Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak S. Horváth, Géza Irodalom- és művelődéstörténeti alapfogalmak

Kulcsszavak: archetípus, kultusz, mítosz, logosz, poiészisz, meseszövés, mitologéma, aition, aitologia, saga

[...]

2

A „mítosz" (görög formájában: μύθος) szó alapjelentése nem sokat mond. Homérosnál a μύθος az έργου [tett] ellentétét jelenti; a benne - a beszélésben - tanúsított ügyességet szembehelyezik a tettekben (έργα) való ügyességgel. Az egyik ember μύθoισι, ékes szavakkal arat győzelmet, a másik pedig - dárdával. Prótagorásnak, a szofistának ajkán, Platón hasonnevű párbeszédében, a μύθος a λόγος-szal áll szemben: az egyik fajta oktatás a másik fajtával. Az első puszta elbeszélés, bizonyítás nélkül, nyílt elismerésével annak, hogy nem feltétlenül érvényes. A másik lehet ugyan szintén elbeszélés vagy beszéd, lényegében azonban mégis érvelés és megokolás. Ebben a szembeállításban, amely már feltételezi a λόγος filozófiai értékelését, az, amit akkor általában μύθος -nak neveztek, szükségképpen egyoldalú és előnytelen megvilágítást kap. Μύθος -t és λόγος -t itt már egy racionalisztikus tan, nyilván a rétorok és szofisták szinonimikája alapján választják el élesen egymástól. Hérodotos még nyugodtan λόγος-t mond ott, ahol az igazi és a platóni Sókratés és Prótagorás már μύθος-t mondanának. Platón maga is mindkettőt - a λόγος-t és a μύθος-t - a múzsai művészet egyazon részének fogja fel.

Régi és új elméleti írók egyaránt szabadon bánnak a „mítosz" szóval. A szofisztikus-racionalista felfogás következetes folytatásának lehet tekinteni, ha egy modern tudós a „mitológia" szót legszívesebben törölné fogalmaink közül, minthogy μύθος és λόγος, kölcsönösen kizárják egymást. Már imént utaltunk arra a másik, nyelvi szempontból igen erőszakolt felfogásra, amelynek értelmében a „mítosz" pusztán „megformált" elbeszélést jelent. Természetesen mi sem kerülhetjük el, ha a „mítosz" szót a modern tudományosságban használjuk, hogy ne tágítsuk vagy szűkítsük értelmét, vagy ne különböztessük meg a miáltalunk mítosznak mondott jelenség különböző fajtáit. Éppen ezért a következőkben, amennyire csak lehet, tartózkodni fogunk ennek a nagyon is sokértelmű megjelölésnek a használatától.

A magában álló μύθος szó úgyis kevésbé foghatóan jelöli meg a görög kultúrának egy bizonyos valóságát, mint például az olyan Platónnál található igei kifejezések, mint μύθους λέγειυ, μυθoλoγείv, μυθoλoγία [mítoszokat mondani, mitologizálni, mitológia]. Platón szemében az e szavakkal megjelölt tevékenység a πoίηoις, a poézis egy faja. Tulajdonképpen csak prózai formájában különbözik a költők énekétől. De lehetséges verses μυθoλoγία is; így élnek vele a költők. Platón, filozófiai szempontból, egyaránt negatív ítéletet mond mind a költészet, mind a mitológia művészetéről, és meg sem kísérli igazából, hogy a kettőt világosan elválassza egymástól. De hogy a mitológiát a költészet mellett és véle együtt mégis tekintetbe veszi, önkéntelenül - s ezáltal még határozottabban - elismeri, hogy a görög létnek egy minden filozófiai meghatározástól és korlátozástól függetlenül adott jelenségével áll szemben. Éppily önkéntelenül árulja el minden alkalommal, amikor mitológiáról beszél, hogy különbséget tesz közte és a poézis közt. A költészet az ő szóhasználatában és általában a görög szóhasználatban, elsősorban tevékenység, „csinálás" és csak másodsorban valami megcsinált és ezért meglévő dolog, mű; a szó a műre csak átvitt értelemben vonatkozik. Ezzel szemben a másik tevékenység, a mitológia, ad analogiam [a hasonlóság alapján] viseli ezt a nevet, egy már meglévőről nevezik így, s mindig a már meglévő mitológia folytatásának fogják fel; mint tevékenység feltételezi a régebbi, valamiképp már megrögzített, de teljesen még el nem halt és meg nem merevült mitológiát. Aki a πoίηoις szót kimondja, nem a mintaképre tekint, hanem saját alkotó munkájára, amellyel a művet létrehozza. De aki alkotó munkáját, mint az öreg Platón „városalapítását" és „törvényhozását" μυθoλoγίαnak nevezi, az alkotások bizonyos határozott fajtájára gondol, és azt folytatja.

Platón alapján - nem teoretikus gondolkodását, hanem tapasztalatait és tetteit véve tekintetbe - eljutunk a mitológiának egy oly felfogásához, amely legalább a késői klasszikus kor μυθoλoγία nevet viselő görög jelenségének megfelel. Ezen az alapon a kérdésre: mi a mitológia? - azt felelhetjük: művészet a költészet mellett és a költészeten belül (a kettő területe többszörösen metszi egymást); de ennek a művészetnek egy sajátos előfeltevése is van. Ez az előfeltevés anyagi természetű: van egy különös matéria, amely a mitológia művészetét lényegében meghatározza. Tulajdonképpen erre a matériára gondolunk, amikor a „mitológia" szót halljuk: egy ősi, hagyományos anyagra, amelyet az istenekről és isteni lényekről, hősök harcairól, alvilágjárásokról szóló, már ismert, mindazonáltal tovább alakítható elbeszélések (μυθoλόγημα-k) tartalmaznak; maga Platón foglalja össze így ezeket. Platón saját μυθoλoγία-ja is e matériában mozog, szinte azt mondhatnék: a mozgása ennek az anyagnak. Mindenesetre úgy mutatja nekünk a mitológiát, mint élő valamit, ami szilárd és mégis mozgékony, sőt átalakulásra képes egész addig a végső határig, ahol a szofisták műalkotásaiban és a platóni dialógusok „végmítoszaiban" már nem is az anyag, hanem a szellem átalakulásával állunk szemben. Tárgyi szempontból a platóni Prótagorás elbeszélése a Prométheusmítosz egy változatának tekinthető. A platóni Sókratés is a régi μυθoλoγία művészetét gyakorolja, amikor a „végmítoszokban" a Hadésjárások továbbmesélőjének áll be. A városalapítások is minden görög szemében - nemcsak Platónéban - eredetileg a mitológiai események közé tartoznak.

Platón természetesen csak félig tréfásan nevezheti új szellemű városalapításait μυθoλoγία -nak. De minthogy mégis azok közé tartozott, akik a mitológia művészetét gyakorolták - ha újfajta „lélek-mitológiát" is -, olyan fogalomhoz segít bennünket, amely egyaránt magában foglalja az anyagi és a nem-statikus aspektust. (Arra kérjük az olvasót: ne merev anyagiságot érezzen most már a mitológia szóban, hanem bizonyos igeiséget is, mint például a ,,meseszövés"-ben.) A zenével való összehasonlítás áll a legközelebb; ez a párhuzam gyakran fog itt felmerülni, hogy megvilágítsa a mitológia sajátos természetét. Ezzel nem akarjuk a mitológiát és a zenét a művészetek egy külön ágává összekapcsolni, a mitológia és költészet szokott összekapcsolásával fordulva szembe, hanem elsősorban arra akarunk vele rámutatni, hogy a mitológia önmagában is, anélkül hogy besorolnók a költészet vagy a filozófia birodalmába, éppoly jelentőségteljesnek tekinthető, akár a zene. A mitológia mint művészet és a mitológia mint anyag mintegy két aspektusa ugyanannak a jelenségnek, aminthogy két aspektus egyfelől a zeneszerző művészete, másfelől anyaga, a zengő világ. Az egyik aspektus a művészt mutatja meg mint alakítót, a másik pedig a zengő világot, amint alakot ölt. Ez utóbbi aspektus különösen akkor lép előtérbe, amikor nem állunk szemben egy Platón-szerű nagy alkotóval, például az indek, finnek, óceániai népek nagy mitológiáinak esetében: itt az alakításban megnyilvánuló művészet és az alakuló, sajátos anyag elválaszthatatlan egységet alkot egyazon alapjelenségben.

Ha egy költői alkotást akarunk méltatni és elemezni, mintegy az alkotó kézre kell figyelnünk. De a zenekritikus nemcsak a kompozíció tényével, a komponálással mint a művész tevékenységével áll szemben, hanem a hangok személytelen előáramlásával, újfajta hangkapcsolatok és alakulások keletkezésével is. Tehát mintegy kétfelé fordul. A mitológia tudományának is az előáramló, mindig új összeköttetésekbe ömlő, mindig új „variánsokban" megjelenő mitológiai anyagot kell tulajdonképpeni tárgyának tekintenie. Nem szabad elfelejtenie, hogy az ilyen variánsok egyúttal „variációi" ugyanazon témának. Első feladata az, hogy megtalálja a helyes állásfoglalást különös, mozgékony anyagával szemben.

3

[...]

Hogy elvi szempontból milyen felderítő szolgálatot tehet egy eleven mitológiával való találkozás, mutatja Sir George Grey tanulságos példája. Greyt az angol kormány 1845-ben Új-Zélandba küldte. 1855-ben kiadta Polynesian Mythology and Ancient Traditional History of The New Zealand Race [Polinéziai mitológia és az új-zélandi faj ősi hagyományos története] című munkáját, és mintegy bocsánatkérően előadta a bevezetésben, hogyan vállalkozott ő, a szigetvilág Governor-in-Chiefje [főkormányzója] erre a mitológiai kirándulásra. Új-Zélandba való érkezése után úgy találta, hogy „őfelsége bennszülött alattvalóit" a tolmácsok segítségével tulajdonképpen nem érti meg. Miután megtanulta, nagy nehézségek árán, a nyelvet, amelyen még semmi könyv nem jelent meg, újabb csalódás érte: még a nyelv birtokában sem tudta megérteni a bennszülött törzsfőnököket, akikkel diplomáciai érintkezésben állt. „Úgy találtam - meséli -, hogy ezek a főnökök, szóban és írásban, nézeteik és szándékaik megmagyarázására régi költemények vagy közmondások töredékeit idézik, vagy olyan célzásokat tesznek, amelyek egy ősi mitológiai rendszeren alapulnak; és bár a főnökök közleményeik legfőbb részét ilyen képes formába öltöztették, a tolmácsok csődöt mondtak, és csak igen-igen ritkán sikerült nekik a költeményeket lefordítani vagy a célzásokat megmagyarázni." Így Sir George Grey kénytelen volt maga gyűjteni és kiadni a polinéziai mitológia apollodórosi Bibliothéká-ját. Ezt tette idézett munkájában, egyszerű, érzése szerint nagyon is hűséges angol fordításában.

A kötetnek nemcsak a tartalma fontos elvi szempontból. (Van benne többek közt egy elbeszélés az Ég és Föld szétválasztásáról az idők kezdetén, amely nagyon hasonlít a görögre, stílusa pedig határozottan „titáni", mint e „primitív" mitológiáké általában.) Sir George Grey az ókor bármelyik görög szigetén ugyanezt tapasztalhatta volna. Tapasztalata megmutatja, mi a mítosz, nem sub specie aeterni [az örökkévalóság szempontjából nézve] a tudományos kutató szemében, hanem hordozói számára, amíg eleven valóság: gondolkodás- és kifejezésmód, melyet az idegennek éppúgy meg kell tanulnia, mint a nyelvet. Aki humanisztikus tanulmányokat végzett, emlékezni fog, hogy Sir George Grey élményéhez hasonlón esett keresztül: ahhoz, hogy a régi görögöket megérthesse, nyelvükön kívül mitológiájukat is meg kellett tanulnia. De a humanisztikus élményen túl és éppen ezt mintegy kiegészítve, más fontos tényekre is felhívja figyelmünket Sir George Grey tapasztalata.

Mindenekelőtt arra, hogy a mitológia azoknak, akik benne gondolkoznak, és általa fejezik ki magukat, egyúttal élet- és cselekvési forma. Gondolat és élet közt itt nem tátong semmiféle űr. A mitológiai történésben nem uralkodnak olyan nagy igényű erkölcsi törvények, amelyeket a történelemben nem lehet megvalósítani, és ezért beszédmód és cselekvési mód ellentétére vezetnek. Az idézetekből álló nyelvnek „idézetszerű élet" felel meg, amint ezt a „mítoszban való élést" igen találóan nevezték. Az antik Én és öntudata mintegy nyitva állt a múlt felé, és sokat átvett a volt dolgokból, ami azután a jelenben megismétlődött, és hordozója révén „újra jelenvolt". Ebben az összefüggésben már idézték Ortega y Gassetnek, a spanyol kultúrfilozófusnak egy mondását is, aki ezt a magatartást úgy írta körül, hogy az antik ember, mielőtt tesz valamit, egy lépést hátralép, mint a torero, mikor a halálos döfésre készül. Példaképet keres magának a múltban, hogy azután abba, mint egy búvárharangba belebújhasson, és így, védve és álcázva, vesse magát a jelenvaló problémába. A maori főnökök, akik Sir George Greyjel tárgyaltak, nem tettek másképp.

Ha ez a viszony mitológia és élet között, feleslegessé válik a kérdés, milyen alapon tekintették a mitológiát igaznak. „E legszellemesebb nép - mondja K. O. Müller a görögökről - hoszszú időn keresztül annyira ragaszkodott mítoszaihoz, hogy ez a hajlandóság minden nyílt érzékű, természetes megfigyelőtehetség ellenére sem engedte érvényesülni az igazi történelmet." Amit K. O. Müller „hajlandóság"-nak nevez, élményen alapult: azon, hogy a görög tökéletesen otthon érezte magát a mitológiájában. Az antik ember elég okot talált a világban arra, hogy isteneit reálisaknak érezze. Éppen így az élete volt olyan természetű, hogy beleömölhetett mitológiája képeibe, és megvalósíthatta azokat. A „hit" sem az egyik, sem a másik esetben nem számított. A „hinni vagy nem hinni" kérdése akkor merül fel először, amikor Platón Phaidrosa azt kérdi Sókratéstől: „Elhiszed, hogy ez a mitologéma (Boreas és Oreithyia története) igaz?"- és ezzel egy új szellemi helyzet veszi kezdetét. Az emberek kezdik magukat idegenben érezni a hippokentaurosok és chimairák, Gorgók és Fégasosok között, amelyeket Sókratés mint számára már semmitmondó ősvilági szörnyeket sorol fel. Régebben is fel tudták ismerni a hazugságot a mitológiai elbeszélésben, például egy egykorú mítoszköltő szerzeményében. De amíg az élet - nem az egyén élete, hanem az, amit mindenki élt - még mint egy búvárharangba, bele tudott bújni egy mitologémába, és meg tudta találni benne önnönmaga kifejezését és jelentését, addig a legújabb mitológiai alkotást is reálisnak lehetett érezni.

Az élő mitológiát élik, kifejezés-, gondolat- és életforma, és mégis anyag. Nem pusztán forma vagy képzeletmód. A mitológia feltételez ugyan bizonyos sajátos mitológiai gondolkozásformát, de csak annyira, mint amennyire a költészet egy költői, a zene egy zenei gondolkozásformát feltételez. Ahol a mitológia megjelenik, alkotásokban jelenik meg, akár a költészet vagy a zene, igaz, hogy többnyire névtelen alkotásokban. „Alkotások" helyett ez esetben talán inkább „képződményeket" kell mondani, amelyeket analitikus úton vissza lehet vezetni egyes mitológiai „képekre". (De ilyenkor valóságos képekre kell gondolni: fára, amelyen madarak ülnek, tengeren lebegő gyermekre vagy végtelen óceánra - nem üres szóképekre!) De ha ennél is tovább megyünk, és „mitológiai" vagy „vallási képzetekről" kezdünk beszélni, a mitológia már ki is siklott a kezünk közül, aminthogy az, aki a zenét feloldja magukban álló hangokká, elveszíti a zenét. Hogy hasonlatunkat továbbszőjük: az ilyen képzetek „alaktana" éppoly kevéssé vezet a mitológia igaz megismeréséhez, mint ahogy a költészetet és a zenét nem közelítjük meg zenei vagy költői szólamok gyűjtésével és „alaktanával". Sir George Grey tapasztalata megmutatja, hogyan kell a „mitológia mint nyelv" értelmét megtalálni: el kell jutni a „mitológia mint anyag" helyes felfogásáig.

Grey tapasztalata még egy további szempontból is tanulságos. Mind ez ideig nem bocsátkoztunk a Grey-féle gyűjtés elemzésébe. Ez a „polinéziai mitológián" kívül az „új-zélandi faj ősi hagyományos történetét" is tartalmazza. Meg kell tehát állapítanunk, hogy a tulajdonképpeni mitológia és a hősmonda itt is olyan szorosan összefüggenek, mint a görög mitológiai gyűjteményekben. Ez az összefüggés sem nem véletlen, sem nem önkényes, hiszen az elbeszélésnek mindkét neme ugyanazt a funkciót tölti be a polinéziaiak gondolkodásában és életében. Mindkettőt élik: a mitológiát elsősorban a kultuszban (erre Grey szövegei több helyen utalnak), a hősmondát pedig a hősi életben. E mitológia és e hősmonda hordozóinak egységes magatartása avatja az egész gyűjteményt biblia jellegűvé. A nem tudományos európai olvasó kezében egész más lesz belőle: meséskönyv.

Nem lehet csodálkozni, ha tekintélyes része átkerült a Paul Hambruchtól kiadott Südseemarchen [Déltengeri mesék] című gyűjteménybe (a Märchen der Weltliteratur [A világirodalom meséi] sorozatban).

Itt nyilvánvaló lesz, hol különbözik el egymástól a tág értelemben vett mitológia (amelybe a hősmonda is beleértődik) és a mese: nem az anyag és nem is a forma okozza a különbséget, hanem a vele szemben felvett magatartás. Ha az élet fenntartás nélkül beleömlik az áthagyományozott anyagba, nagy szertartásos formák közt: kultuszban vagy háborúban (mert archaikus népeknél ez is szertartás), akkor mitológiával és hősmondával állunk szemben. Amikor a nagy szertartások egészen kicsivé: elbeszéléssé és odahallgatássá, majd pusztán olvasássá zsugorodtak össze, az élet fenntartás nélkül való beleömlése önfeledt élvezetté, akkor meséről, az olvasás esetében pedig már a regény egy neméről van szó. Az anyag szempontjából nem változott semmi. De hogy az egyik magatartás átmenjen a másikba, világoknak kell megváltozniuk. Ha valaki különböző mesemotívumokat akar egy mitológiai képződményben látni, az tisztára anyagi szempont szerint akar ott különbségeket tenni, ahol csak a felvevő világ megváltozott élménylehetőségeinek és élményformáinak a különbségéről lehet beszélni.

Ha egy pillantást vetünk a mesekutatás tágabb területére, felfogásunk megerősítést nyer. Anyag szempontjából a mese körébe nemcsak mitológiai anyag tartozik, hanem többek közt az is, aminek természetes formája az egyéni sorsot tartalmazó elbeszélés, tehát a novella. Ha ilyesmi, mint pl. a kitett gyermekek története, mitológiai összefüggésben lép fel, az csak a mitológia novellisztikus lehetőségeit bizonyítja, nem pedig azt, hogy mitológia és mese kezdettől fogva voltak egymás mellett. Fenomenológiai szempontból a mese a mitológia és az elbeszélő irodalom között a középen van. De történelmileg minden egyes esetben külön kell felvetni az eredet kérdését, és sohasem lehet valamennyi mesére egyaránt érvényes választ adni.

Akár határozott, történelmi korokban létrejött „őstípusokra" vezetjük vissza a meséket, mint az ún. finn iskola; akár kizárólag irodalmi forrásokból akarjuk őket származtatni; akár abban hiszünk, hogy az emberiség egy archaikus lélekrétegéből szakadtak ki; akár alig változtatott őstörténelmi hagyományokat látunk legtöbbjükben: tagadhatatlan tény, hogy a mesék túlnyomó része anyag szempontjából egyezik azzal, ami mindenfelé mint mitológia jelent meg. Ez az egyezés az anyag természetén múlik, nem pedig az esetleges formát öltéseken. E mellett a pozitívum mellett megmaradhatunk, s egyelőre beérhetjük ennyivel. Hogy a mese anyaga nemességéből mennyit veszített a nagy mitológiákkal szemben, ismét csak esetenként lehet megállapítani. Vannak mesék, amelyek többet, ismét mások kevesebbet őriztek meg anyaguk eredeti nemességéből. Az a nagyon elterjedt vélekedés, hogy a nagy mitológiák is felvettek magukba „népmeséket", legfeljebb annyiban képzelhető el, amennyiben a nagy zenei kompozíciókba sem csupán új és eredeti hangképződmények kerülhetnek be, hanem elkoptatott népdalok is, és ez utóbbiak ily módon új nemességet nyerhetnek. A lehetőség fennforog, mindazonáltal minden egyes esetet külön, gondosan meg kell vizsgálni...

4

Nem szeretnénk sem általánosságokban elveszni, sem pedig olyan részletkérdésekbe elmerülni, amelyeknek elvi szempontból kevés jelentőségük van. Arra a kérdésre: Mi a mitológia? a görög mítosszal foglalkozó ókortudomány körülbelül így válaszol a bevezető felvilágosítást keresőknek:

Amit istenmitológiának nevezünk, két különböző részből áll: először is a jellemzésből, vagyis az istenek hatalmának és működési körének leírásából, másodszor pedig az istenek élettörténetéből. Ez utóbbi a tulajdonképpeni mitológia. Igen sok mítosz keletkezett a kultuszból, hogy feltűnő szokásokat és az istenekre vonatkozó különös elbeszéléseket magyarázzon meg: ezek az ún. kultusz-aitionok [okmagyarázó történetek]. De az aitionoknak ennél nagyobb a jelentőségük a mitológiában. Különféle fajaik vannak, így az állataitionok és más természeti aitionok. Az aitiológia tetőfoka a kozmológia, amely viszont a természetfilozófiába torkoll. Másik fontos alkotóeleme a mitológiának a mese, amelyben - így határozzák meg közelebbről - a költői képzelet szabadon játszik. Harmadszor pedig történelmi alkotórészei is vannak a mitológiának. Az isten harcai esetleg azokat a harcokat tükrözik, amelyeket kultuszának kellett megvívnia. Mindez genealógiai rendszerekben is megnyilatkozik, amelyekbe a mitológia belerendeződik. Ezekben a hősmonda úgy csatlakozik a tulajdonképpeni mitológiához, mint egy áltörténelem egy álőstörténelemhez. A hősmonda, legalábbis a görög hősmonda eredetét a mykénéi korban és korviszonyokban kell fellelnünk. Ezt meg is kísérelte az a tudós, akinek véleményét a fentiekben röviden vázoltuk, könyvében, amelynek jellegzetes címe: The Mycenaean Origin of Greek Mythology [A görög mitológia mykénéi eredete].

E szerint a nézet szerint tehát a görög mitológia gyűjtőfogalom, amelyben a legkülönbözőbb elemek elférnek, és csak legvégső fokon jelenti Hellas isten- és hősmondává átstilizált őstörténetét. Így áll a dolog az elméletben. A valóságban azonban az a tudomány, amely a görög mitológiát így szétdarabolja (a mese esetében láttuk már, mily meggondolatlanul), csak az iránt érdeklődik, amiről azt hiszi, hogy visszaváltoztatható őstörténetté vagy történelemmé. Nilsson idézett könyve Mythology-n főképp a hősmondát érti, és csakugyan a hősmondára nincs is jobb szó az angolban, ha az ember nem akarja a skandináv saga szót használni. De a szerző már a cím megválasztásával is elárulja, milyen kevéssé foglalkoztatja az, amit ő maga is „tulajdonképpeni mitológiának" nevez. Az érdeklődés előterében az áll - nemcsak ebben az egyébként hasznos könyvben, hanem az egész ókortudományban mind a mai napig -, amit elfogadható történelmi eredetre lehet visszavezetni és ilyképp „meg lehet magyarázni". Az ilyen magyarázat a hősmondának és a mitológia hozzá közel álló részének esetében kézenfekvő, de nem kézenfekvő az aretalógiai (az istenség hatalmát hirdető), aitiológiai és tisztán fantasztikus elbeszélések esetében, amelyekre csak általános emberi magyarázatokat találnak, továbbá a tulajdonképpeni mitológia esetében, amelyet egyébként a mondott csoportok különválasztásával amennyire csak lehet, redukálnak, és háttérbe szorítanak.

Így ezen a területen a klasszikus ókortudomány lényegében nem jutott messzebb, mint K. O. Müller Protegomenái-ban [Bevezetések], a mítoszkutatásnak ebben a friss reggeli hangulatú művében. Azóta csak az anyag nőtt, és az üdeség veszett el, amely annak a könyvnek még ékessége. És elveszett az érzék az iránt, amit K. O. Müller a mítoszban lévő ideális elemnek nevez, és amelynek a megértésére legalábbis nyitva hagyta az utat. Sőt, álláspontjához viszonyítva, valóságos hanyatlásról kell beszélnünk, hanyatlásról, amelyet az egyoldalúan történelmileg tájékozódó kutatás idézett elő a tudományban. Nem maga a historizmus megerősödése okozta a hanyatlást, hanem az, hogy a kutatók mindinkább rövidlátókká lettek a mitológiai képződményekben rejlő ideális elem iránt.

K. O. Müller előtt Ph. Buttmann, a nagy görög nyelvész és mitológus már a legjobb úton volt, hogy felébressze az ideális elem iránt való érzéket. Igyekezett az egyes mitologémákat értelmes egész gyanánt felfogni, erre a célra sikerrel alkalmazta keleti és északi mondák összehasonlítását, és ilymód mintegy el akarta szakítani a görög mitológiai elbeszéléseket a szerzőktől, akiknek a műveiből ismerjük őket. Mert az ő véleménye szerint a mítoszok eredetileg végtelen számban rajzottak szerte a világban, mégpedig nem mint egy gazdag és sokoldalú, különösségeket hajszoló képzelet szüleményei, hanem mint a költői szándék nélkül való, pusztán szemlélődő, tanuló és azután képes beszédben megnyilatkozó előidő alkotásai. Ezek a mítoszok hol itt, hol ott keletkeztek, részben Görögországban, részben Keleten, eredetileg minden más kapcsolat nélkül, mint amit az alapjukat alkotó gondolkodásmód nyújtott: változatos kifejezései voltak változatos ősrégi gondolatoknak.

K. O. Müller ebben két kifogásolnivalót talált. Először is joggal hangsúlyozta, hogy nem igazán „mitológiai" külön gondolni a képet és azt, amit a kép ábrázol. Sikeres harcát éppen a mítoszok megfejtése ellen folytatta, olyan allegorikus felfogásuk ellen, amely úgy gondolta, hogy a mítoszok helyett a régiek más, egyszerűbb és közérthetőbb kifejezési módot is választhattak volna. K. O. Müller szerint abban az időben, amikor a mítoszok keletkeztek, nem is állt az embereknek rendelkezésükre más beszédmód. Ez a beszédmód pedig érthetővé is válik, s a mítosz mintegy önmagát fejti meg, ha „saját otthoni talaján, gyökereinél" fogjuk meg. Éppen ezért Müller második ellenvetése a mítoszok „rajzása" ellen irányul, amelyről Buttmann beszél. Úgy látja, hogy Görögországban valamennyien helyhez és történelemhez vannak kötve. Ő is értelmes egységeknek fogja fel őket, de úgy gondolja, hogy szerves kapcsolatban állnak a históriai tájakkal s azok történelmével. Müller a görög földön foglal állást, ez az előnye Buttmann-nal szemben. Szemében a görög mitológia a legrégibb görög beszédmód, amelyben kétféle dolog jut kifejezésre: ideális és a reális, gondolt és megtörtént. A megtörtént dolog mindig egy görög táj vagy város történelmének része. Az ilyen mítoszok anyaguknál fogva sokkal nagyobb nehézségeket okoznak a magyarázónak, mint azok, amelyek „ideális" tartalmuk révén közelebb állnak az allegóriához. Müller a mitológiát komplikáltabb, reálisabb és egyszerű, ideálisabb elbeszélésekre osztotta fel. Ez utóbbi fajtához tartoznak szerinte a theogóniai és kozmogóniai mítoszok vagy az olyan elbeszélések, mint Prométheus története. Ő maga inkább a komplikáltabb csoporthoz vonzódott, és magyarázó kedve minden későbbi történelmi mítoszmagyarázat előfutárjává tette.

Ezzel eltűnt a tudományosság a mítoszban magában mint jelentésteljes alkotásban való gyönyörködés, ami még Buttmann sajátja volt. Pedig Müller tana a mítoszok ideális, gondolati tartalmáról csak alig különbözik attól, amit Buttmannban kifogásol. Ő is ott találja meg leginkább az ideális elemet a mítoszban, ahol ez legközelebb áll az allegóriához. Az ókortudomány pedig határozott lépésekkel ment tovább a Müllertől kijelölt úton, a történelmi magyarázat útján. Közben sikerült szerencsésen kiküszöbölnie az allegorizmus utolsó nyomait is. Ezt részben úgy érte el, hogy egyoldalúan a mítosz reális, vagyis történelmi elemei felé fordította figyelmét, részben pedig úgy, hogy a mitológiai beszédmódot, K. O. Müllert követve, de nála következetesebben, tisztára képnyelvnek fogta fel, és arra törekedett, hogy megírja e nyelv „grammatikáját" (ez Müller kifejezése). Így tett, amint ismeretes, Hermann Usener, a nagy filológus; hasonlatunk a zenei vagy költői szólamok „alaktanáról" az ő eljárására vonatkozott.

Pedig mégiscsak azt kell kérdeznünk: Vajon mivel pótolta a tudomány mindmáig azt, amit a tulajdonképpeni mitológia megértése terén Buttmann óta, K. O. Müller és főképp követői révén elveszített? Semmivel, csak darabolással és szétfejtésselNem akarjuk tagadni Müller érdemeit. Nincs kétség, hatalmas tett volt, hogy a szemeket megnyitotta, és megélesítette a görög mitológia táji és történelmi aspektusa iránt. De a buttmanni „rajzás", a mítoszoknak mint értelmes egészeknek szabad vándorlása olyan tény, melyet azóta a tudomány is beigazolt. Csakhogy mind ez ideig a tudományos szemléletmód nem abból állt, bogy egy összjelenség aspektusait megkülönböztessék, hanem abból, hogy egy összjelenséget részeire bontsanak szét: a „rajzást" elismerték, de csak a mítosz „fantasztikus" alcsoportjánál, a mesénél. Itt el is kellett ismerni, mert hiszen csakugyan találunk a görög mitológiában elbeszéléseket, amelyek a világ más tájain is fellelhetők. Csakhogy most már nem „a Keletről" beszélünk ilyen esetben, mint még Buttmann idejében, hanem erről vagy arról a világrészeket átfogó „kultúrkörről". Minthogy azonos „motívumokra" bukkanunk az egymástól legidegenebb mitológiákban, lehetetlen immár a „képzeletet" előrángatni magyarázatul. Ennek a henye szónak régen nem lenne szabad előfordulnia semmiféle tudományos műben. A „rajzás" rendkívül nehéz problémákat vet fel, de a mitológiának olyan aspektusát alkotja, amely mellett nem szabad többé behunyt szemmel elmenni.

Hasonlóképp áll a dolog azzal a belső, értelmi összefüggéssel is, ami az egyes mitologémákat jelentésteljes egészekké teszi. Egy igazi mitologéma értelme nem az, amit nem mitológiai módon éppoly jól és éppoly teljesen ki lehetne fejezni. Nem lehet itt szó semmiféle allegóriáról, még csak a „korszerű kifejezésmód" értelmében sem. A mitológia is éppúgy lehet korszerű és nem korszerű, mint a zene. Lehetnek olyan idők, amikor a legnagyobbat, amit akkoriban „gondolnak", csak zenében lehet kifejezni, csakhogy ilyenkor ez a legnagyobb „gondolat" éppen olyan természetű, hogy csak zenében fejezhető ki. Hasonló a valódi mitologémák értelme. Mint ahogy a zenének is van egy aspektusa, amely ugyanolyan módon elégít ki, mint ahogy egy értelmes egész elégíti ki a szellemet, ugyanúgy van a mitológiának is egy ilyen aspektusa. De a közelmúlt ókortudománya természetesen csak arra korlátozza a mítoszok értelmét, amit ő maga meg tudott érteni: a magyarázatra, az aitiológiára. És ezt is a mitológia egy külön alcsoportjával, az aitiológiai elbeszélésekkel hozta összefüggésbe. A tulajdonképpeni mitológiától ezt a csoportot éppúgy különválasztotta, mint a „mesét" - és mindjárt hozzá is kell tennünk: - éppoly kevés joggal.

Az istenek élettörténete, amit egyedül ismer el az idézett mitológiafelosztás a tulajdonképpeni mitológiának, már csak anyag szempontjából sem választható el azoktól az elbeszélésektől, amelyek az istenek tetteiről és szenvedéseiről szólnak, és amelyek az istenek hatalmát és lényegét vannak hivatva kifejezni és hirdetni, vagy pedig a kultusz, vagy esetleg a világmindenség tényeit megmagyarázni és megokolni. Az istenek születése és nászai mérhetetlen nagy szerepet játszanak a kozmogóniában, amelyben az idézett felfogás szerint „az aitiológia tetőfokot ér". A nagy mitológiák és kozmogóniák nemcsak ugyanannak az alapanyagnak az alakulásai, hanem messzemenően azonos alakulásai is. A legnagyobb tévedést akkor követik el, amikor nem gondolják meg, hogy ez a „tetőfok" az alapja és előfeltétele azoknak az aitiológiai elbeszéléseknek, amelyeket az újabb kutatás kezdetnek szeretne tekinteni.

Egy aitiológiai elbeszélés, amely egyúttal a mitológia keretében is helyet foglalhat, csak olyan helyzetben képzelhető el, amikor már van mitológia a világon. Úgy szokás gondolni, hogy egy aitiológiai mítosz létrejöttéhez elegendő, ha magyarázatot kereső emberek vannak. De milyen alapon lehet az ilyenfajta elbeszélés egyáltalán magyarázat: „Amikor az istenek és a halandók vetélkedtek Mékónéban, Prométheus imigyen cselekedett. .." -? Amint ismeretes, így kezdődik a görög vallás legjelentékenyebb kultuszaitionja, a marhaáldozat szertartásának megokolása. Abban a helyzetben, amelyben egy ilyenfajta történet magyarázatként szerepelhet, feltétlenül már előbb meg kell lennie a mitológiai anyagnak: ez az anyag nyilvánítja ki benne jelentésteljességét, aitiológiai, vagyis magyarázó aspektusát. Hogy tételünket egy különösen kedves és tiszta „természeti aitionnal" világítsuk meg, álljon itt egy ausztráliai elbeszélés a nap eredetéről.

„Réges-régen még nem volt nap, csak a hold és a csillagok ragyogtak az égen. Emberek sem éltek még akkor a földön, csak madarak és állatok, és ezek sokkal nagyobbak voltak, mint manapság. Egy szép nap Dinewan, az emu és Breglah, a daru sétálni mentek a nagy murrumbidjeei mezőn. Hát csak elkezdtek veszekedni és verekedni. Breglah dühében odarohant Dinewan fészkéhez, kiragadott onnan egy nagy tojást, és teljes erejéből felhajította az ég felé. A tojás ott egy rakás tűzifára esett, és öszszetört. A tojás sárgája végigfolyt a fán, és lángra lobbantotta, úgyhogy az egész világ nagyon világos lett, és mindenki nagyon csodálkozott. Mert addig csak halvány derengésben éltek; most a nagy fénytől majd hogy meg nem vakultak. Az égben lakott egy jó szellem; az látta, milyen csodaszép a világ, ha sugárzó fény világítja meg. Azt gondolta, szép volna naponta ilyen tüzet gyújtani. És azóta meg is teszi mindig."

Ez elbeszélés előfeltétele adva van magának az elbeszélésnek bevezetésében: „Akkoriban csak madarak és állatok laktak a földön, és azok sokkal nagyobbak voltak, mint manapság." Tehát abban az ősidőben történt, amelyről a mitológia ad hírt. E mitológiai hír tartalmát pedig az illető mitológia hordozója minden további nélkül meggyőzőnek tartja, vagyis jelentésteljesnek, és ennyiben kielégítő magyarázatnak is. A mitológia megmagyarázza önmagát és mindent a világon. Nem azért, mert magyarázatul találták ki, hanem azért, mert természettől fogva az is sajátossága, hogy magyarázatot ad. Mint ahogy a költészet és a zene is olykor sokkal átlátszóbbá tudja tenni a világot a szellem számára, mint a tudományos magyarázat.

Buttman idejében, tehát a múlt század elején a tudományos álláspont a mitológiával szemben a megfejtés volt. Ezt azután kiszorította a K. O. Müller értelmében vett magyarázat. Az a törekvés, amely a magyarázó szempontját kizárólagossá akarta tenni, a továbbiak folyamán inkább rombolt, mintsem a megértés útját építette. Ezt a magatartást csak úgy tehetjük meghaladott állásponttá, ha a mitológiai világot anyagi tisztaságában vagy akár nyerseségében is, egyszerűen bemutatjuk. Ha a mitológiával foglalkozó tudomány megtalálja a módszert, hogy a mitologémákat önmagukért beszéltesse, akkor az értelmezés is olyan természetű lehet, mint egy költői vagy zenei alkotás értelmezése. Az eredet kérdését majd csak azután lehet felvetni, és a megoldását akkor sem lehet majd egy kultúrkörön belül megtalálni, hanem csak egész földünk műveltségtörténelmi szemléletében.

5

Az eredet kérdése maradjon tehát nyitva. De az, amit „aitiológiai aspektusnak" neveztünk, felvet egy olyan kérdést, amely a mitológia lényegét érinti. Hogy érezhették az emberek meggyőzőnek és jelentésteljesnek - sőt megmagyarázónak - az olyanfajta történetet, mint Dinewané és Breglahé, a két madáré?

Minden európai olvasónak fel kell hogy tűnjék a két madár közti viszályban minden „pszichológiai" megokolásnak teljes hiánya. De éppilyen megokolatlan az istenek és emberek, Zeus és Prométheus vetélkedése Mékónéban. Ugyanilyen természetű a „csel" egy afrikai természetaitionban, hogy még egy példát hozzunk fel a megszámlálhatatlan közül. Ez az aition arra a titáni ravasz kegyetlenségre emlékeztet, ahogyan Kronos tüntette el a gyermekeit.

„A hold és a nap édestestvérek. Cselt eszeltek ki ketten együtt. A hold azt mondta a napnak: »Dobjuk a vízbe gyermekeinket.« A nap belement. Mikor eljött a kitűzött idő, a hold elrejtette a gyermekeit, fehér kavicsokat keresett, és beletette egy zsákba. De a nap erről nem tudott, ő igazán megfogta gyermekeit, és zsákba dugta. Azzal felkerekedtek, és elmentek a folyó partjára. A hold a zsákot a kavicsokkal belerázta a folyóba. Ezzel becsapta a napot, aki gyermekeit szórta a folyóba. Azután mind a ketten hazamentek. Mikor nappal lett, a nap, az emberek nagy örömére, egyedül ment ki. Mikor éjszaka lett, a hold kiment gyermekeivel. Erre a nap mérges lett, és megtámadta a holdat, mert gyermekeit a folyóba dobta. De a hold azt mondta a napnak, a nap amúgy is túlságosan erős, a világnak sokkal jobb, ha gyermekei a vízben vannak, az emberek most kifoghatják, és megfőzhetik ezeket a gyerekeket, hogy legyen mit enniük, és a hasukat megtölteniük, és a városban élhessenek. Azért nem békült meg mindmáig a nap és a hold."

Viszály és csel itt nem csupán az ember lelki életének jelenségei: oly örök dolgok, mint maga a világ, nincs szükségük semmiféle külön megokolásra. Gondoljuk csak meg, mennyi érthetetlen viszály és cselvetés van minden hősmondában. Ezek a kozmoszban maguktól értetődő dolgok és bárminek megokolásai, akárcsak Hérakleitosnál a „Háború, mindenek atyja". Vajon a világ értelmetlensége tükröződik ebben? Nem. Amíg ezt az értelmetlenséget reflexió nélkül tudomásul veszik (és miután a reflexió kerülő útját megtéve újra tudomásul veszik), addig a világ maga az, ami itt tükröződik, és értelmet ad a mitologémának.

A mitologémák annyiban jelentésteljesek és magyarázók, amennyiben világaspektusokat foglalnak magukba, világaspektusokon alapulnak, mint az említett két mítosz a világ csel- és viszályarculatán. De ezzel tulajdonképpen keveset mondtunk. Mert a világ minden aspektusa, mielőtt a mitológiában magyarázóvá és megmagyarázottá lesz, részévé válik egy másik, mindent átfogó világaspektusnak (mint ahogy a zenével „megmagyarázott" világ felolvad egy zengő világban): „átszellemül". Az a világaspektus, amelynek a mitológiai világ átszellemültsége a sajátja, különösen ünnepi világaspektus; ez az átszellemülés rokon azzal, amit a zene és költészet ad, bár nem azonos vele. Mint ahogy egyes népek ünnepein a résztvevők mind istenek, ugyanúgy mindazok, akik ebben az átszellemülésben részesülnek, isteniekké válnak.

Az idézett kis mitologémákban a viszály és a csel nem istenségek. Mint világaspektusok, görög szemmel nézve, a kozmosznak inkább titáni, semmint isteni vonásait hordozzák. Mégis a maguk abszolút voltában mitológiai módon, azaz istenszerűen jelennek meg. Mert itt minden isteni. Istenek a civakodó madarak és a ravasz égitestek. Még az emberek is istenek a mitológiában - az őskor emberei, mint azok, akik Mékónéban az istenekkel vetélkedtek - kivéve, mikor csak azért szerepelnek, hogy az istenek isten volta annál jobban kitűnjék. Minden magától értetődő dolog közt az „isteni" a leginkább magától értetődő a mitológiában: isteni volta mindannak, amit a mitológia feltár az emberiségnek. Amint a zene világa a zengő világ - az egész világ hangvilággá olvadva fel - ugyanúgy a mitológia világa az „isteni" kifejezési formáiban megjelenő világ.

Az „isteni" - vallástörténeti tény, még akkor is, ha a tudomány egyébként nem volna hajlandó tudomást venni róla. A népek kultuszait nem érthetjük meg másképp, mint emberi reagálást az istenire. A kultuszcselekmények pedig éppoly gyakran mitologémák ábrázoló megjátszásai, mint amily gyakran szolgálnak mitologémák kultuszcselekmények magyarázatául. Kultusz és mitológia ugyanazon egy világaspektuson alapulnak. A modern embertől mindkettő egyformán távol áll. A költészettel és a zenével való összehasonlítás talán ebben a tekintetben is közelebb fog vinni a megértéshez. Akinek csak némi érzéke van zenéhez és költészethez, nem fogja tagadni, hogy az isteni ezekben a művészetekben is megtalálhatja kifejezési formáját. És ezen az alapon talán meg lehet érteni azt is, mi a mitológia.

Teljes választ erre a kérdésre csak úgy kaphatunk, hogy valódi, nagy mitologémákkal ismerkedünk meg. De legalább előkészítés és út a megértés felé az a gondolat, hogy az isteni gyakran választja kifejezési formájául a költészetet és a zenét, de a legszívesebben - az emberiség egész története ezt tanúsítja a mitológiát választja.

1939

12. Az ismeretlen népmeseHonti, János

Forrás: HONTI János: Az ismeretlen népmese. In Uő: A mese világa. Bp., Magvető Kiadó, 1962. Részletek: 153-180.