Tudomány kontra evolúcióelmélet (Tudósok az evolúcióról) Dr. Holovács József
Yüklə 1 Mb.
|
Állásfoglalás2008.03.03.A Magyar Tudományos Akadémia Elnökségének állásfoglalása a darwini evolúciós elmélet védelmében. A Magyar Tudományos Akadémia – hasonlóan 67 ország tudományos akadémiáihoz, köztük az egyik elsőként megszólaló Royal Society-hez - elhatárolódik azoktól a tudományon kívüli elképzelésektől (pl. Intelligent Design), amelyek a darwinizmus tudományosan megalapozott állításait támadják, eltorzítják, illetve áltudományos érvelésekkel kritizálják (?!). A nézetkülönbség fő forrása véleményünk szerint a vallásos hit és a tudomány természetének félreértéséből, (?!) bizonyos tudományos alapfogalmak (pl. mi az evolúció) eltérő meghatározásából adódik. Az evolúció tanulmányozása biológiai megfigyeléseken, méréseken (?!) és következtetéseken alapuló tudomány (amelynek egyes állításai bizonyíthatóak és cáfolhatóak) míg a kreácionizmus (így a teljesen hipotetikus Intelligent Design is) dogmán és feltételezéseken alapuló elmélet, amelyek nem összevethető, nem szembeállítható fogalmak. Meggyőződésünk, hogy a vallásos hit (így a kreácionizmus is) sem nem igazolhatja, sem nem cáfolhatja az evolúció tudományos elméletét, mint ahogy a tudományok sem foglalkozhatnak hitbéli kérdésekkel. A vita a Magyar Tudományos Akadémián is szóba került, amelynek részletes anyaga a Magyar Tudomány című folyóiratban is megjelent (MT 2006/9. sz.). A darwini evolúciós elmélet – ahogy a tudományokban a fejlődést figyelembe véve ez megszokott – nem teljesen lezárt volta ellenére, tudományosan megalapozottnak tekinthető és kellően leírja a fajok keletkezését és átalakulását. (?!) Budapest, 2008. február 26. A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége _______________ (?!-vel jelölt állításoknak a bizonyítását jó lenne közölni.) Nehéz megérteni, hogy min alapszik a MTA Elnökségének állítása, hogy az evolúcióelméletet nem tudományos, hanem „csak vallási” alapon kritizálják. A tudományos világban más vélemény is létezik, még akadémiai szinten is. Például, ezt az Orosz Tudományos Akadémia vezető tudósainak véleménye is igazolja. Oszipov J. Sz. (Oсипов Е. С.) (sz.1936), matematikus, mechanikus, akadémikus, 1991 óta az Orosz Tudományos Akadémiának elnöke. Oszipov szerint egy harmonikus tudományos rendszer létrehozása elkerülhetetlenül ahhoz a gondolathoz vezet, hogy létezik egy Abszolút, Isten. Ezért nincs jogunk gúnyosan viszonyulni a tudósok istenkereséséhez, ahogyan ezt megkövetelte az ateista ideológia. Fortov Vladimír (Владимир Фортов) (sz.1946) világhírű fizikus, akadémikus, az Orosz Tudományos Akadémia volt alelnöke (1996 – 2001): „A Világ egységes és az emberi intelligencia által megismerhető, mert létezik egy Isten, aki egy egységes terv alapján létrehozta a Világegyetemet és az embert, és ezért létezik egy egységes kutatási objektum… Azok az eredmények, melyek különböző tudományágakban megjelentek az utóbbi időben, kétségessé teszik a látszólag megingatatlan elméleteket, így a darwinizmust, az élet spontán keletkezését, az elfogadott geológiai kormeghatározást… A paleontológia és az antropológia legújabb eredményei megdöbbentő összhangban vannak a bibliai adatokkal.” Vladimír Fortov megjegyzi, hogy az élet spontán keletkezéséről sok „tudományos eredmény” született: például arról, hogyan fejlődött emberré a majom, de a modern biológia és a genetika egyértelműen cáfolják ezt az „elméletet”… Mennyi időt és pénzt lehetett volna megspórolni, ha a tudósok több nemzedéke a kutatásait nem a darwinizmusra alapozták volna, hanem elfogadták volna a Bibliát… A fizikusok és a csillagászok bölcsebbek voltak, amikor a 20. században létrehoztak olyan elméleteket, melyek összhangban vannak a világ keletkezésének bibliai nézeteivel… És aztán a következő évtizedekben olyan kísérleti eredményeket kaptak, melyek azokat alátámasztják. Függelék 2. Kunafin R.S. A lehetetlen valószínűsége: a tudomány az előítéletek ellen (Кунафин Р.Ш., Ufa, Oroszország, kémikus, Вероятность невероятного: наука против предрассудков) Az 1900-as év nemcsak az előző évszázadok végét jelentette. Befejeződött egy fejezet, amely a tudományosság előtti időt jelentette a biológiában. Ebben az évben kerültek előtérbe a Mendel törvényei, azok az első valódi biológiai törvények, amelyek nemcsak szigorú kísérletekre támaszkodtak, hanem (először a történelemben!) matematikai feldolgozásra is. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az előző évszázadokban nem voltak igazi tudósok; semmilyen tudomány nem születik egyik percről a másikra. Épp a XIX. századhoz fűződik sok olyan fontos felfedezés, amelyeknek korszakalkotó jelentősége volt. Megemlíthetjük Pasteur, Virchow, a fiatal Haeckel (Darwin elméletének megismeréséig) és Mendel nevét. Mindezek ellenére a századforduló a biológiában új korszakot jelentett, a határozott posztulátumok korszakát, és ezzel együtt minden tekintetben kivívta a természettudományos státuszát. Ezek a törvények elsőként mértek komoly csapást Darwin elméletére. Elmozdították a darwinizmus egyik fontos alapkövét, azt a tézist, miszerint az élet során szerzett tulajdonságok öröklődnek. Lamarck idejétől kezdve úgy vélték, hogy ha az élő szervezetet külső hatás következtében változás éri, az feltétlenül átadódik az utódoknak. Például a jól felhizlalt állatok utódai is hajlamosak a kövérségre. Molekuláris szinten ez inverz transzlációt jelent: az információ átadását a fehérjétől az „adatbázisba”, az RNS-be és DNS-be. Mint tudjuk, ez a folyamat tiltott. Ma nehéz elképzelnünk azt, hogy a XX. század elején mekkora volt az elkeseredettség a darwinisták táborában, amíg nem jelentek meg az új mutációs elvek, melyek megpróbálták az evolúcióelméletet megmenteni. Mellékesen megjegyezzük, hogy a „Darwinba való hit” hiánya nem hátráltatta a biológia rohamos fejlődését. A kutatók ezt az időszakot egy bosszantó véletlennek vagy a fejlődés „dialektikus” pillanatának tekintették, de a következő események elképesztő törvényszerűséget tükröztek: a pontos kutatások eredményeinek megjelenése ahhoz vezetet, hogy fokozatosan le kellett mondani a darwinizmus egyre több téziséről. Komolyan beszélhetünk a tudomány harcáról a hit ellen, a darwinizmusban való hittel. Napjainkban uralkodó doktrína (ami korántsem egyetlen) – a szintetikus evolúcióelmélet (SzEE). Igaz, hogy néha ezt darwinizmusnak is nevezik, mivel az adott témakörben eléggé pontatlanok a megfogalmazások, viszont a darwinizmust mindmáig olyan elméletnek tekintik, amely a tudományos elmélet fő követelményeinek nem felel meg. Egy elmélet néhány általános követelménye: nincsenek belső ellentmondások, kell, hogy az összhangban legyen az adatokkal (tényekkel), bizonyos új adatok megjelenését megjósolásának lehetősége, valamint az elmélet a már meglévő adatokat képes legyen megmagyarázni. A darwinizmus nem felel meg ezen követelmények egyikének sem (habár a teória státuszának megvonásához elegendő egyetlen követelmény hiánya). SzEE a külföldi szakirodalomban, mint neodarwinizmus szerepel, de mivel Darwin elvein alapul, ezek a hiányosságok jellemzők erre az elméletre is. A darwinizmusnak az a legnagyobb kudarca, hogy megjósolta a „rengeteg mennyiségű” átmeneti formákat, melyek „összekötik” a különböző őskori fajokat, és ami szükségszerűséggel a tanából következik. A fajok eredete című művében az elismert naturalista panaszkodik, hogy a paleontológia a hipotézisét még nem képes bebizonyítani, de abba reménykedett, hogy ez bekövetkezik új adatok megjelenésé után. Ellenkező esetben a nézeteit hajlandó volt elvetni, ha az evolúciós hipotézis egy kulcsfontosságú érvelése megdönthetőnek bizonyulna. Változott-e azóta a helyzet? Igen, méghozzá lényegesen: nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az összes meglévő adatok összessége egyértelműen megdöntötte a darwini fajkeletkezési mechanizmusát, mivel az átmeneti formák teljes mértékben hiányoznak. Tulajdonképpen ilyen eredményt könnyű volt megjósolni: ha a darwini elv működne, akkor az élővilág „tarkább” lenne, és főleg nem diszkrét fajokat látnánk (amit a paleontológia is igazol), hanem főleg „átmeneti formákat”. Ezzel a problémával már Darwin is szembesült és lényegében elismerte az evolúció korabeli bizonyítékainak hiányosságát. Az iskolai tanulmányaiból biztos mindenki emlékszik azokra a szép fajokat ábrázoló „családfákra”, amelyek megható asszociációkat eredményeztek a középkori gondolkodásmóddal. Természetesen, ezek a genealógiák csak a propagandisták agyában léteznek. Minden becsületes szakember megmondhatja, hogy egyszerűen nem léteznek olyan tiszta filogenetikai vonalak, amelyek minden kétséget kizáróan az őskori fajok közötti kapcsolatot igazolják. Mivel azok egyszerűen nem léteznek, ezért mindenki a saját elképzelései szerint szerkeszti ezeket a hierarchiákat, vagy még inkább a fantáziája alapján… Figyelemre méltó az őskori organizmusok DNS vizsgálatai: azok és a mai DNS-minták közötti eltérése nem nagyobb, mint egy fajon belüli példányok DNS-ek közötti eltérés (például, egy magnólia levele, melynek kora 20 millió évre becsülhető, csak 17 nukleotid párban a 820-ból különbözik a mai magnólia levelének DNS-étől, ami kevesebb, mint 2,1%). Azt, hogy bizonyos fajok léteztek és kipusztultak, ásatások nélkül is tudjuk – ez, sajnos, állandó folyamat. És mindezt nehéz az evolúció bizonyításának tekinteni. Ezt a problémát a SzEE sem oldotta meg, amiről nem szokás beszélni. Legfeljebb lehet képtelen magyarázatokat hallani arról, hogy miért minden, amit látnunk kéne, a „láthatatlan” kategóriába tartozik, vagyis a tudományos módszert megint középkori skolasztikus konstrukciókkal helyettesítik. Például, hogy minden „átmeneti formát” állítólag felfalták az állatok (a csontvázzal együtt?). Úgy látszik a „kiformált” fajok ehetetlennek bizonyultak – teljesen a darwini logika szellemében! És ez olvasható a biológiai egyetemi tankönyvében! … A darwini elmélet alapját, mint ismeretes, Maltus teóriájának az a tézise képezi, amely a természetben az élelemforrások állandó hiányáról szól, és amit a darwini progresszív szaporodás „törvénye” okoz: „Minden élő organizmus az összes erejét arra fordítja, hogy növelje egyedei számát…” Megjegyezzük, hogy mindkét állítás a „megfigyelhetetlen” kategóriába tartozik, és azokat már rég megcáfolták. Még N. Danilevszkij és P. Kropotkin tudtak arról, hogy az élelemforrások a természetben bőségesek, és a populációk optimális számát a szaporodás gyorsasága irányítja: a populáció kis sűrűsége esetén az magas, nagy sűrűségnél az lényegesen csökken, amit a nagyvárosok példáján is megfigyelhetjük. Remi Soven óta ez a populációs genetika egyik fő törvénye. De (a logika csodája!) ezek a tudományosan cáfolt állítások a mai napig a szintetikus evolúcióselmélet alapjainak egyik burkolt „összetevője”, és a fajon belüli „a létér folyó harc” egyetlen megalapozása, amiről írt Darwin... A természetes kiválasztódás elvét régóta támadják, de nem mindig megalapozottan. Ennek az elvnek kétségtelen a létezése, de a biológiában az más méretekben működik és nem egészen úgy, ahogy az evolúció hívei szeretnék. Például, jól ismert és megbízhatóan megalapozott a kiválasztódás stabilizációs szerepe: túlélésre azoknak az egyedeknek az esélyük maximális, amelyek legközelebb vannak a faj statisztikai átlagához, és a populáció törvényeinek megfelelően működnek. Minket komolyan meg akarnak győzni arról, hogy ugyanaz a mechanizmus kiválasztja az anomáliákat, még ha azok nagyon progresszívek is! De hol vannak a tények és a logika? …Mi ennek a sémának a hiányossága, ha nem vesszük figyelembe, hogy az mindentől radikálisan különbözik, amit tudunk a populációról, amely napjainkban az egyik legfejlettebb és pontos tudományág? Véleményünk szerint ennek a sémának az a hiányossága, hogy egy ilyen rendszer nem stabil és a populáció csökkenéséhez vezet. Az egyed konfliktusban van a populációval, és azon kívül állandó stressz nyomása alatt van. Egy ilyen egyed egyszerűen megingatja a populációt, mint a saját alapját és elkerülhetetlenül elpusztul: a faj léte a sokszínűségen alapszik, és több ezer és tízezer egyed létezésére van szükség. Jelenleg ez jól ismert, matematikai pontossággal be van bizonyítva, és a természetes kiválasztódás elvét egyszerűen áthúzza.Ez azt jelenti, hogy a progresszív evolúcióból semmi sem marad. A legfontosabb, hogy már Darwin idejétől kezdve többször megjegyezték, hogy bármilyen kiválasztódás (természetes vagy mű) csak a fajok határain belül működik; az ezer éves szelekciók kimutatták, hogy új fajtát (alfajt) lehet kitenyészteni, de a fajok közti határokat semmilyen kiválasztódással nem lehet átlépni. Több annál, ha a szelekciót megszűntetik, akkor a faj visszatér a kiinduló „vad” formájához, feltételezve, hogy nincs elveszítve a génállomány teljessége. Tehát a fajok eredetének rejtélye megoldatlan marad. A SzEE-t nem szükséges részletezni – a darwinizmus címszó alatt azt mindenki megismerhette az iskolában. Alapjául gyakorlatilag ugyanaz a séma szolgál, csak részleteiben mesterségesen tényekkel van alátámasztva és néhány árnyalattal kiegészítve. A legkézenfekvőbb különbség – a kivételesen kellemes lamarkizmus kényszerű elutasítása: öröklés útján nem a szülők jellemvonásai adódnak át, hanem a gének spontán mutációi – meglehet, lesznek majd közöttük hasznosak is a túlélésre, a természetes kiválasztódás majd eldönti. Ha összehasonlítjuk a mutációs hipotézist a lamarck-féle sémával (az utóbbi irrealitása szigorúan bizonyított), akkor kiderül, hogy az több kérdést tett fel, mint amennyit megoldott (az igazi tudományban fordított a helyzet)… Az SzEE-ben egy új tulajdonság kialakulása, ami majdnem az jelenti, mint egy új gén kialakulása, kombinatorikus feladattá válik. Természetesen, ezt nem úgy kell elképzelni, mintha egy nukleotid pár előre kiválasztott kombinációjáról lenne szó. Ebben az esetben az új gén kialakulása teljesen lehetetlen, mivel az ilyen kombinációk kialakulásának ideje tíz, száz és ezer nagyságrenddel túllépi a Világegyetem létezésének idejét, a gén sorozatának hosszától függően. De nem kisebb hiba feltételezni, hogy ez a sorozat bármilyen lehet, mivel annak be kell integrálódni egy teljes zárt rendszerbe, mely rendkívül magas színtű belső rendezettséggel rendelkezik, és legalább ne mondjon ellent az adott rendszer logikájának. Szerencsére (az SzEE szerencsétlenségére) a szervezet felépítésének homeosztatikus elvei aktívan „ellenállnak” az ilyen újításnak, leggyakrabban sikeresen, ami végeredményben lehetségessé teszi az életet. Az utóbbi időben kísérletekkel bebizonyították, hogy a mutációs evolúció „klasszikus” sémája egyáltalán nem működik. Leegyszerűsítve ez így néz ki: először megtörténik a genom mutációja, utána a fehérje-láncban megváltozik az aminosavak maradványainak sorozata, és aztán megváltozik a fehérje funkciója, aminek következtében kialakul egy új tulajdonság. Kiderült, hogy ezek a „korrelációk idővel degenerálódnak”. Minden szakaszon a szervezet a homeosztatikus tulajdonsága alapján sikeresen küzd ezekkel a „tökéletesítésekkel”, ha azok a szervezet működése szempontjából nem közömbösek. A génállomány sérülései állandó ellenőrzés alatt vannak, és azokat egy „javítóbrigád”javítgatja, amely több enzimből áll, és mindegyiknek megvan a maga funkciója (ennek a komplexumnak a kialakulását hogyan tudják megmagyarázni a darwinisták?). Azoknak a folyamatos összehangolt működése a mutációk 99–99,9%-kát eltávolítja, amit az evolucionisták is elismerik. A többi és komolyabb sérülések a megtermékenyüléskor javítódnak ki. Ez az ivaros szaporodás a fajfenntartásban való konstruktív szerepe: minden következő nemzedék mindig közelebb kerül az eredeti típushoz, mint a szülők, és nem fordítva, ahogyan azt az evolucionisták szeretnék. De egy mutált genom sem feltétlenül új fehérje keletkezéséhez vezet. Ha azonban mégis kialakult egy ilyen fehérje, akkor a szervezet immunrendszere felveszi vele a harcot. Erős mutációs nyomás alatt ezek a küszöbök „feltörhetők”. Az elméletnek megfelelően egy új hasznos tulajdonság kialakulása folyamatosan (graduálisan) megy végbe. De egyetlen egy átmeneti szakaszon sem a még „félig” kialakult szerv a szervezetnek nem ad semmilyen előnyt (gyakrabban ez hátrány), és az elfogadott elveknek megfelelően a természetes kiválasztódás révén ezek a változások eliminálódnak. Meg kell említeni még, hogy az evolúció valószínűségének megállapításának próbálkozásai a mutációs pontok vagy az aminosavak kicserélésének gyakorisága alapján nem korrektek, mivel azok erősen eltérnek a génállomány és a fehérjék különböző szakaszain. Ezért mutációs „egységként” a gént, a nukleotidok sorozatát alkalmazzuk, amely kódolja az egyes tulajdonságokat. Ebben az esetben az adatok szétszóródása lényegesen kisebb: azok legalábbis felülről korlátozottak meglehetősen stabil értékekkel… A legmegbízhatóbb adatok keresése céljául a klasszikusokhoz fordulunk: „H. Muller és E. Altenburg (1919) első kísérletei a drosophila (bormuslica) mutációjával azt mutatták, hogy a spontán mutációk nagyon ritkák: gyakoriságuk 10-5-10-6 (egy mutáns gén 105-10 6-ra)”. „ A mutációk többségének (általában 70–80%) fenotipikus megnyilvánulása annyira sérti a szervezet felépítését és fiziológiáját, hogy az elpusztul (halálos mutáció). A többi bizonyos mértékben csökkenti a szervezet életképességét, de kedvező körülmények között a szervezet azt túléli (feltételesen ártalmas mutáció). És csak jelentéktelen mennyiségű mutáció (0,01 vagy 0,001%) tudja valamilyen mértékben növelni a szervezet alkalmazkodó képességét (hasznosak)”. Ez azt jelenti, hogy 109-1011 egyedből kiindulva csak egyetlen egy tudja megszerezni az alkalmazkodó képességet, de ezt is csak feltehetően, potenciálisan („megfigyelhetetlen”). A felsőbb fajok esetén ezt a számot legalább néhány nagyságrenddel kell növelni, mivel ilyen komoly változások az ivarsejtek génállományában leggyakrabban már az első nemzedéknél terméketlenséghez vezetnek. Látható, hogy a legjobb esetben is kvadrillióból egyedből csak egynél növekedhet az alkalmazkodó képesség. Ezek asztronómiai számok, de a probléma ezzel nem merül ki. Az a kérdés, hogy mennyi idő kell arra, hogy az emberi szervezetben 30 000 gén (az utolsó adatok szerint) alakuljon ki, még ha meg is engedjük, hogy mindegyik esetben csak szükséges tulajdonságok alakuljanak ki, az egész folyamat párhuzamos lehet, ami nem felel meg a valóságnak, de ezeknek a géneknek előbb-utóbb egy helyen kell összegyűlniük. És még létezik a divergáló fajok nemi összeférhetetlensége is. A mutációs sémában az „egyik faj másik fajba való átalakulása” egyetlen egyed „szűk metszetén” történik, ami a rendszer instabilitását növeli, „rizikósabbá” teszi. A genetikai degenerálódás problémája, pedig teljesen figyelmen kívül vannak hagyva… A modern darwinizmus azt állítja, hogy bármilyen új szerv, legyen az szem, szárny… véletlenül, önállóan jön létre: semmi komolyabbat az nem képes fennajánlani. A kiválasztódás pedig semmit sem hoz létre, az csak rögzítheti az utódokban megtörtént csodát… Egy olyan hasznos mutációt, amely új gén keletkezéséhez vezet, soha senki sem látott. Mindazonáltal ezen a feltételezésen van felépítve a modern evolúcióselmélet… Megjegyezhetjük, hogy a progresszív evolúciós mutáció nemcsak a szemantidák egyszerű rekombinációját feltételezi, hanem a génállomány minőségi növekedését is – új lényeges információ keletkezését a „semmiből”, ami általános fizikai szempontból triviális eretnekség. A probléma megoldhatatlansága különösen szembetűnő, ha a szemantikai blokkoktól átmegyünk a molekuláris szintre, ami már egy kombinatorikus problémát jelent. Kiszámították, hogy génmutáció és természetes kiválasztódás általi új fehérje kialakulására a Világegyetem létezésének időtartama is kevés – egy darwinista beismerése szerint. A „hasznos” gén kialakulásának kérdése szorosan kapcsolódik az élet keletkezésének „örök” problémájához, habár azt teljesen nem is oldja meg, ahogyan arról meg akarnak bennünket győzni egyes különösen optimista propagandisták. Ahogy a tudományos folyóiratok közlik, a szituáció ebben a szférában zsákutcába került, ami különösen paradoxnak tűnik egyes tudományágak nagy sikereinek hátterében. Az utóbbi 10–15 év alatt a kutatások új módszerei többet nyújtottak, mint az egész előző időszakban. Az elméleti biológia helyzete, amely végeredményben nem is volt kialakítva, nagyon emlékeztet az örökmozgók a „felfedezésére”: itt is, ott is a „tudományos gondolat” korlátozót terméketlen elvek ördögi körében bolyong… Mindkét esetben a zsákutcának azonos az oka: a termodinamika könyörtelen törvényei, amelyeket a mai napig próbálják felülvizsgálni. Tényleg, a biológiai ősnemzéséről szóló tézise ellentmond ennek a fundamentális törvénynek, és ennek az ellentmondásnak nem látni a racionális megoldását. Nem a biogenezis folyamatának a meg nem értéséről van szó, hanem az ilyen spontán folyamatok elvi tilalmáról. Illúziókat nem érdemes kergetni, mivel a tudomány és a technika jövőbeli fejlődése sem szünteti meg a fizika törvényeit. Az élet spontán keletkezésének elmélete levezethető a káoszból való rendezettség létrehozásának problémájához: létre hozni egy elsődleges nukleotid- vagy fehérje bizonyos sorozatát n komponensek m fajtájából. Már n = 100 és m = 2 esetén (ami korántsem elegendő) az önösszeszerelés valószínűsége 10-30 nagyságrendű. Megemlítjük, hogy a modern elképzelések szerint a Világegyetem kialakulásától kezdve csak 1017 másodperc telt el. Az első szám nevezője tíz trillióval nagyobb, mint a másik. A minimálisan szükséges sorozatok összeállításának valószínűségét olyan számok alapján kell kiszámítani, melyeknek nincs fizikai értelmük, mivel a hatványkitevőjük három- vagy négyjegyűek. De a Világegyetem atomjainak száma „csupán” 1076 – 1080. Itt megemlíthetjük J. Bernal kijelentését: „egy DNS magányos molekulája az őskori óceán lakatlan partján hihetetlenebb, mint Ádám és Éva az Édenben”. Mint minden a világon, az élő rendszerek összhangban funkcionál a termodinamika második főtételével, de ezeknek a rendszerek a kialakulása teljesen más probléma! Nem mondhatjuk azt, hogy a szakemberek nem látják ezt a problémát. A lelkiismeretes kutatók, akikből vitathatatlanul több van, nem elégednek meg az evolúciós „mesék” szerkesztésével, hanem becsületesen próbálják megoldani a problémát… Azokban a kísérletekben, melyeknek az volt a céljuk, hogy megszabaduljanak a számtalan egymást követő variánsok unalmas kipróbálásától, különböző gyorsított keresési modelleket alkalmaztak, melyeket még a priori is sikertelennek kell tekinteni, mivel azoknak nincs fizikai alapjuk. Például, Dawkins R. számítógépes modellje, melyet részletesen leírt Ruse M., aki azt „kumulatív kiválasztásnak” nevezte. Egy triviális feladattal állunk szemben, amely Monte Carlo módszerrel megoldható –egy véletlenszerűen létrehozott betűsorozatból a számítógép egymásután kiválasztja a helyes jeleket, összehasonlítja azokat a memóriába előzetesen bevitt szöveggel (!), és azt természetesen sikeresen eléri a 43. generációban, azaz a megoldási folyamat külső irányítás alatt közeledik az előzőleg ismert megoldás felé. Ez a modell ellentmond a logikának – szinte „ordít”, és számomra teljesen érthetetlen az amerikai professzor gyerekes lelkesedése: „Az a véleményem, hogy a vallásos nézetű emberek... most nyilvánvalóan meg vannak fosztva attól, amit fő érvnek tekintettek saját igazuk igazolására.”… Mint a termodinamika második főtétele elleni támadás példája, amely inkább propagandai, mint tudományos jellegű, megemlítem B. Mednikov „hipotézisét”, mivel ennek a darwinizmusért agitáló tudósnak (aki a saját tudomány ágában elismert szakember) megfontolásai képesek megtéveszteni a beavatatlanokat, mivel az összes „kényes helyeket” Mednikov jól álcázza. Felidéznék egy hosszú idézetet, nehogy eltorzuljon a szerző gondolatmenete: „[Az evolúció ellenfelei] számításaikban abból indulnak ki, hogy a citokróm c fehérjének csak egyetlen alkalmas variánsa van, (a citokróm c – életbevágóan szükséges fehérje, amely minden élő szervezetben megtalálható; magas sűrűséggel rendelkezik, körülbelül száz aminosav maradékokat tartalmaz), minden egyes fermentumnak citokróm c egyetlen variánsa felel meg, stb. Pedig ez nem így van. Ha létezik sok variáns (a számuk gyakorlatilag végtelen), akkor a polipeptidek száma is kell, hogy gyakorlatilag végtelen legyen. Innen következik, hogy a spontán szintetizált polimerek nagy és változatos együttesében lehet találni olyanokat, amelyek képesek lesznek elvégezni bármelyik fehérje funkcióját, például a fermentumát. Ilyen kísérleteket már végeztek. H. Fox amerikai kutató összekeverte a száraz aminosavakat, és azokat 200º fokig felmelegítette. Eredményként aminosavas maradékokból polipeptid-láncok keletkeztek, melyek gyakorlatilag nem megkülönbözhetők a kis molekuláris masszával rendelkező fehérjéktől. A polimerekben lévő monomerek eloszlása spontán volt, és ebben a keverékben aligha találtunk volna két egyforma molekulát. Úgy látszik, ezek a vegyületek, a proteinoidok könnyen jöttek létre a Föld keletkezésének kezdeti időszakában, például a vulkánok lejtőin... Lehetséges, hogy a ptoteinoidok katalizálták az első gén-mátrixok szintézisét, melyeken szintetizálódtak a valódi fehérjék, de ugyancsak véletlen sorozatokkal. Amikor köztük megjelent egy olyan, amely képes volt meggyorsítani a saját mátrix, nukleinsav szintézisét és replikációját, akkor megoldódott az élet keletkezésének bonyolult problémája. Ehhez nem volt szükség a Világegyetem óriási csillagászati számaira és a Szuperelme beavatkozása. H. Fox kísérleteiben nem 10230 molekula vett részt, hanem lényegesen kevesebb, 1023 – egy molekula-gramm, ahogy a vegyészek mondják. Az élet keletkezéséhez spontán vegyi reakciók egy viszonylag nagy szennyezet pocsolyában elegendőek lettek volna... ” Megpróbáljuk megmagyarázni azt, hogy a tisztelt szerző szerényen mit hallgatott el. Ismeretes, hogy a fehérje (mint elsődleges struktúra) – aminosavas maradékokból álló lánc, mely eléggé ravaszul van összekapcsolva úgynevezett peptid-kapcsolatokkal, és olyan reakciók által, amelyek csak jelentős mennyiségű energia mellet és specifikus katalízis közreműködése mellet hajtódhatnak végre. Mindegyik peptid-kapcsolat entrópia lényeges lokális csökkenését jelenti. H. Fox kísérleteiben ilyen kapcsolatok nem alakulhattak ki, amire B. Mednikov is közvetetten rámutat, amikor bevezeti a „proteinoidok”, vagyis a „fehérjeszerűek” fogalmát. Azon kívül ilyen láncok szétágazódnak – mindegyik aminosav hidrogén gyököket tartalmaz, amelyek hevítéskor képesek kapcsolatokat létrehozni, de egyáltalán nem azokat, amelyek szükségesek! Az a benyomásunk, hogy B. Mednikov cikke kizárólag a „kis emberek” részére íródott, mivel még a kezdő biológus is tudja, hogy a fehérje szintézise teljesen másképp történik. Mindenek előtt ehhez minimum… fehérjére is van szükség: riboszómákra, a szintézisre szakosodott enzimekre, mindegyik 20 aminosavhoz három-három riboszóma tartozik, valamint saperonok és végül mitochondriumok a folyamat energetikai ellátására (de pontosan fogalmazva ez még nem minden). (Itt a sejten belüli szintézisről van szó. Laboratóriumi körülmények között a fehérjék szintézise az ún. „védekező csoportok kémiájával” és más különös körülmények bevonásával történik. Mindemellett ez a folyamat nagyon munkaigényes. A modern szerves kémia tankönyvében (Svehgejmer M.A., Kobrakov K.I., 1994) olvasható, hogy az inzulin szintézise, amelynek a molekulája csupán 51 a-aminosavat tartalmaz, „három évig tartott és 230 egymást követő reakcióból tevődik össze”. A hipotetikus „őslevestől” nem lehet elvárni ilyen lehetőségeket. A Genoterra.ru szerkesztőségének megjegyzése). Természetesen, mindegyik fehérje molekulája hasonló folyamatok eredményként keletkezet, amelyekben részt vettek azoknak identikus molekulák – melyik oldalról bontsuk szét ezt a hihetetlen gombolyagot? De semmit sem sikerül leegyszerűsíteni, még virtuális kísérletben sem. … A peptid-kapcsolatok ön-előállítódása a lehetetlen termodinamikai jelenségek közé tartozik: kompenzációra vagy pontosabban „kompenzátorra” van szükség, amely többlépcsős aggregátumot képezne. Azonkívül a fehérje szintézise nem egyszerűen vegyi reakciók összessége, hanem rendkívül gyors futószalagos összeszerelésre jellegű „kvázi-intelligens” folyamat, amely állandóan jelentős információmennyiséget igényel. Az információnak egy része, mint egy igazi futószalagon, közvetlenül a végrehajtó elemekben van beépítve (ez az enzimek egyik elvi különbsége az egyszerű katalizátoroktól). Az enzimek biztosítják a szintézis magas sebességét (tízszer gyorsabb, mint a géppuska sorozatlövései), amely kisebb nem lehet a közbeeső termékek (polipeptid-láncok formájában vizes környezetben) instabilitása miatt. Egy peptid-kapcsolat képződésében 6 molekula vesz részt (kevesebb nem lehet!), nem számítva a szállítókat, amelyek hihetetlen gyorsasággal és pontossággal működnek, másodpercenként százszor felváltva az „összeszerelő brigádot”. De létezik egy probléma, amelyet még megközelíteni sem tudjuk – a királitás problémája. Mindegyik molekula, amelyből az élővilág épül, két tükör-izomer (jobb (D) és bal (L)) alakzatban létezik. Az élő szövet tiszta királis tulajdonsággal rendelkezik: benne minden nukleotid csak jobboldali, és minden aminosav csak baloldali lehet. A nem élő természetben, pedig csak ún. racém elegyek létezhetnek, amelyekben mind a két izomér egyenlő arányban van jelen – ez megfelel a termodinamikai minimumnak (megint a termodinamika második főtétele!). Még a szintézisnek a modern speciális módszerei is, melyek a molekulák szétválasztásán alapszanak, az „egyensúlytalanságot” csak 10%-ban képesek biztosítani. Ennek az az oka, hogy a szétválasztást nem engedi az ún. kvantumküszöb, mivel az objektum mérete a hő fluktuációknál, és az ún. De Broglie-féle hullám hosszánál is lényegesen kisebb – képzeljünk el egy részeg embert, aki megpróbál egy kulccsal betalálni a kulcslyukba, de mivel a keze remegésének kilengése egyenlő az ajtó méretével, ezért nem képes a kulcslyukat meglátni. A találatnak a tipikus valószínűsége 10-4 - 10-6. Senki sem tudja, hogy hogyan érhető el a szervezet hirális tisztasága. A következő tény fantasztikusnak, misztikusnak tűnik, de mégis vitathatatlan, hogy az élő szervezetben a hiba valószínűsége csupán 10-4-10-8! De ezek a ritka hibák is azonnal kijavítódnak – a megfelelő fermentumok felismerik azokat. Úgy tűnik, az élő szervezet egyszerűen „nem veszi észre” a kvantumküszöböt. Egy élőlény halála után izomerek rögtön kezdenek racemizálódni. Megkíséreltem meghatározni B. Mednikov által leírt „szennyes pocsolya” méretét, méghozzá a szerző saját feltételei alapján:
Egyszerűen fogalmazva: képzeljenek el egy kétszínű gyöngyszemhalmot, minden gyöngyszemben 3 lyuk van, amelyekből csak egy „szabályos”. És bekötött szemmel össze kell szedni egy rövid gyöngysort, amely 34 azonos színű (lényegtelen milyen színű) gyöngyszemből áll. Akkor a „pocsolya” mérete (inkább, tömege) nem lesz kicsi: a Föld ötezer világóceánjára van szükség, úgy hogy még hely sem marad a vízre. Még ha tévedtem is ezerszer vagy akár milliószor, de akkor is az önszerveződés ilyen forgatókönyve egyszerűen minősíthetetlen! Tegyünk még egy lépést B. Mednikov sémája felé: lényegtelen, hogy mi keletkezik a gyakorlatban; csak az a fontos, hogy ez a keverék biztosíthatja a bizonyos „elsődleges” DNS és RNS keletkezését. Ahogyan megállapodtunk, a nukleotidok sorozata tetszőleges; az egyetlen szükséges feltétel – az ilyen lánc hirálisan tiszta legyen, mint az élővilág nélkülözhetetlen jellemzője. A citokróm c kódolására minimum háromszáz nukleotidra van szükség. Nem nehéz kiszámítani, hogy egy ilyen lánc keletkezésének valószínűsége („jobb” vagy „bal”) 10-90. Megint egy szám, amelynek nincs fizikai értelmezése! Ebben a forgatókönyvben, ha figyelmesen azt olvassuk, egy ügyesen elrejtett nonszenszt találhatunk: ugyanazt a tiltott inverz transzlációt. Elképesztően durva hiba egy biológiai tudományok doktorától! Vagy ilyen „feltételezések” nélkül nem lehet megkapni a várt eredményt? B. Mednikov a leglényegesebb eltitkolása – a DNS, fehérje vagy katalizált reakció – ez még nem az élet: a szükséges komponensek a húsboltban is megtalálhatók, de még egy rántott hús sem változott vissza sertéssé, vagy legalább protozoonokra, ha azt egy pocsolyába dobjuk vagy 200 fokon megsütjük, mint H. Fox régi kísérletében. Az élet specifikus funkciója – az öntermelés, és minimális egysége a sejt. Azzal a tézissel, hogy „sejt csak sejtből”, minden modern biológus egyetért, de a „vízözönelőtti” időket implicit módon kivételként kezelik, habár a tudományos törvények nem képesek vagy működni, vagy nem, attól függően, hogy egy osztály melyik objektumairól van szó. De milyen is lehetett a legegyszerűbb „első sejt”? Neumann János számításai szerint a feltételezett minimális öntermelési mechanizmusnak tartalmaznia kell 104 végrehajtó elemet és 106 bit információt kell feldolgozni. De még nem volt szó az öndiagnosztikai, javítási, az utódoknak információt átadással foglalkozó mechanizmusokról, az energetikai ellátásról és sok másról, beleértve a sejt specifikus funkcióit is. Természetesen, egy ilyen mechanizmust egyidejűleg kell beindítani, pláne ha élő sejtről van szó, amelyben a fehérje struktúrák nem stabilak. Egy sejt körülbelül 1013 molekulából áll. Egy tipikus molekulának a hossza ezer szemantid, melyek precízen vannak összehangolva. Ajánlom felbecsülni a „Mednikov-féle pocsolya” méretét és megállapítani, hogy annak az elhelyezésére hány trillió Világegyetemre lenne szükség. Egy ilyen komplexum spontán keletkezésének valószínűsége a mai becslések szerint 10-40000. (ezt a számot ismert asztrofizikus Fred Hoyle közösen Wickramasinghe Chandra kutatóval kapta, akik kiszámították annak a valószínűségét, hogy a sejtben megfelelő rend spontán kialakul, de ha csak a benne található fermentumokat vesszük figyelembe. Ami a sejtet és összes komponenseit (beleértve a nukleinsavakat is) illeti, Harold J. Morowitz molekuláris biológus számításai szerint az önszerveződés valószínűsége ideális körülmények között 10-100 000 000 000. Lényegtelen, hogy a hatványkitevőben -40 vagy -40000 van, az egyik eset, és a másik is gyakorlatban teljes nullát jelent. Ami az önreprodukciós automatát illeti, ez meghaladja a civilizáció lehetőségeit. Ezek a problémák az evolúciós elv számára is aktuálisak. Természetesen Darwin nem láthatta azokat és ezért értelmetlen őt vádolni, de mégis a darwinizmus, amely nem felel meg a fizikának és az elemi logikának, jelenleg csak egy mélyen antitudományos előítélet, és egyetlen egy normális biológus-szakember sem alkalmazza Darwin műveit (nem olvassa és nem idézi), habár esküdözik, hogy hű az „egyetlen igazi tanhoz”. Fölösleges megemlíteni, hogy másfél évszázados létezése alatt ez a doktrína, még radikálisan modernizált változatában is, nem volt alátámasztva egyetlen egy empirikus ténnyel sem. Hiányoznak az evolúció komoly bizonyítékai, még a propaganda jellegű irodalomban is a „tanúsítvány” szót használják, néhány fenomént (a koruk főleg egy évszázad körüli), melyeket úgy értelmezhetjük, ahogyan csak akarjuk, de e téren gyakran nyílt hamisítás is előfordul. A mai napig egyetlen példát sem ismerünk az evolúció által létrejött fajról. De az ellenkezője ennek – a faj rendkívüli állandósága, több mint elegendő a megalapozott szkepticizmushoz. Egy gyorsan szaporodó baktériumfajnál sikerült experimentum crucis, döntő kísérletet elvégezni. Ez a populáció évtizedek során olyan utat tett meg, amely a magasabb rendű állatoknál százmillió éveknek felel meg, még hozzá állandó mutációs hatásnak kitéve. Az eredmény – a mutációk előbb vagy utóbb eliminálódnak, a faj állandóan visszatér az eredeti állapotához, a baktériumokat pedig speciális osztályba sorolták, amely nem veti alá magát az „evolúció törvényeinek” (erre többek között mutatott rá B. Mednikov is A biológia axiómái c. könyvben). Megfigyelhető, hogy az összes újabban feltárt mechanizmusok minden szinten, a molekulától a populációig állandóan az evolúció ellen működnek. Ugyanakkor az evolúciós mechanizmusok nyomait sehol sem látjuk. A progresszív biológiai evolúció semmit sem ad a tudománynak, az életképességét nem tudományos, hanem pszichológiai okokkal kell magyarázni. Ez annak a „lineáris-redukciós” tudományoknak az utolsó óvóhelye, melyet sokan materialista jellegűnek tartják, mindamellett, hogy az evolúciós doktrína mélyen idealisztikus és mitologikus a szó igazi értelmében. A darwinizmusnak ilyen jellemzését komoly tudományelméleti munkákban találhatjuk. http://www.goldentime.ru/hrs_text_021.htm Függelék 3. Tudósok a Teremtőről Yüklə 1 Mb. Dostları ilə paylaş:
|