céljuk általában valamilyen közlemény továbbítása. A közlemény címzettje lehet valaki más vagy maga a közlő (emlékeztető feljegyzés, memento), nem feltétlenül tételez fel azonban dekódolást, vagyis a közlemény megértését ugyanabban az értelemben, ahogyan szerzője értette (a kód ismeretét). Sok olyan írás van, amely hosszú időn át megfejtetlen volt vagy maradt máig, ez azonban nem gátolja, hogy mitopoétikus rendszer eleme legyen, szakrális tisztelet övezze, s felhasználják a mágiában és a rítusban. Szükséges körülmény azonban minden esetben, hogy az írás valamit jelent, vagyis hogy jelentése, értelme nem merül ki tisztán anyagi, formális valóságában. Feltételezi, hogy jelként fogja fel és jelként használja az, aki az íráshoz folyamodik (akár aktívan, mint létrehozója, megalkotója, akár pedig passzívan, mint fogyasztója, dekódolója). Az írástörténet éppen ezért jól ismeri azokat a helyzeteket, amikor "hiperszemiotikus" becset tulajdonítottak bizonyos rajzolatoknak mint írásnak, noha írásnak nem tekinthetők, mivel nem a gondolkodó ember keze alkotta meg őket, hanem véletlen körülmények hozták létre. Ennek ellenére mindaddig, amíg ezeket a rajzolatokat írásnak (nem pedig valamilyen véletlen művének) tekintik, jogosan illeszkednek bele a mitopoétikus rendszerbe.

Az írást célszerűnek látszik elkülöníteni az ún. tárgyiasult írásoktól, mint amilyenek különböző hagyományokban a rováspálcák, tulajdonjegyek, futárbotok, a csomó1. különböző fajtái (pl. a régi inkák kipuja), az észak-amerikai indiánok felfűzött kagylókból álló vampumöve, a jorubák aroco nevű tárgyírása, s el kell különíteni a "képírás." legegyszerűbb formáitól, elsősorban az ikonikus ismérvekre épülő piktogramoktól (a sugarak Övezte kör, vagyis a Nap ábrázolása magát a Napot es mindig, minden körülmények között csak a Napot jelenti). A piktogramhoz képest az ideogram, mint a "képírás" legmagasabb rendű formája, már az írás egyik válfaja, mert olyan jelentést is közvetíthet, amely nem azonos az ideogram formai jelentésével (az előbbi sugaras kör most már nem feltétlenül magát a Napot jelenti, hanem a forróságot, meleget vagy az ennek megfelelő tulajdonságokat: forró, meleg).

Így tehát valami annál inkább írás jellegű, minél nagyobb mértékben független a "tárgyi", "rajzi" elvtől, azaz minél inkább formalizálódott és univerzalizálódott, minél jobban elszakadt az anyagi empíriától, s átalakult önmagában elégséges immanens rendszerré, olyanná, mint amilyen az ábécé. Az írás fejlődésének útján minden mérföldkő azzal függött össze, hogy az írásrendszer mindinkább hermetikussá vált, mind kevésbé érthetővé az avatatlan (írástudatlan), nem hivatásos ember számára. Emellett az írás elterjedése és a tökéletesítése érdekében elért minden fontos eredmény rendkívüli mértékben segítette az emlékezet fogyatékosságának kiküszöbölését - márpedig az emlékezet a mitopoétikus korban rendkívül fontos volt. Ez ugrásszerűen megnövelte az írás szerepét, tekintélyét, s végeredményben elvezetett az írásnak mint valamilyen mesebeli "varázseszköznek" a szakralizálásához, általa megoldhatókká válnak egyébként megoldhatatlan feladatok. Az írásban szakrális jeleket láttak, magasabb rendű és titokzatos értelmét tulajdonítottak neki (az írás különféle titkosírásokban, ezoterikus szövegekben [pl. rúnák], egy-egy hagyomány legfontosabb szent szövegeiben). Az írás ellentétét jelentette a profánnak, a nyilvánvalónak, a szűken materiálisnak. Ennek következtében az írás ismerete, feltalálása és használata külön papi kaszt kiváltsága lett (kelta druidák vagy Egyiptomban a szent írás művelői - hierogrammatéisz -, akik a rituális menetekben tintatartójukkal és nádtollukkal vonultak fel), vagy ténylegesen velük egyenrangú, meglehetősen elszigetelt hivatásos írnokoké (mint az ókori Egyiptomban). Az írás számos régi alakjában "szent" írás volt, vagy magában az adott hagyományban, vagy idegenek tartották annak (hieroglüphiká vagyis hieroglifikus, "szent-vésett" írás). Létüket az isteneknek köszönhetik. A régi egyiptomi Thot, a babiloni Nabú írnokisten volt, ők pártfogolták az írnokokat, s bizonyos értelemben uralkodtak az emberi sorson, a "végzet íróvesszejével" könyvelték az emberek sorsát. Régi egyiptomi hit szerint Thot nemcsak az írás feltalálója, "könyvek ura" volt, hanem a szabályos élőbeszéd pártfogója is (habár magát a beszédet más istenek találták fel), s pártfogója minden tudásnak. Platón tudósít róla, hogy Thot (Theuth) "találta fel a számot, a számolást, a mértant és asztronómiát, továbbá az ostáblát és kockajátékokat, végül az írást is" (Plat. Phaedr. 274 cd. - Platón Válogatott Művei, 1983. 559; Kövendi Dénes ford.). A Thotra vonatkozó ókori egyiptomi hiedelmekben szintén hangsúlyt kap az írás és a hangok összefüggése: Thot azzal a mágikus képességgel rendelkezett, hogy a leírtakat a megfelelő hangokkal adja vissza. Thot fő ereje mégis, hogy az írás segítségével meg tudta teremteni a szintézisét annak, ami szóban elhangzott: "Re mondotta és Thot feljegyezte" - az írnokisten szerepét általában ez a formula határozza meg. Thot lányának vagy húgának (feleségének) tartották Szesat istennőt, az írás és számolás pártfogóját. Az imákban Thottól kérték, áldja meg a kérőt, hogy szépen tudjon írni.

Az írást isteni eredetűnek vallja az iszlám is: Allah találta ki a betűket, s tanította meg rájuk Ádámot (közben eltitkolta őket az angyalok elől). A hangzó szót, s nem a betűt fontosnak tekintő ősi indiai hagyományban is van külön istene a bölcsességnek, beszédnek, tanulásnak, tudománynak, művészetnek Szaraszvati személyében, ezenkívül ő találta fel a szanszkritot, s alkotta meg a dévanágari ábécét (igaz, Szaraszvatinak erről a tettéről csak meglehetősen kései keletkezésű források szólnak). Az antik görög hagyományban fordított helyzetet látunk: a betűk feltalálását nem az isteneknek, hanem embereknek tudjak be, említik pl., hogy a betűket keletről hozta egy föníciai, Kadmosz (Herodot. V. 58); az írás feltalálását később mégis Hermésznek (Hermész Triszmegisztosznak) tulajdonították, a görögök őt Thottal azonosították (Diod. I. 16). A régi zsidó hagyomány viszont következetesen szakrálisnak vallja az írott szöveget (a Tórát), sőt azt is, hogy megvolt már az idők kezdetén (a muzulmánok ugyanilyen felfogást vallottak a Koránról): "Isten maga készítette a táblákat, az írás Isten írása volt, bele volt vésve a táblákba" (Kiv 32, 16). A kései júdeai hagyomány szerint a betű önmagában szent, sőt mi több, halhatatlan. A tekercs elégethető, de a betűk elpusztíthatatlanok (vö. a megevett tekercs motívumával Ezekiel könyvében, 3,3); ehhez párhuzamul: a régi indiai mimansza tanítás szerint az öröktól fogva létező hang halhatatlan. A betűnek, az írásnak e hangsúlyozott értékét még inkább kiemeli a kora keresztény hagyomány, amely az írás betűjével szembehelyezi szellemét, s ez utóbbinak tulajdonít magasabb rendű értelmet: "Ő (az Isten) tett arra alkalmassá, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké. Hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet" (2 Kor 3, 6; hasonló szembeállítás van Róm 2, 29; 7, 6). A zsidó misztikus hagyomány kifejleszti tanítását arról, hogy az ábécé minden betűjének rejtett értelme van (az Akiba ben Josef rabbi betűi c. traktátus). Akiba tanítása szerint a betűk neve rövidítés, feloldva olyan állítást tartalmaznak, amelynek igen nagy tekintélye van (ezt a "notarikon"-elvet vallotta a kora keresztény hagyomány is, amikor Jézusnak mint halnak Ikhthüsz nevét úgy fogta fel, mint "Iészoüsz Khrisztosz Theoü Üiosz Szotér", vagyis Jézus Krisztus, Istennek Fia, a Megváltó; Bizáncban Ádám névbetűit hasonlóképpen oldották fel a világegyetem térbeli irányainak - kelet, nyugat, észak, dél - megnevezésében). A teremtés könyve c. zsidó misztikus traktátus részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a világ számokból és betűkből áll. Eszerint az egész ábécé sorravétele bizonyos értelemben azt jelenti, hogy bejárjuk a világmindenséget kezdetektől végéig, aleftól tauig (alfától omegáig). Az ábécé emiatt nagy befogadóképességű osztályozórendszerré válik, amelyben egyrészt minden elem (betű) kapcsolatban áll a többivel, másrészt viszonyítható valamiféle állításhoz, formulához, szakrális értékhez, amelynek rövidítéseként szerepel, harmadrészt kapcsolatba hozható más értelemmel, ill. osztályozóval. Így pl. a héber ábécé első betűje, az alef bikát jelentett; számértéke 1; fizikai megfelelője a lehelet; planetáris vagy állatövi megfelelője a Nap; szimbolikus jelentése az akarat, erő; színértéke a sápadtsárga, halványsárga; írányjeléntése fentről lefelé. Vö. a latin ábécében A: 50, 500, Nap, mágus; B: 300, Hold, főpapnő; C: 100, Nyilas, ördög; R: 400; Kos vagy Mars, Bábel tornya. A druidák ábécéjében a (ailm): 1, ezüstfenyő, újév; o (onn): 4, rekettye, tavaszi napéjegyenlőség; e (eadha): 2, topolya, őszi napéjegyenlőség; 1 (luis): 14, vörösberkenye, a január 22.-február 18. közti időszak; (nion): 13, kőris, a február 19.-március 18. közti időszak; (duir): 12, tölgy, a június 11.-július 8. közti időszak. A rúnajeleknek meghatározott "profetikus" tartalmat tulajdonítottak (szerelem, szerencse, gazdagság, baj, halál, tűz, hűség). A régi germánok talizmánként használták a rúnákat, hitték, hogy segít a csatában, szerelemben, elűzi a gonoszt. A Verses Edda olyan felfogást tükröz, hogy a rúnákat, ezeket a "legnagyobb erejű jeleket" az istenek találtak fel, s Odin véste ki őket, miközben az Yggdraszil-fán függött, velük kívánta megismerni a világ titkait.

A betűk kitüntetett mitopoétikus jelentősége nem merül ki itt bemutatott értelmezési lehetőségeikkel. Legalább még két típusa van annak, milyen mélyebb értelmet tulajdonítottak a betűknek: kapcsolatuk megfelelő hangokkal, amelyek nagy felbontóképességű osztályozóelemekként szerepelnek (mint pl. az upanisadokban és számos klasszikus indiai nyelvfilozófiai traktátusban), ill. a betűk alkotóelemeinek elemzése révén, amikor is a betűk meghatározott gesztusoknak, kinemának (néha artikulációs és hangzásbeli sajátosságoknak) felelnek meg; vö. Andrej Belij "glosszolalikus" kísérleteivel, ezek során a megfelelő betűt leíró tollal egynek tekintett nyelv motívumainak feltámasztására törekedett (a hang és betű izomorfizmusának eszméje). Széleskörűen dívott az a gyakorlat, hogy a betűk számoknak felelnek meg (pl. a görögre visszavezethető ábécékben, amelyek végső soron a föníciaiban gyökereznek), hogy a világot számmal és betűvel modellálták ("olvas - megolvas [= megszámol]" szópárok). Gyakran találunk példát arra is, hogy az írást, a Könyvet a növényvilágból vett kóddal jelölik. Arról van szó, hogy a könyv a bevetett föld, a hasonlat további kibontásával: a sorok barázdák, a betűk magok, maga az írás vetés ("betűvetés"), az olvasás az aratás, és a könyv tartalmának felfogása maga a termés, mint az olvasásból adódó szellemi kincs. Ezek a képek (mind a talányokban, mind a régi didaktikus irodalomban és a különböző jellegű allegóriákban) az "alapmítosz" egyik motívumával fonódnak össze: az isten (vagy későbbi alakváltozatai, egyebek között a költő) kisebbik fiának feldarabolása, majd összeszedett tagjaiból újra feltámasztása. Nemcsak a mítoszban, hanem olyan antik költők műveiben is él ez a kép, akik megtanulták a szöveg ízekre szedésének, majd újraösszerakásának mesterségét, s továbbél az olvasás fogalmára vonatkozó nyelvi motivációkban (vö. latin lego, "szed, gyűjt, összeszed" és „olvas", és mellette a görög tegó "szed, felszed, összegyűjt kiválaszt" és "szól, mond").

Az írás feltalálói, mint a kulturális hagyomány megalapítói, különleges megbecsülésnek örvendtek, néha 'szentként tisztelték őket (Meszrop Mastoc, Ulfilas, Cirill és Metód, Permi Szent István és mások), ami folytatását jelenti az í. feltalálására, az írásról és a szent szövegekről való gondoskodásra vonatkozó papi hagyománynak. Az ilyen tevékenység szakrális jellege még inkább fokozódik, amikor az írás feltalálása után ezzel az írással elkészült az adott hagyomány legfőbb szakrális szövege.

2. Írásrendszer és írásos kultúraAssmann, Jan

Forrás: Jan ASSMANN: Írásrendszer és írásos kultúra. In: Uő: A kulturális emlékezet, Bp., Atlantisz Kiadó, 1999. 258-265.

Kulcsszavak:írásrendszer, fonografikus írás, szótagírás, betűírás, írásos kultúra, tóra, szümphonoi, diaphonoi

[...]

Az „írásrendszer" fogalma kapcsán adott írás szerkezetét, belső felépítését és működésmódját szokás firtatni, például hogy ideografikus vagy fonografikus írás-e, szótag- vagy betűírás-e, egyetlen nyelvhez kötődik-e vagy más nyelv hangzóit, szavait és mondatait is képes visszaadni. Az „írásos kultúra" fogalma ezzel szemben az írás intézményeinek és hagyományainak, a szövegkezelésnek, az írás és az írásban rögzített szövegek társadalmi beágyazódásának kérdései körül forog.¹ Kézenfekvő, hogy egy írás következményei a társadalmi beágyazottság, vagyis az írásos kultúra szintjén ítélendők meg.

Az írásos kultúra egyik vetülete az írásosság és az írni tudás társadalmi megítélése. Ismeretes, milyen alárendelt szerepet játszott mindkettő a görög társadalomban. E tekintetben tanulságos az írás filozófiai értékelése, mégpedig nemcsak Platón közismert ítélete a Phaidroszban és a Hetedik levélben, hanem Arisztotelész fejtegetése is. Arisztotelész szerint a beszéd azt adja vissza, ta en pszükhé, „ami a lélekben", az írás ellenben azt, ta en phoné, „ami a hangban". Az írás így kétszeresen is külsődleges: tartalmi oldala a beszéd formai oldalával érintkezik. Arisztotelész elmélete háromszoros távolságba helyezi egymástól a világot és az írást: a világra fogalmak vonatkoznak, a fogalmakra a beszéd utal, végül a beszédre az írás, mégpedig nem is a fogalmi, hanem a fonetikai artikuláció szintjén. Ennek szöges ellentéte az egyiptomi hieroglif-írás, amely a maga realisztikus képszerűségével közvetlenül vonatkozik a világra, jelként pedig a beszédnek mind a fonetikai, mind a szemantikai szintjével érintkezik. Ilyenformán nemcsak azt adja vissza, „ami a hangban" van, nem is csak azt, „ami a lélekben", hanem ráadásul azt is, „ami a világban". Mint írásrendszer persze nehezebben kezelhető a görög betűírásnál, de egészen másra is képes, következésképp nagyobb becsben is áll. Érzéki megjelenés dolgában a hieroglif-írás jócskán felülmúlja a kimondott szót. A nyelv sokrétűbb, összefüggésekben gazdagabb valósággá válik benne, mint az emberi hangban. A betűírás viszont absztrakt lejegyzési közege annak az emberi hangnak, amelyben a nyelv valóságosan jelen van. Görögország szókultúraként válik írásos kultúrává. Ezzel szemben Egyiptom képkultúraként is - ezért sokkal átfogóbb értelemben - írásos kultúra. A világnak itt nemcsak a nyelvi, hanem a képi alakításán és elsajátításán keresztül is vezet út az íráshoz. Az írás itt az értelem által elnyerhető legfőbb és legszentebb forma.

De a képiségnek hátat fordító, fejlett szókultúrával rendelkező Izrael is nagy kulturális becsben tartja az írást. Maga Isten is ír: ő a szerzője és megírója a Szinajon átadott törvénytábláknak, ő jegyzi fel egy könyvben az emberek cselekedeteit.² Az írás Izraelben is a világértelmezés kulcsa, mint Egyiptomban. Felmerül a kérdés, vajon egy társadalomban csakugyan az írás tudományának a közkeletűsége-e az egyetlen - vagy akár döntő - kritérium, hogy írásos kultúráról beszélhessünk, s nem legalább ilyen jelentős-e az írásbeliség világképre és valóságértelmezésre gyakorolt hatása, még ha az írást igen nagy becsben tartó és főhelyen értékelő társadalomnak csak a töredékrésze járatos is az írás művészetében.

Nos, a hagyományozás és identitás összefüggésére, valamint a kulturális emlékezet szerveződésformáira vonatkozó kérdésünk szempontjából felettébb érdekes, hogy Izraelhez hasonlóan Egyiptomtól azonban eltérően - Görögországban is „nagy szövegek” rejlenek a kulturális emlékezet fundamentumában, ám ezek a megalapozó szövegek Izraellel ellentétben szóban terjednek: mind a homéroszi eposzok, mind az attikai tragédiák (Ch. Segal 1982), mind pedig a platóni dialógusok (Th. A. Szlezák 1985). Ezzel persze korántsem vitatjuk, hogy e szövegek felidézése, vagy akár már keletkezése írás nélkül elképzelhető. Csakhogy ezek a szövegek nem írott voltukat teszik közszemlére,³ hanem azt, hogy fizikai, eleven hangból és interakcióból lettek és azzá is lesznek, mégpedig zökkenőmentesen. Nyilvánvaló, hogy ez a felfogás az írást — Izraellel és Egyiptommal ellentétben - nem az elröppenő szó illékonyságával szegezi szembe mint valami szent, örök és változtathatatlanná merevített világot. Ebből fakad a görög írásos kultúra három igen jellegzetes vonása:

1. 
   Más módon marad nyitott a szóbeliségre: nem taszítja szubkultúrába, hanem felitatja és újszerűen, magasabb szinten kibontakoztatja sajátos formáit.⁴
   
2. 
   Mivel Görögországban az írás nem tesz hozzáférhetővé semmilyen szent teret, nincsenek is szent iratok; szent szövegeiket a görögök - akárcsak a kelták, a zoroasztrikus perzsák s főként a védikus indek - éppen nem az írásos, hanem a szóbeli hagyományozásra bízzák (C. Colpe 1988; H. G. Kippenberg 1987)
   
3. 
   Mivel Görögországban az írás nem nyit meg hivatalos teret, használatához nincs is szükség különleges felhatalmazásra. Egyiptomhoz viszonyítva a görögökre is áll Cicero megjegyzése a rómaiakról: a „közismereti írásra testált nyilvános emlékezés” idegen tőlük.⁵
   

Az orális és általában az archaikus elemek nagyobb gyakoriságának oka valószínűleg nem az alkalmazott írásrendszer különlegességében keresendő, hanem véleményünk szerint inkább a sajátos görög társadalmi-politikai viszonyokban. A görögök, e helyütt részletezhetetlen okokból, mentesek voltak az orientális társadalmak írásainak törvényszerűségeitől. Az orientális írások a politika színrevitelének és a gazdaság megszervezésének instrumentumaiként alakulnak ki, szétfejthetetlenül összefonódnak a bürokráciával, amely segítségükkel igazgatja a kiterjedt uralmi körzeteket (Mezopotámiára nézve ld. M. Lambert 1960). Írni annyit jelent, mint rendelkezni, tervezni, tagolni. Az írás itt elsősorban a valóság feldolgozásának és megszervezésének, az uralom szemléltetésének az eszköze. A hatalom diskurzusát, a hivatalos identitást, a törvényeket, a rendeleteket, az aktákat, a rítusokat és az áldozatbemutatást rögzítik írásban. Írni annyi, mint előírni, biztosítani, dokumentálni, ellenőrzés és uralom alatt tartani, elrendelni és kodifikálni. Az írás, Foucault-val szólva, mindenekelőtt „a hatalom diszpozitívuma”, a rendelkezés orgánuma. Az írottak a legmagasabb fokú kötelezettséget támasztják.⁶ Az írásnak ebbe a fajtájába a „szóbeli hagyományozás” és amit mi „irodalomnak” neveznénk, csak igen korlátozottan nyer bebocsáttatást. Az egyiptomi és mezopotámiai írnok-hivatalnokot és a görög dalnok-költőt világok választják el egymástól - nem csupán az írás technológiájának, hanem az írásos kultúrának a világai: a történelmi környezet, a politikai éghajlat, a hallgatóság, az egyes kultúrákban szerezhető és kicserélhető tapasztalatok.⁷

Megint más volt a helyzet Izrael írásgyakorlatával. A környező nagybirodalmak írnoki hierarchiáihoz képest Izrael papjai és prófétái valamelyest szabadabb légtérben éltek. Mindenesetre más gondjaik voltak, mint igazgatni és szervezni. „Írásban rögzítendő” főként egyvalami volt: a törvény, az „utasítás” (tóra), amelyről tudni való volt, hogy a népnek adatott megőrzésre és követésre, a legkülönfélébb csapások közepette is. Írás és kötelem, olvasás és engedelmesség itt is összefonódott, csakhogy nem egy evilági hatalmi apparátus szövetében. Izraelben depolitizálódott az írás, és Isten hatalmának legfőbb diszpozitívuma lett.

A görög kultúrafejlődés különutas volta nem egyszerűen az írásrendszer, hanem egy sokkal összetettebb tényállás függvénye: minden azon múlik, hol összpontosulnak a parancsadás instanciái, mi módon biztosítják és érvényesítik a kötelezettségeket. A görög helyzet különlegessége az írás szociopolitikai alkalmazásában rejlik, amelyet leginkább negatív módon, szabad mozgástérként jellemezhetünk: ezt a teret sem uralkodó, sem isten parancsosztó hangja nem tölti be. Ez a hatalmi légüres tér volt az, ami kedvezett a szóbeliség beáradásának a görög írásos kultúrába.

Ezért van az, hogy a görög kultúrát merőben másként formálta az írás, mint mondjuk az egyiptomit, az izraelit vagy akár a kínait. Rudolf Borchardt ezt a következőképp fogalmazza meg egyik eszszéjében:

A hellének szent ősnyelve, mondhatni az ő „szanszkritjuk” a kései utódok számára nem vallási iratokhoz kapcsolódik, mint az hinduké vagy az ősi Izraelé, az ősi Kínáé és az ősi Iráné. Csakis a keleti veretű hagyományban kell a nemzeti örökkévalóságot törvény, tanítás és történelem egységeként újra és újra egy időtlen nyelv edényében átvenni. A nyugat nemzeti okirata a poézis, valamint a poétikailag megteremtett individualitás poézisfüggő szellemvilága, az irodalomban és a kutatásban egyaránt. Sohasem állt fenn annak veszélye, hogy Homérosz a hellenista világ látszatgörögjeinek bibliája legyen. Hellász nemzetté kovácsolódásának titka nem valami primitív képlet, nem merül ki egyetlen könyvben, de még kettőben sem, ahogyan e titok nyelve sem egyszerűsíthető valamiféle egyöntetű ősidő merev ősnyelvének zsarnoki elvére.

(R. Borchardt 1973,67. o.)

Ha egy pillanatra eltekintünk az egyoldalú értékszemszög mármár elfogadhatatlan torzításaitól, és a Borchardt által szem előtt tartott tényekre fordítjuk figyelmünket, aligha vitatjuk el mindenestül szavai helytállóságát. Ugyanilyen értelemben nyilatkozik Rudolf Pfeiffer is:

Lehetetlen volt, hogy a görög világban valaha is elterjedjen a „könyv zsarnoksága”, ahogy a nyugati vagy a középkori világban történt.

(Pfeiffer 1978, 52. o.)

Tanulságos lehet az iménti megállapításokkal összevetni az ellenkező értékszemszög festette ábrát, melynek ráadásul az is előnye, hogy a szóban forgó szövegekhez időben lényegesen közelebbi. Josephus Flavius, zsidó történetíró, a Contra Apionem című írásában, mely az I. század végén Rómában született, összehasonlítja egymással a zsidó és a görög történetírást:

Nálunk nem mindenki jogosult történelmet írni. Ezért aztán a már megírottakban nincsenek is ellentmondások. Kizárólag a próféták rendelkeztek a történetírás előjogával, akik a réges-régi őstörténetről isteni sugalmazás révén szerezték ismereteiket, saját koruk eseményeiről pedig világos beszámolót hagytak hátra. Könyveinket, amelyek száma mindössze huszonkettő, és amelyek minden idők beszámolóiát magukban foglalják, méltán részesítjük hitben. Közülük öt könyv Mózesé, ezek tartalmazzák a törvényeket és a történeti hagyományt az ember keletkezésétől törvényhozónk haláláig. A Mózestől Artaxerxészig terjedő történelmet a próféták írták meg tizenhárom könyvben. A fennmaradó négy könyv Istenhez intézett himnuszokat tartalmaz, és előírásokat az emberi életvitel dolgában. Artaxerxésztől korunkig is létezik ugyan hagyomány, ám ez nem áll olyan becsben, mivel a próféták sora megszakadt. Csak az őaltaluk ránk hagyottakat tiszteljük saját írásokként. És bár igen hosszú idő telt el, senkinek sem volt mersze akár egyetlen szótagot is hozzátenni, sem elvenni belőle, sem változtatni rajta.

(Contra Apionem I 38-41.)

A görögöknek ellenben számtalan könyvük van, amelyek mind ellentmondanak egymásnak. Ráadásul a hagyományaik sem ősiek:

És egyáltalán közismert, hogy a helléneknek nincs olyan írásuk, mely ősibb volna Homérosz költészeténél. Márpedig ez nyilvánvalóan a trójai eseményeknél is későbbi, és azt beszélik, hogy nem is ő maga foglalta írásba a költészetét, hanem a (közszájon forgó) dalokat később állították össze emlékezetből; és ezért tartalmaz annyi ellentmondást (diaphoniai).⁸

(Contra Apionem 12)

A kritika a görög írásos kultúra strukturális szóbeliségét illeti. Temérdek könyv telis-teli ellentmondással, veszekedéssel és hazugsággal: a vita az írás terét is elönti, miközben nem is az igazságról van szó, hanem míves szavakról és politikai befolyásról. (Később látni fogjuk, hogy a szólamok ellentmondásteli, a keleti megfigyelő számára feltűnő sokfélesége éppen az írásos kultúra egyik sajátos vívmánya.) A zsidóknál és egyáltalán Keleten az írás szent tere azok kiváltsága, akik a Szentséggel való érintkezésre felhatalmazással bírnak: a papok azok, akik „birtokában vannak a legősibb és legmegingathatatlanabb hagyománynak (paradoszisz), amit az emlékezet csak őriz (8. §.), szilárdan, rendíthetetlenül és változtathatatlanul, amilyen maga a hagyomány Istene is”.⁹ Az egy Igazság dolgában a zsidók könyvei „ellentmondásmentesek” (szümphonoi), mind ugyanazt mondják, megszövegezésükben pedig a legcsekélyebb változtatást sem szabad végrehajtania senkinek. Josephus kritikájából szemlátomást az következik, hogy ez az igazi írásos kultúra, ebben a vívmányban múlja felül a Kelet a görögöket. Hogy ez a kritika éppen olyan egyoldalú, rosszindulatú és torz, mint a „keleti veretű hagyomány” és a „könyv zsarnoksága” újhumanista pocskondiázása, arra nem is érdemes szót vesztegetni.¹⁰ Ám az is nyilvánvaló, hogy az igaz emlékezés körül gyűrűző ideológiai vita olyan pontot érint, mely az „írásosság lehetséges következményei” tekintetében igen lényeges különbséget hoz napvilágra. Az írásosság eredményeként Izraelben elcsendesül és monolitikussá szilárdul a hagyományozás, Görögországban viszont cseppfolyóssá és vitatottá válik, differenciálódik. Mindkét princípium, a zsidó „egybecsengés” (szümphonoi) és a görög „ellentmondásosság” (diaphoniai) egyformán idegen a szóbeli hagyományozás struktúrájától.

Mellesleg a görög és a zsidó emlékezés josephusi szembeállítása sokban emlékeztet a görög és az egyiptomi művészet platóni szembeállítására, hiszen itt is az esztétikai hatáskeltés jegyében zajló szakadatlan egyéni innováció kultúrája áll szemben az Igazság jegyében művelt hieratikus és hivatalos kimerevítés kultúrájával. Platón a hagyománykezelés felelős modelljeként szegezi szembe Görögországgal Egyiptomot, ahol a hagyományon mint az egyszer már felismert Igazság edényén „sem változtatni, sem bővíteni nem szabad”; miközben Görögországban és Platón állítása szerint „a világon mindenütt” - amivel Egyiptom kivételességét hangsúlyozza, ahogy Josephus is ragaszkodik a zsidók páratlan jellegéhez - a művész tetszés szerint ötölhet ki bármi újat. A feltűnő párhuzam nem a hagyományból fakad (Josephusnak aligha járt az eszében a Platón-hely, már ha ismerte egyáltalán, ami kevéssé valószínű), hanem a dolog lényegében rejlik, vagyis a hagyományhoz való viszony, tehát a kulturális emlékezet strukturális különbségeiben a görögök, zsidók és egyiptomiak között.

3. Phaidrosz (részlet)

Forrás: PLATÓN: Phaidrosz. (Részlet) In: Platón Összes Művei I. Bibliotheca Classica. Budapest, Európa, 1984. Szabó Árpád ford. 797-805.

[...]

PHAIDROSZ

Nagyon szépen kifejtetted mindezt, Szókratész, csak legyen is képes valaki eleget tenni neki.

SZÓKRATÉSZ

De szép dolog már vállalkozni is szép dolgokra és vállalni mindazt, ami azzal együtt jár.

PHAIDROSZ

Nagyon szép.

SZÓKRATÉSZ

A szónoklás művészi és művészietlen módjáról most már eleget beszéltünk.

PHAIDROSZ

Valóban.

SZÓKRATÉSZ

Még csak az van hátra, hogy az írás helyénvaló és helytelen módjáról szóljunk: milyen körülmények között helyes és nem helyes az írás használata. Igaz?

PHAIDROSZ

Igaz.

SZÓKRATÉSZ

Tudod-e, hogy ami a beszédet illeti, hogyan tehetsz legjobban az isten kedvére e művészet gyakorlásában is és tanításában is?

PHAIDROSZ

Én bizony nem tudom; hát te?

SZÓKRATÉSZ

Én is csak egy ősi hagyományt tudok elbeszélni; hogy igaz-e, ők tudják. De hiszen, ha az igazságot magunk megtalálhatnánk, törődnénk-e még az emberi véleményekkel?

PHAIDROSZ

Nevetséges kérdés; de mondd el, amit hallottál.

SZÓKRATÉSZ

Azt hallottam tehát, hogy az egyiptomi Naukratisz körül az ottani ősi istenek között volt egy, akinek az íbisz a szent madara: az istennek magának Theuth a neve. Ő találta fel a számot, a számolást, a mértant és asztronómiát, továbbá az ostáblát és kockajátékokat, végül az irást is. Egész Egyiptom királya akkor Thamus volt, a felső vidék nagy városa táján, amelyet a görögök az egyiptomi Thébainak neveznek, az istent pedig Ammónnak hívják. Eljövén hozzá Theuth, bemutatta a művészeteit, és azt mondta, hogy a többi egyiptomival is közölni kellene őket. A király pedig kérdezte, hogy melyiknek mi haszna van; s mikor elsorolta, aszerint, hogy egyetértett-e vele vagy pedig nem, az egyiket helytetelenítette, a másikat megdicsérte. Azt mondják, Thamusz sok mindent kifejtett mindkét irányban Theuthnak művészetéről, ezeken hosszú volna végigmenni; mikor pedig az íráshoz érkeztek, így szólt Theuth: "Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudománv varázseszközét találtam itt fel." Az pedig így válaszolt: "Ó, te ezermester Theuth, az egyik abban kiváló, hogy feltalálta a művészeteket, a másik viszont meg tudja ítélni, mennyiben járnak kárral és haszonnal azok számára, akik majd használják őket. Így most te is, mint az írás atyja, jóindulatból épp az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatása. Mert éppen feledést fog oltani azok leikébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékező tehetségüket - az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékezésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod 'tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek."

PHAIDROSZ

Szókratész, könnyen kitalálsz te egyiptomi vagy bármilyen földről való történeteket.

SZÓKRATÉSZ

Barátom, azok a régiek ott a dódónai Zeusz-szentélyben azt hirdették, hogy egy tölgy hangjai voltak az első jósigék. Mert az akkori embereknek - nem lévén olyan bölcsek, mint ti, fiatalok - elég volt naivságukban tölgyre és sziklára hallgatni, ha igazat szóltak; neked pedig bizonyára fontos, hogy ki az, aki beszél, és hová való. Mert nemcsak arra nézel, így van-e vagy másképp.

PHAIDROSZ

Jól tetted, hogy rám pirítottál. S úgy látom, az írással valóban úgy áll a dolog, ahogy a thébai mondta.

SZÓKRATÉSZ

Aki tehát azt hiszi, hogy művészetét írásban hátrahagyhatja, nemkülönben az, aki átveszi, abban a hiszemben, hogy az írás alapján világos és szilárd lesz a tudása, együgyűséggel van telítve, és tényleg nem ismeri Ammón jóslatát, ha azt hiszi, hogy nagyobb jelentősége van az írásnak, mint az, hogy emlékeztesse azt, aki már úgyis tudta, arra, amiről az irás szól.

PHAIDROSZ

Nagyon helyesen mondod.

SZÓKRATÉSZ

Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában ja festészetre ernlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanígy a leírt szavak: azt gondolnád, értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.

Továbbá: ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut a műértőkhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem. Ha pedig figyelembe se veszik, vagy igazságtalanul ócsárolják, atyja segítségére volna szüksége, mert maga sem védekezni, sem magán segíteni nem tud.

PHAIDROSZ

Ezt is nagyon helyesen mondtad.

SZÓKRATÉSZ

Nos, vegyünk-e egy másfajta beszédet szemügyre, mely édestestvére ennek: mi módon jön létre, és már természeténél fogva mennyivel különb és hatásosabb ennél?

PHAIDROSZ

Mi az és hogyan jön létre?

SZÓKRATÉSZ

Öntudattal íródik ez be a tanuló lelkébe) tud is magán segíteni, s ért hozzá, kikhez kell szólnia és kik előtt kell hallgatnia.

PHAIDROSZ

A hozzáértő ember eleven és lelkes szaváról beszélsz, aminek az írott szó - joggal mondhatni - csak árnyképe?

SZÓKRATÉSZ

Úgy van. S most ezt mondd meg: értelmes földműves, aki törődik a vetéssel, és azt akarja, hogy jó termés legyen, vajon nyáron Adónisz kertjeiben szánt-vet-e nagy komolyan, és örvendezik, amikor látja, hogy milyen szép lesz nyolc nap alatt, vagy pedig ezt legfeljebb játékból és az ünnep kedvéért teszi, ha éppen megteszi; amire ellenben komolyan gondja van, azt a földművelés szabályai szerint a megfelelő talajba veti, és örül, ha a nyolcadik hónapban egészen kifejlődik, amit vetett.

PHAIDROSZ

Valóban így csinálja, Szókratész, az egyiket komolyan, a másikat úgy, ahogy mondod.

SZÓKRATÉSZ

Hát aki ahhoz ért, hogy mi az igazságos, a szép, a jó, vajon a földművesnél kevésbé fog törődni a vetésével?

PHAIDROSZ

Alig hihető.

SZÓKRATÉSZ

Nem fogja tehát nagy komolyan nádtollal elvetve fekete vízbe írni oly szavakkal, amelyek képtelenek értelmesen segíteni magukon, s képtelenek kellően kifejezni az igazságot.

PHAIDROSZ

Bizony valószínűleg nem fogja.

SZÓKRATÉSZ

Nem bizony; hanem az írás kertjeit, úgy látszik, játékból veti be és írja tele, amikor épp ír, emlékeztetőül halmozva fel a maga számára, a feledékeny öregség idejére, ha majd eljön - és mindenki számára, aki ezen a csapáson halad -, s majd örvendezik, ha szemléli vetését, milyen frissé, nedvdússá fejlődött; s mikor majd mások egyéb játékokkal szórakoznak, lakomákon elázva és hasonlókkal, akkor ö láthatóan a maga játékaiban gyönyörködve tölti ehelyett életét.

PHAIDROSZ

Igazán szép játékokat emlegetsz, szemben a köznapival, Szókratész; annak játékát, aki gondolataiban tud gyönyörködni, az igazságosságról és a többi szép dologról elmélkedve.

SZÓKRATÉSZ

Valóban így van, kedves Phaidrosz; de még sokkal szebb, ha mindez komolyan történik; ha valaki jártas a dialektika művészetében, fogékony lélekre talál, s ebbe veti el és plántálja belátással a gondolatait, amelyek aztán tudnak is önmaguknak és plántálójuknak segítségére sietni, és nem meddőek, hanem magvuk van, s így mindig új lelkekben fakadnak új gondolatok, az ősi magvat halhatatlanná téve, birtokosát pedig boldoggá, amennyire ez embernek csak lehetséges.

PHAIDROSZ

Valóban, még sokkal szebb, amiről most beszélsz.

SZÓKRATÉSZ

Most már - miután ebben megállapodtunk - eldönthetjük a korábban felvetett kérdést is.

PHAIDROSZ

Nem bizony.

SZÓKRATÉSZ

Azt, amelyikben tisztán akarva látni, jutottunk el ide: hogy megvizsgáljuk annak a szemrehányásnak a jogosságát, amelyet Lüsziasznak tettek a beszédek írásával kapcsolatban, és megvizsgáljuk magukat a beszédeket is: hogy művészien vagy művészietlenül vannak-e írva. A múvésziesség kérdését - úgy hiszem - megfelelően megvilágítottuk.

PHAIDROSZ

Nekem is úgy tetszik, de emlékeztess rá egy kissé.

SZÓKRATÉSZ

Míg az ember nem látja az igazságot mindarról, amiről beszél vagy ír, s nem képes mindent önmagában elhatárolni, meghatározni, meghatározás után pedig fajokra tagolni, egészen addig, amíg tovább tagolni nem lehet, s a lélek természete felől is ilyen belátáshoz jutva meg nem találja az egyes léleknek megfelelő lélektípust, s ehhez szabja és rendezi el beszédét: bonyolult lélekhez bonyolult, de harmonikus beszédekkel fordulva; egyszerű lélekhez egyszerű beszéddel: addig nem lesz képes művészien kezelni a beszéd műfaját, amennyire ez természettől lehetséges, sem azért, hogy tanítson, sem hogy rábeszéljen - mint egész előző beszédünk bőven kifejtette.

PHAIDROSZ

Mindenesetre valahogy így tűnt nekünk.

SZÓKRATÉSZ

Hát azzal kapcsolatban, hogy szép vagy rút dolog-e beszédeket mondani és írni, és milyen esetben lehet ezt joggal megróni, s mikor nem - nem adtak-e felvilágosítást a kevéssel ezelőtt elhangzott fejtegetéseink?

PHAIDROSZ

Milyen fejtegetéseink?

SZÓKRATÉSZ

Amelyek szerint ha Lüsziasz vagy másvalaki az ő módján valaha is irt vagy írni fog - magánügyben vagy közügyben, törvényhozóként, állami okiratot -, és úgy véli, hogy műve nagyon megbízható és világos, ez bizonyára szégyent hoz írójára, akár kimondják ezt, akár nem, mert nem tudni - ébren és álomban - azt, hogy mi az igazságos és igazságtalan, mi a jó és rossz, ez valóban e nem kerülheti el a szégyenletesség vádját, még ha az egész tömeg dicsérné is.

PHAIDROSZ

Nem bizony.

[...]

4. Az írásbeliség kritikája a PhaidroszbanSzlezák, Thomas A.

Thomas A. SZLEZÁK: Az írásbeliség kritikája a Phaidroszban. In: Uő: Hogyan olvassunk Platónt? Bp., Atlantisz, 2000. 54-63.