Erdészeti ökológia Vígh, Péter Varga, Zoltán Traser, György Szodfridt, István Standovár, Tibor Somogyi, Zoltán

A mérsékelt övben erdőhatár alatt a felső vagy magashegységi erdőhatárt értik, amely a szubalpin régió alsó határát aránylag élesen jelöli ki. A tajga- és a tundravegetáció közötti boreális erdő-, illetve fahatár sokkal szélesebb, ökoton jellegű határvonal. Az erdőtenyészet boreális határát a klíma korszakos ingadozásai alakítják, amelyet a növényzet csak évszázados késéssel követ. Emiatt az aktuális klímaviszonyok és a boreális erdőhatár között lazább korreláció áll fenn.

A magashegységi erdőhatár élesebb megjelenése a magassági termikus grádiens meredeksége mellett azzal is öszefügg, hogy a mérsékelt övi magashegységekben folyó havasi legeltetés mesterségesen leszorította az erdő határát (az Alpokban mintegy 100 m tszf. magassággal).

A felső erdőhatárral ellentétben a hegyvidéki alsó erdőhatár kizárólag arid klímájú övezetekben fordul elő, így a mediterrán térség déli és keleti részén, a Közel- és Közép-Keleten, a Sziklás-hegységben. A kiváltó ok a csapadék elégtelensége.

A sík vidéki alsó (zonális) erdőhatár ugyancsak elsősorban a csapadék csökkenésével függ össze. Mivel a vízgazdálkodási feltételeket a helyi viszonyok (talaj és alapkőzet, a talajvíz közelsége, mikrodomborzati különbségek) erőteljesen módosítjak, az erdőtenyészet alsó, sík vidéki határa általában elmosódott. Aránylag széles, átmeneti zóna (ökoton) figyelhető meg, amelyben az erdőfoltok ligetei a kedvezőbb termőhelyekre korlátozódnak: ez az erdős puszta, amelyet külön vegetációs övként tárgyalunk.

3. A növénytakaró globális és regionális felosztása a flóra alapján

Flóra alatt egy adott, ökológiailag nem szükségszerűen egységes terület (pl. Magyarország) növényfajainak halmaza (listája) értendő. A flóra összetétele az adott terület környezeti viszonyai mellett a flóratörténeti előzményektől, a környező területek florisztikai hatásától, így a migráció, izoláció szerepétől függ. Ökológiailag vagy társulástanilag körülhatárolható növényzeti egység a vegetáció (pl. az árterek vegetációja). A vegetáció tehát ökológiai-cönológiai tartalmú fogalom.

A flóra összetétele alapján a növénytakaró földrajzi egységekre tagolható. A florisztikai határok kialakításakor figyelembe veszik az endemikus flóra részarányát és a flórát képező jellegzetes fajok áreahatárait, különösen a flóraválasztókat, az áreahatárok sűrűsödési pontjait (ilyen pl. a középhegységek vonulatában a Dunakanyar, amelyet 145 faj nem lép át). A hat legmagasabb globális egység, a flórabirodalmak határait a növénycsaládok határai jelölik ki, a kisebb egységek (flóraterület, -tartomány, -vidék és -járás) elhatárolásához a nemzetségek, fajok elterjedését használják fel. A 31. ábra Magyarország florisztikai beosztását mutatja.

3.1. A Föld flórabirodalmai

A hat flórabirodalom elhatárolása a földtörténeti múlt kéregmozgásainak hatását jól tükrözi. Így az északi félgömbön egyetlen flórabirodalmat találunk, az Egyen-lítő mentén kettőt, míg a legrégebben szétvált déli féltekén hármat.

Az északi-mérsékelt féltekét átfogó Holarktisz növényfajai az egykori arktotercier flóra örökösei. Mindkét kontinensen a flórabirodalom határain belül maradó lombhullató fás nemzetségek a juharok, hársak, a bükk, gyertyán, mogyoró stb. A fenyők közül a jegenyefenyő, vörösfenyő, lucfenyő, hemlok- és duglász-fenyő fajok jellegzetesen a Holarktiszhoz kötődnek. Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia flóráját összehasonlítva megállapítható, hogy Euroszibéria feltűnően fajszegény. Az idetartozó flóraterületek közül erdészetileg fontosak a következők:

• 
  pacifikus–észak-amerikai flóraterület: a Sziklás-hegység vonulatát követi; a fás fajok között aránylag csekély a lombhullató fajok aránya, a fenyők diverzitása nagy, sok endemikus, monotipikus nemzetséggel (Pseudotsuga, Libocedrus, Sequoia, Sequoiadendron);
  
• 
  atlantikus–észak-amerikai flóraterület: flórája közeli rokonságot mutat Európával, több vikariáló fajjal, közös nemzetségekkel (tölgy, bükk, dió, gesztenye, nyír stb.);
  
• 
  eurázsiai–boreális flóraterület: nagyjából a boreális fenyvesövvel esik egybe; óriási kiterjedése ellenére fajszegény: az erdőállományokat gyakorlatilag három faj (erdei-, luc– és vörösfenyő) dominálja;
  
• 
  közép-európai flóraterület: kiterjedése átfogja a kelet-európai lombelegyes fenyvesek, valamint a közép-európai lomboserdők övét a mediterrán térségig; Meusel et al. (1965) csak az európai magashegységek (Alpesek, Kárpátok), valamint a Kárpát-medence területét tekintik külön flóratartománynak; a mediterrán, atlanti és kontinentális kölcsönhatások aránylag gazdag flórát hoztak létre;
  
• 
  mediterrán flóraterület: a Földközi-tenger medencéjére kiterjedő térség, jellegzetes fajai a geofitonok. Az ajakosok és hüvelyesek családjába nagyszámú faj tartozik. Az említett szerzők a mediterránról leválasztják az északi, átmeneti jellegű, szubmediterrán flóraterületet, és a mediterrán flóraterülettel együtt három tartományra tagolják;
  
• 
  kelet-ázsiai flóraterület: ezt a térséget a mérsékelt övi lombfák keletkezési centrumának tartják, mivel ez az egyetlen földrajzi térség, ahol az esős trópusi klíma fokozatos átmenetet mutat a mérsékelt övi éghajlatig; valószínűleg az Acer nemzetség és a Magnoliaceae család géncentruma; fás flórája Európához hasonló, de összehasonlíthatatlanul gazdagabb, bár az erdészetileg jelentős fajok száma csekély.
  

A Paleotropisz (óvilági trópusok) flórabirodalma a Szahara alatti Afrika és Dél-Ázsia területét öleli fel. Fás flórájában nagy számban vannak képviselve a pillangósok, lepényfafélék és mimózafélék családjaiba tartozó fajok. Az „afrikai mahagóni” fajok (Entandrophragma, Khaya nemzetségek) az ugyancsak fajgazdag Meliaceae családba tartoznak. Az arid övezetekben nagyszámú pozsgás (szukkulens) faj található, amelyek főleg a kutyatejfélék és a selyemkórófélék családjából kerülnek ki. Indomalajziában nagy fajszámú családok az eperfafélék (pl. Ficus nemzetség) és az aráliafélék. Gazdaságilag értékes fajokat szolgáltatnak a vasfűfélék (Tectona – teakfa), ébenfafélék és szantálfafélék családjai, valamint a Délkelet-Ázsiában rendkívüli fajgazdagságot mutató Dipterocarpaceae család fajai (meranti-félék). Újabban Indiát és Hátsó-Indiát leválasztják a Paleotropiszról (Indo-malaya néven).

A Neotropisz (újvilági trópusok) flórája jelentős mértékben különbözik az Óvilágétól, a trópusi nemzetségek 47%-a csak az Óvilágban, 40%-a csak az újvilági trópusokon fordul elő; mindössze 13%-uk közös. Az újvilági trópusokról származik a kaucsukfa (Hevea brasilensis), a valódi mahagóni (Swietenia sp.). Jellegzetes, csak a flórabirodalomra korlátozott családok az epifita életmódú Bromeliaceae fajok és a szubtrópusi és trópusi félsivatagok szukkulensei, a Cactaceae fajai.

Izolált helyzete következtében az Ausztralisz flórabirodalom rendkívül magas, 86% arányú endemikus fajjal rendelkezik. A mirtuszfélék családjába tartozó Eucalyptus nemzetség mintegy 500 faja a magashegységektől a forró égövig minden erdőövben domináns szerepet tölt be. Arid területein szukkulensek helyett a mályvafélékhez és a keserűfűfélékhez tartozó, szklerofill cserjék jellemzők. Az ausztrál és paleotropikus flórabirobalom határa az indonéz szigetvilágban húzódik (Wallace-vonal).

A legkisebb kiterjedésű Capensis (fokföldi) flórabirodalom leválasztása Afrikáról különleges, mediterrán jellegű klímájához alkalmazkodott növényzete miatt indokolt. Elszigetelődése a környező sivatagos területek miatt alakult ki. Gyengén képviselt fás növenyzetében jellegzetesek az endemikus Protea fajok. A hanga (Erica) nemzetséget több mint 600 faj képviseli. Számos dísznövény (Pelargonium, Gerbera, pozsgás Aizoaceae fajok) származási helye.

Az Antarktisz flórabirodalom a mindössze két virágos növényfajjal gyakorlatilag vegetáció nélküli Antarktisz mellett Új-Zéland és Chile déli részét is magában foglalja. Az utóbbi óceáni-szubantarktikus esőerdeiben több bipoláris elterjedésű faj fordul elő (Empetrum, Ranunculus sp.), amelyek az Andok vonulatán végigvándorolva jutottak le. A fás flórában jelentősek a délibükk (Nothofagus) fajok.

3.2. Magyarország florisztikai felosztása és vegetációja

A Kárpát-medence és az azt körülölelő hegységek flórája a közép-európai flóraterületbe tartozik. Más területekkel összehasonlítva hazánkban a növényfajok száma aránylag nagy, megközelíti a háromezret. Ebből mintegy 2350 faj virágos növény. A mediterrán és kontinentális-pusztai flóraterületek viszonylagos közelsége miatt a kontinentális és szubmediterrán elemek jelenléte nagyobb arányú, a szubatlanti elemek részesedése – az atlanti terület nagyobb távolsága miatt – szerényebb, elsősorban a Nyugat-Dunántúlra szorítkozik. A keleti-kontinentális fajok elsősorban az Alföldön, különösen pedig az erdélyi Mezőségen elterjedtek, utóbbi pontuszi sztyepnövényekben is bővelkedik. A térség medence jellegéből és a Kárpátok elszigetelt helyzetéből adódóan a bennszülött fajok száma aránylag nagy, a legnagyobb a Keleti-Kárpátokban. Magyarország jelenlegi területén, a pannon flórában a bennszülött (endemikus) fajok száma csekély, 20 alatt van.

A kelet-balkáni (moesiai) flóraelemek az Al-Duna felől hatolnak be a Kárpát-medencébe, a Déli-Kárpátok, Deliblát magasságán túl alig terjednek. Az erdélyi flóra (dacikus elemek) közelsége némileg a Nyírségen, illetőleg az Északi-középhegységben érezteti hatását. Ugyanakkor a nyugat-balkáni (illír) elemek Szlavónián keresztül egészen a Balaton vonaláig gyakoriak, olyannyira, hogy egyes szerzők a Dél-Dunántúlt az illír flóratartományhoz számolják. A jelenleg elfogadott florisztikai beosztás az illír flóratartomány határát a Drávánál jelöli ki, csak a Zákány-őrtilosi-dombvidéket, valamint a Villányi-hegységet számítják az Illiricumhoz (31. ábra).

31. ábra - Magyarország florisztikai környezete és flórájának felosztása (a flóravidékek kisbetűs, a flóratartományok nagybetűs írásmóddal szerepelnek) (Mátyás, eredeti)

A hegyvidéki (dealpin és kárpáti) flóraelemek bevándorlása a peremhegységekből a középhegységek vonulata mentén kimutatható mind keletről nyugat felé (az Északi-középhegységben), mind nyugatról a Dunántúli-középhegység felé. Ennek ellenére hazánk területén a környező magasabb hegységek florisztikai hatása oly csekély, hogy csak néhány határ közeli térséget sorolnak más flóratartományba. Így a Zempléni-hegység északi sarka a kárpáti flóratartományhoz (Carpaticum), a Nyugat-Dunántúlon Sopron, Kőszeg és a Vendvidék a kelet-alpesi (Noricum) flóratartományhoz tartozik.

A medence síksági és alacsonyabb hegyvidéki növenytakarója, a szárazabb klímának megfelelően, bővelkedik szárazságtűrő, melegkedvelő fajokban; a Pannonicum flóratartományba tartoznak a Kis- és Nagyalföldön kívül a Magyar-középhegység és a Dunántúl dombvidékei is. Magyarország területére eső részén öt flóravidékét különítik el.

Az Alföldek flóravidéke (Eupannonicum) aránylag kevés igazán jellegzetes fajjal rendelkezik, ismertebb endemikus fajai a sóballa, magyar nőszirom, magyar kökör-csin, rákosi csenkesz, tartós szegfű, debreceni torma stb. A fás fajok közül jellegzetes az ártereken előforduló fekete galagonya és a magyar kőris (utóbbi a Dél-Dunantúlon is). Jellegzetes (klimax) növénytakarója az üdébb homoktala- jokon a gyöngyvirágos tölgyes, a szárazabb homok-, illetve löszterületeken a pusztagyepek, löszpusztarétek. Az egykori kiterjedt árterületeket és lápokat borító liget- és láperdőknek ma csak nyomai lelhetők fel. A nagyrészt másodlagos szikeseken szolonyec (Tiszántúl), illetve szoloncsák (Solti-sík) szikes puszták alakultak ki, a Tiszántúlon helyenként sziki tölgyesekkel. A Nyírség kedvezőbb klímájában, valamint a nagyobb folyók (Dráva, Rába, Felső-Tisza) völgyeiben a gyertyános-tölgyesek is gyakoriak voltak.

Az Északi-középhegység flóravidék (Matricum) flórája kontinentálisabb jellegű, mint a Dunántúli-középhegységé, bár néhány jellegzetes fajuk közös (pl. tiszafa, Sadler-husáng, havasi hagyma). Soó (1964) szerint 12 endemikus jellegű faja van, mint a tornai vértő és a magyar nyúlfarkfű; megtalálhatók a dacikus flóra (pl. pirosló hunyor, telekivirág) és a kárpáti-dealpin flóra (fekete lonc, kárpáti sisakvirág, pávafarkú salamonpecsét, sugárkankalin, ikrás fogasír) elemei. Kontinentális hatást jeleznek pl. a szirti gyöngyvessző és a sajmeggy előfordulásai. Jellemző növénytakarója a montán és szubmontán bükkösök, gyertyános- és cseres-tölgyesek, a száraz, bázikus talajokon molyhos-kocsánytalan tölgyesek, sziklai erdők. A se-kély váztalajokon sziklagyepek, pusztafüves lejtők.

A Dunántúli-középhegység flóravidéke (Bakonyicum) elszigeteltebb fekvése miatt bennszülöttnek tekinthető fajokban gazdagabb, a lágyszárúak között pl. a pilisi len, budai nyúlfarkfű, a fás növények közül a berkenyék számos „kisfaja”, a magyar körte. A flórában jelen van néhány dealpin-kárpáti elem (füles kankalin), de jellegzetesebbek a szubmediterrán fajok, utóbbiak különösen nagy számban a dolomithegységekben (cserszömörce, virágos kőris, nagylevelű madárbirs stb.). Jellemző növénytakarói a gyertyános- és cseres-tölgyesek, mészkedvelő tölgyesek, magasabb fekvésekben a középhegységi bükkösök. A Balaton-felvidéken balkáni száraz tölgyesek, karszt- és bokorerdők, a szárazabb termőhelyeken sziklagyepek és sziklai cserjések. A hegység peremén egykor lösztölgyesek tenyésztek.

A Dél-Dunántúli flóravidék (Praeilliricum) bővelkedik nyugat-balkáni és – kisebb részben – atlanti flóraelemekben; a fás növények közül az ezüst hárs, a jerikói lonc, a gesztenye előfordulása jellegzetes. Jellegzetes illír lágyszárú a szúrós és lónyelvű csodabogyó, a pirítógyökér, a bánáti bazsarózsa, az illatos hunyor, az olasz müge, a majom kosbor stb. Az illír bükkösök és gyetyános-tölgyesek a flóravidék délnyugati részén a sík vidékre is leereszkednek. A szárazabb dombvidékeket cseres-kocsánytalan tölgyesek borítják, amelyekbe ezüst hárs elegyedik. Külső-Somogy és Tolna löszdombjait egykor lösz- és karszttölgyesek borították. Belső-Somogy völgyeiben gyakoriak az égerlápok.

A Nyugat-Dunántúli flóravidék (Praenoricum) szintén átmeneti jelleget mutat, ezúttal inkább az atlanti-mediterrán jellegű flóra irányában; ezt jelzi a ciklámen, a királyné gyertyája, a magyar varfű, a seprőzanót, a csarab, a szelídgesztenye jelenléte. Lehatárolása kelet felé aránylag bizonytalan, kevés jellegzetes fajjal rendelkezik. A nagyobb csapadék miatt a savanyú talajok növénytársulásai gyakoribbak. A Vas–Zalai dombokon gyertyános- és cseres-tölgyesek, az Alpokalján acidofil kocsánytalan tölgyesek és bükkösök is gyakoriak; az Ôrség és Göcsej gyertyános-tölgyeseibe erdeifenyő elegyedik. A Lajta-hegység mészkövén bazifil, száraz tölgyesek, pontuszi-mediterrán fajokban gazdag sztyeprétek fordulnak elő.

4. A Föld erdőformációi

4.1. A szárazföldi vegetáció rendszerezése

Raunkiaer a növényi életformákat a kedvezőtlen időszakok áthidalására létrehozott stratégia szerint alakította ki; nem meglepő, hogy az életformák jellegzetes éghajlati optimummal rendelkeznek, ami a különböző klímák növénytakarójának megjelenését, illetve összetételét faji hovatartozástól függetlenül meghatározza. Így pl. a fatermetű (fanerofiton, Ph) életforma – és ezzel az erdővegetáció – határát a hideg-mérsékelt (boreális) klímában a –10 °C-ot meghaladó évi átlaghő-mérséklet és a legmelegebb hónap + 10 °C feletti átlaga jelöli ki. Mint a kedvezőtlen időszakok áthidalására legkevésbé alkalmas életforma, a fás termet optimumát a trópusi esőerdőben találja meg (lásd a 4. táblázatot). A vegetáció domináns fajainak életformája által meghatározott megjelenés tehát ökológiai tartalmat hordoz és a növénytakaró áttekintő (globális) elkülönítésére alkalmas.

A vegetáció külső megjelenése alapján elkülönített fő vegetációtípusok a formációcsoportok. Zárt lágy szárú vegetációformák a füves (Herbosa), míg a zárt fás növényzet az erdő (Lignosa) formációcsoportba tartozik. Zárt vegetáció alatt az 50%-ot meghaladó boritottságú növényzetet értjük. Az 50% alatti borítottságot mutató életközösségek a félsivatagok és sivatagok formációcsoportja (Deserta). A két utóbbi elkülönítése a törpecserjék részaránya alapján lehetséges: a félsivata- gokban részarányuk meghaladja a 10%-ot, míg a valódi sivatagokban csak kevés cserje fordul elő, a fajok nagy része egynyári (lásd a 4. táblázatban). Valamennyi formációcsoporttal többféle, jelentősen eltérő környezetben találkozhatunk. Így pl. füves vegetáció kialakulhat a trópusokon (szavanna), a szubtrópusokon (pampa), a mérsékelt övi – kontinentális síkságokon (sztyep) vagy a magashegyvidéken (alpesi gyep) is. A vegetáció további, finomabb rendszerezése a következő szempontok, illetve szempontkombinációk szerint történik:

1. 
   makroklimatikus feltételek szerint: a trópusi, szubtrópusi, mérsékelt övi és boreális zónák elkülönítésére;
   
2. 
   a domináns fajok életformája (fás, cserje vagy lágy szárú), levélzetének milyensége: a levélzet alakja, élettartama (tű- vagy lomblevél, örökzöld vagy lombhullató), az egyes fajcsoportok részvételének aránya (elegyes-elegyetlen) szerint.
   

A makroklíma és a domináns fajok figyelembevételével elkülönített vegetációtípusok a formációk. Hasonló környezeti feltételek a különböző kontinenseken hasonló megjelenésű, azonos formációba sorolható növénytakarót hoznak létre. A formációk szintjén megnyilvánuló adaptív konvergencia az eltérő életformák alkalmazkodásban betöltött fontos szerepére utal (lásd az adaptációval foglalkozó fejezetben).

Az említett szempontok alapján a Föld növénytakaróját az éghajlat figyelembevételével a következő fontosabb zonális formációkba sorolhatjuk (lásd a térképmellékletet is):

• 
  trópusi övben: tropikus esőerdő, monszunerdő, fás és füves szavanna, bozót-erdő, szubtrópusi félsivatag és sivatag,
  
• 
  mérsékelt övben: mérsékelt övi esőerdő, lombhullató, keménylombú és babérlombú erdő, erdős sztyep (erdőspuszta), sztyep, mérsékelt övi félsivatag és sivatag,
  
• 
  boreális övben: tajga, tundra, arktikus-alpin félsivatagok és sivatagok.
  

A továbbiakban – tematikai okokból – a felsoroltak közül csak a fás formációk ismertetésére szorítkozunk.

4.2. Az erdőformációk ismertetése

A trópusi és mérsékelt övi erdők a szárazföldek területének mintegy egyharmadát (kb. 4 milliárd ha-t) foglalják el. A globális erdőterület közel felét még mindig a trópusi öv erdőformációi adják, míg a meleg-mérsékelt övi erdők és a boreális tajgák megközelítőleg egyenlő arányban, mintegy 25-25%-kal részesülnek az erdőterületből. Az erdőformációk egyértelmű osztályozására – ugyanúgy, mint az erdőnek tekinthető vegetáció definiálására is – ma még hiányzik a világszerte egységesített és elfogadott terminológia; különösen a trópusi, nyílt fás formációk (száraz trópusi lombhullató erdők, fás szavanna, bozóterdő) elkülönítésére a különböző források értelmezése, a gyakran eltérő szempontok miatt, nem hozható fedésbe. Ahonnan nem volt lehetséges helyszíni bejárás során adatokat gyűjteni, ott lehetőleg helyi forrásokra hagyatkoztunk. A leíráshoz és a globális formációtérképhez felhasznált fontosabb források: Barbour–Billings (1988), Beadle (1981), Champion (1968), Eyre (1980), Landsberg et al. (1966), McNab – Avers (1994), Veloso (1972), Walter (1979) és Wang (1961). A formációk leírásakor az erdészeti szempontokat helyeztük előtérbe. Az ismertetésben feltüntetett számhivatkozások a színes térképmellékleten szereplő számozásra vonatkoznak.

A fás formációcsoport (Lignosa) alkalmazott felosztását a 20. táblázat mutatja be, a legfontosabb klimatikus jellemzők megadásával. A klíma és a formációk szoros kapcsolatára már másutt részletesebben kitértünk.

20. táblázat - A fás formációcsoport (Lignosa) felosztása

Formáció megnevezése	Leggyakoribb életforma*	Legfontosabb éghajlati tényező**
a) Trópusi klímában
Trópusi esőerdő	Ph	P />/ 2000 mm (napi klíma)
Trópusi lombhullató erdő	Ph	P />/ 800 mm (1–6 száraz hónap)
Trópusi fás szavanna	H	P />/ 500 mm (7–8 száraz hónap)
Tövisszavanna, bozóterdő	H	P />/ 250 mm (9–10 száraz hónap)
b) Enyhe telű, ill. szubtrópusi klímában
Babérlombú erdő	H	T />/ 15 °C, P />/ 1000 mm (nyáron)
Keménylombú (mediterrán) erdő	Ph	P />/ 400/500 mm (télen)
c) Mérsékelt és hideg égövi klímában
Mérsékelt övi esőerdő	Ph	P />/ 1500 mm (óceáni klímában)
Mérsékelt övi lombhullató erdő	H	T />/ 0 °C (veg. idő />/ 4 hó)
Erdős sztyep	H	(nyári szárazság)
Tajga	H	T />/ -10 °C (veg. idő /

* Ph = fanerofiton (fás termetű), H = hemikriptofiton (évelő lágy szárú)

** P= évi csapadék (mm), T = évi középhőmérséklet

4.2.1. Trópusi esőerdők (18)

Esőerdők csak a trópusok humid zónájában találhatók, ahol az évi csapadék eléri az 1800–2000 mm-t és nincs száraz évszak; a legszárazabb hónap csapadékmenynyisége is megközelíti a 100 mm-t. A humid trópusok talajait általában igen hoszszú geológiai korszakok formálták (esetenként több millió évesek). Az erősen kilúgozott, több méter mélységű talajszelvények homogének, szintek nem különít-hetők el, a visszamaradó aluminium- és vas-oxidoktól a talaj jellegzetes vörös színű (latoszol- vagy oxiszoltalajok).

Kiterjedésük az Egyenlítő mentén jelentős; Közép- és Dél-Amerikában nagy területen előfordulnak, elsősorban az Amazonas vízgyűjtőjében, Afrikában a Kongó-medencében és Felső-Guineában; Délkelet-Ázsiában az indo-maláj szigetvilágban, valamint Hátsó-India legcsapadékosabb területein (Burma, Assam). A csapadékmennyiség csökkenésével és évszakossá válásával az esőerdő fokozatosan átmegy a lombhullató erdők övébe.

A trópusi esőerdők a Föld legváltozatosabb, legösszetettebb társulásai. Mind a növény-, mind az állatfajok diverzitása ebben a formációban a legnagyobb. A növényfajok nagy része fás növény; egyetlen hektáron a fás fajok száma meghaladhatja a 200-at. Malajziában az esőerdők flórája mintegy 8000 virágos növényt foglal magában, ebből 2500 fás növény – ezek közül mintegy 890 gazdaságilag hasznosítható méretet ér el. A pasohi, 50 ha-os, állandósított mintaterületen, amely a Maláj-félsziget szárazabb övezetébe esik, 350 fafajt azonosítottak. A rendkívüli fajdiverzitás egyúttal azt is jelenti, hogy a fafajok populációsűrűsége rendkívül ki-csiny, az azonos fajú egyedek egymástól jelentős távolságra, elszórtan fordulnak elő. Az esőerdő fafajai megjelenésre rendkívül hasonlóak (morfológiai konvergencia), bár elágazási és virágzási stratégiájuk eltérései alapján ún. architekturális típusok különíthetők el. A kéreg sima, a törzs nagy magasságig egyenes, nem elágazó, gyakorta lécesen megvastagodott gyökérterpesszel, akár 6–8 m magasságig. A gyökerek csak a felszíni, néhány dm-es talajréteget hálózzák be, mélyre hatoló gyökeret a talajszelvényben alig találni. A középnagyságú, bőrnemű levelek sem mutatnak nagy változatosságot, általában tojásdadok, tagolatlanok, a levélcsúcs kihegyezett a felületi nedvesség gyorsabb levezetésére.

A csekély populációsűrűség miatt az esőerdő fafajai szaporodásbiológiájukban is eltérnek más formációk fajaitól: a szélbeporzás ritka, a beporzást elsősorban madarak, denevérek vagy rovarok végzik. A virágok sok fajnál a törzsön jelennek meg (kauliflória). A felújulás, különösen a fényigényes fajok esetében, a kidőlt fák okozta lékeken indul el.

A domináns felső koronaszint fái 50–60 m magasságot érhetnek el, a faállomány vertikális szintezettsége alig érzékelhető: az egymástól nagyobb távolságra álló faóriások között rendelkezésre álló helyet nagyjából egyenletesen kitöltik a legkülönbözőbb méretű és fajú fák. Így a talajra nagyon kevés fény jut, lágyszárúakat csak elvétve találni. Ezért a klimax fázisú esőerdő sűrű ugyan, de nem járhatatlan. A folyamatosan nagy páratartalom ugyanakkor igen gazdag fán lakó (epifiton) vegetációt tart fenn, a koronában élő orchideáktól, páfrányoktól, Bromelia fajoktól a törzset benépesitő zuzmókig és mohákig. A számos különböző családhoz (pl. Araceae, Apocynaceae, Moraceae, Bignoniaceae, Dioscoreaceae, Caesalpinaceae, Vitaceae) tartozó, lián életformájú fajok nagy számban fordulnak elő, köztük a pálmákhoz tartozó, bútoriparban hasznosított rattan vagy rotang (Calamus sp., Hátsó-Indiában honos). A legnagyobbak akár 40 cm átmérőt és 100 m hosszúságot is elérhetnek. Egyes nemzetségek szobanövényként váltak ismertté (Philodendron, Monstera, Anthurium, Syngonium). A fojtófügék (Ficus, Clusia sp.) fajai életüket epifitonként kezdik, majd légző- és támasztógyökerekkel fonják körül a gazdanövényt.

A fás növényzet növekedése, fenológiája ugyan mutat ciklikusságot, de ez évszakok hiányában nem köthető határozott időpontokhoz. Ezért a fatestben valódi évgyűrűszerkezet sem alakul ki. Az azonos fajú egyedek (sőt, néha a korona egyes részei is) eltérő fenofázisban lehetnek. A levélhullás folyamatos, ennek ellenére az avarszint vékony, a gyors lebomlás miatt alig fedi a talajt. Ugyanígy, a vártnál kevesebb korhadó, kidőlt fatörzset találni; eltakarításukról a gombák mellett a gazdag hangya- és termeszfauna gondoskodik.

A fás termetű fajok nagyszámú, részben csak a trópusokon előforduló családokba tartoznak. Jellegzetes, nagy fajszámú családok: Meliaceae (ide tartoznak Afrika mahagóni jellegű fái, pl. az okumé, sapelli, sipo-mahagónik), Dipterocarpaceae (Hátsó-Indiában rendkívüli fajgazdagságot mutató család, ide tartoznak a meranti-félék), Moraceae (fafojtó fügék), Mimosaceae, Papilionaceae, az Amazonas medencéjében a Lecythidaceae, Bignoniaceae. Hasonlóan gazdag a rovar- és gerinctelenfauna is. Az állatfajok fele a lombkoronában él, ezeknek közel fele repülésképtelen (Tivy, 1993).

A trópusi esőerdők rendkívüli diverzitásának nincs egyértelmű tudományos magyarázata. Közrejátszhatott a diverzitás alakításában a kedvező klíma, a hosszú evolúciós időszak, a fajok közötti kapcsolatok és kölcsönös függőségek kialakulása (koevolúció). A nagymérvű diverzitás ellenére az esőerdők igen sérülékenyek, aminek elsődleges oka az, hogy a tápanyagkészlet legnagyobb részét az élő biomassza tárolja. A kilúgozott talajok tápanyagtartalma csekély, szervesanyag-tartalma elhanyagolható. Tarvágás, égetés után a tápanyagok rövid idő alatt kimosódnak, és a termőhely helyrehozhatatlanul leromlik.

A nagy biomassza és a látszólag korlátlan, dús növekedés ellenére az esőerdők produkciója gyakran meglepően csekély, sok esetben még a mérsékelt övi erdőkét sem éri el. Így pl. a maláj esőerdőkben a szálalással hasznosított fafajok hektáronkénti évi növedékét 1,7–2,5 m³/ha-ra becsülik. Egyik magyarázat a trópusi talajok csekély termékenysége. A produkciót csökkenti a hosszú, meleg éjszakák respirációs vesztesége is.

Különleges és talán a trópusokra legjellemzőbb vegetáció található a trópusi folyótorkolatok, hullámtöréstől védett tengerpartok mentén. A mangroveerdők fafajai általában elevenszülők, azaz mag helyett félig kifejlett csíracsemetékkel szaporodnak, amelyek az iszapba fúródva azonnal begyökeresednek. Jellegzetes a rögzítést biztosító rugalmas horgonygyökérzet és az időszakos elöntés miatt az iszapszint felett kialakuló, fejlett szellőzőgyökér-rendszer (pneumatofórák). A mangrovefajok (Rhizophora, Avicennia stb.) előfordulása összefügg az árapály erősségével és a száraz évszak hosszával is. A legnagyobb magasságot (35–40 m) elérő mangroveerdők a nedves trópusokon fordulnak elő, és számos fejlődő országban fontos gazdasági szerepet játszanak (faszénégetés).

4.2.2. Trópusi lombhullató (monszun-, passzát-) erdők (17)

A száraz időszak meghosszabbodásával az erdők képe is fokozatosan változik. Rövidebb (2–3 hónapos) száraz periódus mellett a felső koronaszint fái hullatják csak le lombjukat, az alacsonyabb fák örökzöldek maradnak. A fajdiverzitás még mindig viszonylag nagy, így pl. Közép-Amerikában ha-ként mintegy 100 fafajt találtak (Barbour–Billings, 1988). A pálmafajok jelenlete feltűnő a második koronaszinttől egészen a törpe méretű fajokig. Az epifiton- és a liánfajok száma még ebben a formációban is aránylag nagy. Amíg az esőerdőben a fenofázisok, főleg a virágzás, nem koordinált, a száraz évszakkal rendelkező trópusi erdőkben a virágzás súlypontja a száraz évszakra, a lombtalan állapotra esik, megkönnyítve ezzel a beporzást végző állatfajok tevékenységét. A leggyakoribb talajok vörös, illetve sárgásvörös (ún. allit-ferrit) agyagok. 4–6 hónapos száraz évszak mellett a fák többsége lehullatja a lombját. Az erdő szintezettsége gyenge, általában már csak kétszintes állomanyok, gyakran sűrű cserje aljnövényzettel; a famagasság a 20 m magasságot ritkán haladja meg. Feltűnő az epifiták hiánya. A száraz lombhullató erdők a bolygatásra, égetésre érzékenyek, nagy részük ma már erős antropogén hatás alatt áll. Egyre nagyobb területen ma már kiritkult, fás szavannák foglalják el helyüket.

Lombhullató erdők kiterjedten fordulnak elő Indiában és Hásó-Indiában, számos erdészetileg fontos fajjal, mint pl. a teak (Tectona grandis) vagy a szál (Shorea robusta). Afrikában a Kongó medecéjétől délre és északra, a sivatagos övezetekig, a fás szavannával elegyesen fordul elő (miombo erdő). Közép-Amerikában gazdaságilag jelentős faja a valódi mahagóni (Swietenia macrophylla), Dél-Amerikában, az Amazonas medencéjétől délre, nagy területet borít az argentín határig. A Mato Grosso fennsíkján hézagosan záródott bokorerdőkbe megy át („cerrado”, 17a), számos szukkulens jellegű fajjal. Lombhullató erdők borítják az Antillák és Közép-Amerika szárazabb sík vidéki területeit is.

A trópusi fás szavanna (17) 6–8 hónapos száraz évszak esetén alakul ki; 4–8 m magas, alig záródó, cserjés erdők, zártfüves lágy szárú szinttel. Görbe törzsű, gyakran ernyős koronájú, durva kérgű fajok alkotják. A levélzet félörökzöld, kemény; főleg pálma- és pillangós fajok. Feltűnő fafaja Afrikában a majomkenyérfa (Adan-sonia digitata), amely csekély magassága mellett több méter átmérőt érhet el. Jelleg-zetes faj még a szalámifa (Kigelia africana) és hüvelyes fák (Brachystegia, Acacia, Pterocarpus sp.). A fás szavanna elterjedt Afrikában, Zambiától Tanzániáig, valamint Indiában. Könnyű hozzáférhetősége miatt a fás növényzet erősen visszaszorult az intenzív legeltetés és égetés, valamint tűzifagyűjtés miatt.

A csapadék csökkenésével a fatermetű fajok kiszorulnak és átadják a helyet a füves szavannák (16) övének.