Erdészeti ökológia Vígh, Péter Varga, Zoltán Traser, György Szodfridt, István Standovár, Tibor Somogyi, Zoltán

Sík vidéki (planár) régió: a klímazonális övek előfordulása jellemzi. Leggyakoribb fafaj a kocsányos tölgy.

Dombvidéki (kollin) régió (400–600 m tszf. magasság alatt): az évi átlaghőmérséklet még 8 °C felett van, uralkodó fafaja a kocsánytalan tölgy, délebbre a cser. Elegyfafajok a barkóca, gyertyán, kis- és nagylevelű hársak, délebbre a molyhos tölgy, ezüst hárs. Egyes szerzők különválasztják még a halomvidéki vagy szubkollin övet, amely 150 és 300 m között fekszik; elkülönítése csak erdőművelési szempontból indokolható. Domb- és hegyvidékeink legnagyobb része ebbe az övbe tartozik.

Középhegységi (szubmontán) régió (800 m alatt): a régió felső határát a kocsánytalan tölgy elterjedésének határa jelöli ki. A társulásokban a bükk állományszerűen vagy szálanként elegyedve jelen van, számos lombos elegyfajjal (juharok, hársak, gyertyán stb.). Magyarországon 600–700 m körül vonják meg felső határát.

Hegyvidéki (montán) régió (800 és 1500 m között): a magassági öv felső határa egybeesik a zárt erdővegetáció határával. Uralkodó fafaja a luc, alacsonyabb fekvésekben elegyedik a bükk és a jegenyefenyő. Szárazabb termőhelyeken az erdei-fenyő dominál. A kocsánytalan tölgy ebben a régióban már hiányzik, de elegyfafajként előfordul a hegyi szil, a hegyi juhar, a magas kőris és a madárberkenye. Egyes szerzők külön magashegységi (szupermontán) övet különítenek el 1100 és 1500 m között, amelyben elegyetlen lucosok és vörösfenyvesek fordulnak elő.

Alhavasi (szubalpin) régió (1500 és 1900 m között): letörpült erdőfoltok („Krummholz”) és cserjések jellemzik, zárt erdő már nem tud kialakulni. Az alhavasi cserjéseket alkotó fajok közül jellegzetes a henyefenyő, a törpe boróka (Juniperus communis ssp. nana), havasi éger, védettebb fekvésekben a hangarózsa (Rhododendron hirsutum, myrtifolium). A szálanként előforduló fatermetűek között leggyakoribb a vörösfenyő, továbbá elszórtan luc- és cirbolyafenyő is megjelenik.

Gyephavas (alpin) régió (1900 és 2400 m között): az évi középhőmérséklet 0 °C alatt van, a fás növényeket csak a párnaalkotó törpecserjék képviselik (a hangafélek családjába tartozó Rhododendron, Empetrum, Loiseleuria fajok). A talajt összefüggő gyepvegetáció borítja (csenkesz-, sás- és szittyófajok), törpe, gazdagon virágzó kétszikűekkel (tárnicsok, kőtörőfüvek).

Szubnivális régió (2400 és 3000 m között): a klimatikus hóhatár alatt fekvő övezetben már nem találunk összefüggő növénytakarót. A kopár, kőtörmelékes talajfelszínt gyepfoltok és párnaalkotó kétszikűek tarkítják.

Nivális régió (3000 m felett): gyakorlatilag egész évben hóval borított területek. A kitettségtől függően a hóhatár felett is előfordulnak nyáron hómentes foltok, amelyekre a moha- és zuzmóvegetáción kívül csak néhány magasabbrendű növény hatol fel, pl. a gleccserboglárka (Ranunculus glacialis) az Alpokban egészen 4200 m magasságig megtalálható.

Más klimatikus feltételek mellett, eltérő növényföldrajzi környezetben a magassági régiók tszf. magassága és faji összetétele teljesen eltérő lehet (lásd a 30. és 32. ábrát). A magassági övek elhelyezkedését a földrajzi környezet is befolyásolja. A hegységrendszerek belsejében a csapadékmennyiség és a szélhatás csökken, a hőmennyiség növekszik (a kevesebb felhőzet miatt), így a régiók határai feljebb tolódnak. Ez a jelenség az Alpokban jól megfigyelhető. Fordított a helyzet a magányos, elszigetelt hegycsúcsok (pl. Magas-Tátra) növénytakarója esetében: Fekete és Blattny (1913) adatai szerint pl. a zárt lucfenyőállományok felső határa a Tátrában 1350 m-nél, míg a Keleti- és Déli-Kárpátokban 1510, illetve 1680 m-nél van (19. táblázat, 30. ábra).

30. ábra - A vegetáció magassági rétegződése a Kárpátok három pontján. Jól látható a szubatlanti Nagy-Fátra, a szubkontinentális Magas-Tátra és a kelet-balkáni jellegű Fogarasi-havasok (Negoj) magassági régióiban mutatkozó eltérés (Mayer, 1984 nyomán)

Szűk, mély völgyekben a magassági övek sorrendje a mélyebben fekvő területek hidegebb klímája miatt felcserélődhet: a régió-alávetődés vagy inverzió következtében a montán bükkös alatt lucfenyves vagy gyertyános-tölgyes alatt bükkös öv jelenhet meg.

Felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a magassági régiók tulajdonképpen a zonális vegetáció délről észak felé megfigyelhető sorrendjét ismétlik meg. A két ökológiai klín, azaz fokozatosan változó környezeti feltételrendszer között azonban lényeges különbség van. Észak felé haladva a fotoperiódus jelentősen változik, míg a tengerszint feletti magasság növekedésével – azonos szélességen – a fotoperiódus változatlan, sőt a sugárzásintenzitás nő. A hőmérséklet napi és éves hullámzása, a csapadékmennyiség is eltérő jelleget mutat. Emiatt a fajok összetétele a klímazónában, illetve a megfelelő magassági régióban esetenként jelentősen eltér a látszólag hasonló ökológiai feltételek ellenére (18. táblázat).

18. táblázat - A mérsékelt övi zonális vegetációövek és a magassági régiók jellemző társulásai Közép-Európában

Zonális társulások	Magassági régiók
Arktikus tundra (sás–moha–zuzmó növényzet)	havasi (alpin) gyep (sás-, csenkesz-, perjeszittyó-fajok)
Cserjés tundra (törpe nyíres, törpe füzes, gyapjúsás stb.)	alhavasi cserjés (henyefenyő, törpe boróka, havasi éger, hangarózsa stb.)
Tajga (elegyetlen lucosok, eredeifenyővel és nyírrel, rezgőnyárral)	montán fenyvesek (lucos vagy vörösfenyves, cirbolyafenyő)
Lombelegyes fenyvesek bükkel, gyertyánnal, kocsánytalan tölggyel	montán bükkös (jegenyefenyő, hegyi juhar, kőris, hegyi szil, madárberkenye eleggyel)
bükk- és gyertyánelegyes lomberdők

2.3.1. Erdő- és fahatár

Valószínűleg nincs még egy olyan határvonal a természetben, amely a hőmérséklet növénytakaróra gyakorolt hatását olyan világosan szemléltetné, mint az erdő- és fahatár. Előbbi alatt a zárt erdőállományok, utóbbi alatt a legalább 2 m magasságot elérő fás növények felső, illetve északi határát értjük. Létrejöttében a vegetációs időszak hőmennyisége a kritikus tényező; a fahatár jó közelítéssel megfelel a 10 °C-os átlaghőmérsékletű legmelegebb nyári hónap izotermájának (az Alpokban alkalmazzák a minimum száz, 5° C feletti átlaghőmersékletű nap elhatárolást is). A termikus korlátok mellett újabban kiemelik a szaporodási készség korlátozó hatását is; a vegetációs időnek elég hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy legalább nagyobb időközönként életképes magok érhessenek be. A felújulást a téli kiszáradás és a vegetációs idő során bármikor előforduló fagyok is nehezítik.

Az erdőhatár és a fahatár közötti alhavasi zónában a magányosan álló, gyakran zászlós koronájú faegyedek mellett torz növésű, cserjetermetű példányok is gyakoriak, amelyek még a fahatár felett is előfordulnak (ném. Krummholz). Az erdő-határ és a letörpült egyedek felső határa közötti ökotont alkotó fafajok felújulása az erdőtenyészet számára kedvező évek gyakoriságától függ. A fahatárig felhatoló faj Közép-Európában a csapadékosabb magashegységekben a lucfenyő (lásd a 19. táblázatot), az Alpok szárazabb és melegebb középső és déli vonulataiban inkább a cirbolya- és a vörösfenyő. A Pireneusokban a fenyők helyett a bükk és bibircses nyír alkotja az erdő- és fahatárt. A Kaukázusban ugyancsak a bibircses nyír hatol a legmagasabbra (kb. 2500 m-ig), míg Skandináviában a szőrös nyír (kb. 1000 m-ig) (lásd még a 32. ábrát).

19. táblázat - Néhány fafaj előfordulásának alsó és felső tengerszint feletti magassági határai (m) az Alacsony- és Magas-Tátrában (Fekete és Blattny, 1913 adataiból)

Megnevezés	Lucfenyő	Jegenyefenyő	Vörösfenyő	Bükk
Előfordulás alsó határa szórványosan zárt állományban	519 641	405 460	646 –	330 –
Előfordulás felső határa zárt állományban szórványosan letörpült egyedek	1351 1455 1826	1077 1263 1374	1180 1509 1617	1230 1258 1352